Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy
délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott
lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán
fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.
Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü
várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor
most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát
az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj.
Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy
eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az
árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe
szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és
estebédhez sietnek.
A hajó végében, csöndes angol emberek között, fehérruhás asszony ül.
Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz
verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, –
az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas
egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd,
arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy
fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan
sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar
beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de
megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is
tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol
szeszélyes fantáziája.
Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a
nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju,
sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.
– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja.
Az Ariane. Szombaton érkezett ide.
– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak?
– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van
világítva.
Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan
lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította
volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek
és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái körül bámész
gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is
átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz.
Most egy komondor kezd morogni.
– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja
elő a villamerőt a gépeivel.
Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a
komondorra.
– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi?
Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva
vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a
_kalória_ szót.
A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol félbeszakadt.
– Nem lehet belülről megnézni a hajót?
– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig
mondta, hogy az ura udvari tanácsos.
Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú.
– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van?
A csikók nevetnek.
– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb
embere.
Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a csodálkozástól.
– Amerikai? – kérdi ájtatosan.
– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer is, de amerikaivá lett
és nem sokat törődik Magyarországgal.
A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs
szarva.
– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja
édes szülőhazáját!
Újabb nevetés.
– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek?
Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja hallatszik.
– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten?
– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay
báró hajóstársaságával tárgyalt.
– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá,
mikor a hivatalokban kilincselt.
– Hiszen majd kisül még róla is valami!
Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a szót:
– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy
leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról
van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart
magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a
híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.
Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek
érintenék a testét.
Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott.
– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik.
– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a másik.
Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! –
rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős,
nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü
asszonyság.
– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte
oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én
biztosan tudom.
Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk
állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget,
most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok,
sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények?
A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az oroszlánfogakat.
– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az
olyan férfi külömb nőket is talál!
A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét.
A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az
emberek mégis kedvesek: arra szorítják az embert, hogy ne törődjék velük
és így kellemessé teszik az életet.
Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a
külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte
volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg
úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú,
gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.
A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a
tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a
higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér
arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett
lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember.
Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk
olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét
elfogyasztották volna.
A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják
elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.
– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó
szeretetreméltósággal.
Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik.
Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de
fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle
kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak
a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt.
A báró egypár szép rózsát hozott Editnek.
– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás meghunyászkodással.
Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt
yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra,
amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete,
hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha
maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen
szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely
kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát.
Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony
képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu,
cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék
voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe
fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit
az ő hellászi kirándulásáról.
A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális
financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve
erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak
mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig
annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent
alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás
óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az
ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a
sátán kedvesét is.
A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához
tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai,
akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás
arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül
megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával
fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát.
Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem
volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő
pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan
és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És
mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a
gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni
Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és
fölvilágosodottan gondolkoztak.
Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül
szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal
fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee
pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor
mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk
csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes
menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az
lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak,
amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.
Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és aki azonfölül teli
volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő
tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később
fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a
társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett
a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel
környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb
bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel
szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja
alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem.
Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit
bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy
órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az
Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat,
amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.
Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó
félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot
és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés
diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez
nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem
a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt
vadházasság.
A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü
vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta egykori
férjét, aki épp olyan fülledt, rendszerető és hipokrita hitvesi
szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. Összetörni, fölrobbantani
és fölgyujtani mindent, elszaladni, fejjel beleugrani a szabadság zugó
nagy folyóvizébe, vissza se nézni többet, hanem elpusztulni, vagy
átvergődni a távoli idegen partokra…
Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül keringő
gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit csak
futólagosan ismert, akire különben alig gondolt.
Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös
vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a komornája
szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra nézegette a ruháit. A
szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, és mousseline-hullámokkal.
A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára szolgált,
tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, hogy valaki
énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket recitál. Ismerős
verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen és naivan pompázó
pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és ragyogtatván a rímeket.
Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. Odalenn egy
parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola jelzőlámpása, siklott
végig puha lendülettel a vak sötétségen. Editnek az a benyomása volt,
mintha mesés kincsekkel megrakott hajó vonulna végig a homályon, a
láthatatlan hajós pedig a maga fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat
szór föl a kivilágított ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt volt. A
hangján hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét.
Le belle braccia al collo indi mi getta,