Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan
volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.
Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is
öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.
– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a
lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A
komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat
aludtam az éjjel.
– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.
– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a
szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével
tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól,
legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen
tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg
közömbössége.
– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.
Edit kérdőleg tekintett reá.
– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.
Edit kedvetlenül rázta a fejét.
– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel
kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen
eszembe jutott. De most már nem lehet.
– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.
Az asszony hevesen rázta meg a fejét.
– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!
Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig
nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette,
mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak
valami lesben álló ellenség ütegei.
Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend,
amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést
érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult
fölöttük, valaki leejtett egy tányért.
– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.
A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek
követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.
Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási
madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és
fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!
A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a
kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre
eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és
ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha
már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a
terem.
Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta
abban, hogy fölkeljen.
– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most
lássuk a hősiességedet!
– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.
Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a
bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét.
Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől
zsibbadt lábakon.
– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.
A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a
tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg
az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte
Editet.
– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet
alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe
kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az
ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig
csak tartsa készen nyílait.
Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy
halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden
emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal
szalad világgá: ő bizony útjára engedi.
Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak
azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy
erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a
nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és
lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá
növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.
– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.
Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.
– Nem megyek!
Aztán a pincérnek szólt.
– Egy csepp pezsgőt szeretnék.
A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen
kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A
dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.
Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány
fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat.
Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a
szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.
– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga
nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.
– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A
nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott
morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről
győzni.
– És mi az?
– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, –
hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, –
hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.
Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.
– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön.
Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt
már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.
Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és
Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel
ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit
odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján
kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős
lüktetését.