X.

Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak

csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe

jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját

halotta maga körül.

A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy

hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü

foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe.

A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön

fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és

százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon

ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A

tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja

körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló

aranycsapást vonnak maguk után.

A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint

a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző

századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A

szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük

magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.

Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a

komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák

bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a bazárok

kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse

szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából

asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat

söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő,

csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében

fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer

hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és

hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a

kelet fülledt és fanatikus álomképeibe…

A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart

az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt

a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá

görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel

kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja

fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig

fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó

sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és

egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.

– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi

társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a

veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…

Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé

rongyos brokátot; megitta, mint a tüzes és kábító italt; belészállott,

mint a párás, illatos fürdőbe.

Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó

szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget

elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol,

kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen

planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó

zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa

árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a

pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig

alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy

keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át

beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a

homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint

kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő

kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve

kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és

nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a

kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos

ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje

fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely

fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben

tündöklő ázsiai hegyekre.

Edit megállott egy helyen.

– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának

cimpáit mozgatva.

– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár.

Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga

mellett.

– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot

ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra

oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám

és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg,

zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat

is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az

ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg.

– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen

Konstantinápoly illata?

– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába

forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és

közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind

részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat,

amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már

világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak

megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és

szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak,

ami a fülnek az angol kürt hangja.

– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést

Belizár.

– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn

nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.

Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta:

– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti

ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író…

Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele

intimus fantáziáiba.

– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak

találom.

Edit derűs mosollyal vont vállat.

– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé utálatos.

Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a

dohányzóba.

– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A

macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos

előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a _Valeriana_ és a _Tenerium

marum_ iránt.

Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett:

– A macska – _felis catus_ – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A

selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid,

nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen

megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan

és kiszámíthatatlan marad…

– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel,

Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte

Edit.

Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján

kis csődületet találtak.

– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit.

Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok,

akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták

és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta

nekik szolgálatait.

– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, –

morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.

Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül,

mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen

halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az

angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd

értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom

arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle

nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat

európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly

fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.

Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta.

– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta.

– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki

Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi

értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül.

– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az alsóház?

– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a

fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak

köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal

vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik

el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják

meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a

reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A

keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha

sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki

akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális

valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy

korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális

enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a

keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már

Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember

politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé

színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes

ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a

görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb emberismerő,

mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél,

mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az

angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány

nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak

körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik

a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett,

mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti

sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék.

Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és

szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem

angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a

hal nem, amely benne él.

– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt

a tárgy.

– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem

oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek

olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a

réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A

keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat

vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban

szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és

csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy

a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel és meg

fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek

az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben

hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a

földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején.

Estebéd után cigarettázva ültek künn a _ladys room_ födélzetén, „a

szultána kertjében“.

Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte.

– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a

kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.

Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni beszélgetésükre.

– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte.

– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta Belizár.

– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a

fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?

– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, –

tréfálkozott Belizár.

Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel

mondta:

– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta.

Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette

azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg

snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját.

Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta:

– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet

önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett

fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik.

– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár.

– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi

átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet.

Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember

szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt

angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai

túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk

mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még

a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan

tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra

fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást

alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon

sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében.

Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő szivarja.

Edit tovább beszélt:

– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem

születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és

robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet

ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga ugyan hűtőkamrába tette,

jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék

nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még

visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől,

ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan

a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad

belőle, csak egy érzelmes könnytócsa.

Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos

megvetéssel a szívében mondta:

– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze

óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül

is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem,

tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok?

– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek

vagyunk, – válaszolt Edit.