Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott.
Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak
semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és
álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.
Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola
homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre
megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal,
mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:
– Ott van ő!
Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot
látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a
boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej
mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy
kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani
helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt
mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket,
idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.
– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a
szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.
– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.
– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi
istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba
került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak
hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk
a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket,
előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is
gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik,
megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…
– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, –
gúnyolódott Belizár.
Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt,
rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább
valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog
kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő,
melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy
nem tudott ellenni nélküle.
Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A
doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku
láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni
kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a
tifusz…
Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a
lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.
Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes
ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek
látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a
megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze
megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és
halkan pihegte: Belizár!
Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség
különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek,
tisztábbnak mutatta.
– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.
Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette,
a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett,
hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál
valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan
ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.
A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.
Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres
templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le
rájuk.
A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a
dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan
kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a
tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a
tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és
fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után
nézett.
Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol
egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is
észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az
ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról
látható volt.
– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és
nem lát semmit!
– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit.
Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban,
félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő
kányára.
Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt.
Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a
zongoraleckéhez.
Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy
édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban,
lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert
megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet;
azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie,
legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék
annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes
kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még
iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!
Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette
volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig
nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony
talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a
hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt
álomba merült.
Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt,
elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.
– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.
– Nem, – szép csillagos éjszaka van.
– Szeretnék kiűlni a födélzetre.
– Hogyisne! Majd holnap reggel.
Edit a betegségéről kezdett beszélni.
– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a
furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal.
Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint
csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt
mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy
érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam
volna.
– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.
– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.
– Meséljen az útjáról.
– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli
van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az
itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?
– Kérdezzen.
– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért
vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?
Belizár meghökkenve nézett reá.
– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.
Azután elmosolyodott.
– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már
bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá.
Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem
kérdeztem még.
Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit.
– Zárja be az ajtót, kérem.
Belizár engedelmeskedett.
– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.
Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már
várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.
– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a
tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát,
akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!
Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban.
– Mondja, Belizár, szeret engem?
Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül,
hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget
tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a
homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.
Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában,
megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről
eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és
magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve
látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.
– Szeret engem?
Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De
ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.
– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem,
akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó
asszonyi várakozás.
– Szeretlek, – mondta Belizár.
– Szerettél már valakit így?
– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.
– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.
– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség…
Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:
– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem
a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.
Belizár vállat vont.
– Nincs arról mit beszélni…
De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely
kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény
volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként
ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát
Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint
Editet.
Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként
leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan
valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen
lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb,
szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit
más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi
fölé. Mindent megtett a siker érdekében.
– Embert is öltél?
– Azt is.
A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott
Belizár kőkemény karjába.
– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!
Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt
legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek
titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem
vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –
– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?
– Nem gondoltam vele többet.
Edit remegve simult hozzá.
– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit
sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet
is mondd el!
Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához
kellett szorítania szomjas fülét.
– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs
már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred
folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…
– Mit szeretsz rajtam?
– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is,
amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…
– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?
– Téged is meg tudnálak ölni.
Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony
diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be
az új fenevad ketrecébe.
– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?
– De igen, sokat gondoltam erre.
– Nagyon szenvedtél?
– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt
szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.
– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit.
– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv
alakult ki a fejemben.
– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.
– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki,
gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem
ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az
akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai
vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…
– És a templomban?
– Egy szfinx.
– Az is én vagyok!
Edit édesdeden fölsóhajtott.
– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én
templomomba.
Majd gyöngéden elnevette magát.
– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!
Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország
márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a
szemfödőt.
– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a
Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És
hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete
marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az
utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a
mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos!
Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától.
– Lázszagu vagyok.
Később azt mondta:
– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé
nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?
Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami
anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.
Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott,
majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a
tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.
Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott.
A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne
ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.