Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig
hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az
Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon,
horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.
– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.
– Éjszak felöl, a Balkánról.
– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?
Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot,
Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a
városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a
szétszórt hulladékdombok.
– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy
átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket
a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek
mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én
cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől
részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy
korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és
komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni
szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész
nélkül…
– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, –
inditványozta Belizár.
Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a
nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész
és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett,
a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és
védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba
szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott.
Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás
öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja
nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé,
és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a
fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a
paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a
hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.
Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában,
Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste,
de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.
– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.
Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.
– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös
hangon.
Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan
fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.
– Mért érdekli? – kérdezte.
– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék.
Hosszu szünet.
– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.
– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…
Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a
tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.
– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk
véget ért.
– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna
még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.
Edit elszörnyűködött.
– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ
hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik
embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják
a lábszárukat…
A Fekete tenger tehát elintézést nyert.
– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?
Edit a fejét rázta.
– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_
csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az
Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor
az ajka még sebes az első csókoktól.
– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár.
– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő
feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem
tettem meg.
– Tehát miért kivánkozik haza?
– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje
el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt
mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk
haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek:
ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután
jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt
ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára.
Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez?
A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?
– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.
Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer
évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és
szikrát vetett a szemében.
– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen
azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a
kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a
vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az
út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri
már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó
naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan
helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.
Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis
tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi
tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.
Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a
barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a
füst az arcába ne menjen.
– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét
fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából
vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között
lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A
Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a
csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző
magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a
télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a
szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok,
tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem.
Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig
vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és
jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az
oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A
mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért
bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok
kapui!
Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben
ütemesen ringatva a fejét.
Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy
elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a
vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte.
Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és
acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai
közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos
kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna
vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.
Edit azonban utána szaladt.
– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?
Aztán hozzátette:
– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk.
Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli
napot.
Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe
szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját
az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a
mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a
tüzes harag és a vérengző vágy.
– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.
Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez
vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy
kettőjük közül Edit az erősebbik fél.
Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát.
– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.
Edit halkan és forrón nevetett.
– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom.