Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek
felé mutatott.
Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában
elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok
és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát
énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob.
A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi
istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként
űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt
proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az
örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok
gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.
A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és
elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire
való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az
Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította,
a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos
kertek fölött szárnyalt.
Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket.
Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és
Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy
türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.
– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.
– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz
szoktassam a szárazföldieket.
– A hajómon fog lakni?
– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná
bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok.
– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.
– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns
borravaló illata van.
– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.
Edit elgondolkozott.
– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog
jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.
– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.
Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd
homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett
rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira
fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.
Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is
visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor
lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is
szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes
nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni,
aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész
világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha
letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket,
ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor
mi célja az asszonyi életnek?
Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért
élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna.
Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó
sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz,
megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt,
midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a
maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek,
gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye
– erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír
felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet
azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli
lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és
az összes Napoleonidákban.
Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a
közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz,
hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére
van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké
önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe
jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a
kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a
lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.
A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta
elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a
bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy
elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.
Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban
megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A
hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló,
önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba
emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik
meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?
Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az
almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket
mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt
kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan
igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van
annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont,
akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki
életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.
De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az
élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A
lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre
szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a
lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.
Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem
rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is
harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden
összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp
részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól
kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt,
izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként
lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget
ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók
voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas
ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.
Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár
észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel
fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a
lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak.
Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett,
mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan
áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent
kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába
hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig
csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen
ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja
neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a
kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés oly mélyre alázza
az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha
szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és
örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen
az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő
semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután
hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban.
Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott,
félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba.
Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang
fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a
sárkánykölyök.
Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk,
mély és megindult hangon megszólalt.
– Miért sírsz?
Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak
halványan mosolygott.
– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is,
ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy
fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.
Belizár akarta és meg is tette.
– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később,
halkan és óvatosan.
Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és
amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló;
meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte el a szívét.
Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.
– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami,
mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület
is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy.
Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább
cammogott.
– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon…
Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál…
Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden tagját.
– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy
most megint nincs itt az osztályom!
– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen.
– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király
kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam,
hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos
kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem
azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli
földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában
arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e
pillanatban fölzokog álmában…
Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget ért.
– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus
mély hang.
Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna
ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé
változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye-
vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre
pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz
surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.
A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó
aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos
árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén _pope_
föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő
pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő
mély torokhangon mondta:
– Benvenuta, bell’ americana!
Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek
s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü
előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében.
Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a
szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő
érzete járta át: ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt
érzett utoljára.
Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen
gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.
– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos
harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy
csomagoljon.