Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült
és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni
kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu
oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek
a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen
és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe,
mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának,
ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei.
Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga
prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi
szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás
tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy
öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok
körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek
álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.
– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének.
Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…
– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.
A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó
és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben
nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a
gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob.
Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A
szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.
– Mennyi csillag!
Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a
természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg,
és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most
megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt
az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott.
– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam
ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez
rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.
Belizár föllázadt a csillagok ellen.
– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő
mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak
valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is
kell velük fukarkodni.
Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét
födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és
tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak
kezét.
De most megint megszólalt Edit.
– Tudja, mi volna jó?
– Hogy mondtad?
– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.
– Megint a halál?
– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok,
mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a
halálban látja a maga fokozását.
– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született
Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.
– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen.
Belizár halkan elnevette magát.
– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem,
de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.
– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt
köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan
komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a
szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után
futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének
egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában
született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a
haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan,
félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem
mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite
valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.
– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon
kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.
– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes
kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a
szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna.
Megmutassam?
– Hol van?
– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.
Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő
pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant
elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a
fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban
ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve
a pilláit.
A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz
követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár
figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás
szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres
tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől
és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig
nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.
Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet
nézett vele.
– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?
– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi
bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.
– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön
megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott
tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan
hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A
csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a
fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál
fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit
mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának
kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem
tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.
Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a
körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis
csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról
olvasná le azt, amit mond.
Később újból megszólalt.
– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem
egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb
visz a mélységbe.
Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt.
– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.
– A megszokás, értsd: a halál.
– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.
Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a
gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó
lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a
nyitott aranydobozzal.
– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme
közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy
engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul
mosolyogsz…
– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.
– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy!
Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a
kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád
nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind
rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé
lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó
fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit
akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok
mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.
Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a
tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos
talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így
folytatta:
– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz
nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló
barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel
végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.
– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan.
Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női
Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel.
– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány
szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a
természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk.
Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz:
Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit
egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…
Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.
– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az?
– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.
A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő
vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek
hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.
Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna
hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit
begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt
és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság
keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna
olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e
pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az
asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.
Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas
hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még
kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől.