VI.

Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és

némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc

fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket.

Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt.

– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell

kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait.

– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában

különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai

között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy

Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is

imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán

feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a

hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták

a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a

saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek

uralkodtak az Olimpuson.

Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a

muzeumokat.

– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely

rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és

egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg

csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül

kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők

hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak

maradtak.

Belizár megtoldotta:

– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve.

Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny.

Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi

az illuzióimat.

– Illuziókat is tart raktáron?

– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már

tönkrementek.

De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket

nézte legszívesebben.

– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak.

– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát?

– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a

régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől.

Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog

ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon

pedig borotválatlanul ott ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi

győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai

tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni!

Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A

dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond

édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember

gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben

sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt

véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a

szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje

látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott

neki adni.

Belizár elnézte a reliefet.

– Úgy találja?…

– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is.

– Mit tud a katona belsejéről?

– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek

is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani,

mikor leggyöngébb.

– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár.

– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan,

csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a

víz, a levegő, a férfi.

– Egy férfi.

– Most nem _egy_, hanem _a_ férfi.

Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután

egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent

csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben

szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között.

Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország

sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász

túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek,

akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta

őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők

kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és

kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A

két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte,

úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb.

Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett

elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen

cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú

felé.

Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van

ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna

önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném,

szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a

többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett

volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve

tapogatták körül zsebeit.

Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról.

– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes

vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer

szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.

– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik.

– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább

ott fönn a magasban?

– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem.

– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt

mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha

szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy

úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy

nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik.

Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma.

Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle

délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány.

– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? –

kérdezte Belizár nevetve.

– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb

megalázását.

– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit.

– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az

én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy

az aztek-bálvány az imádságról.

Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az

amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:

– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön haza.

– Hová – haza?

– Ariane a mi közös hazánk.

Edit arca egy másodpercre lángvörös lett.

– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a

látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni.

– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva.

– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit.

– Nem voltam.

– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják,

hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem

akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be

akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is

rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy

maga is ember?

– Meglehet.

– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit

nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket

dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem

azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét.

– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit.

– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és

annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem

dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény

virág vagyok. Ennyi az egész.

– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg

különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot.

– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő

kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.

– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön

gyönyörű keze tépjen ronggyá.

Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták

az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg.

Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában.

– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta

szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt

gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit.

– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen

velem szemben, hősies Atalanté?

A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és

most tényleg úgy találta, hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief

párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami

hasonlatosság van.

– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném

magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.

– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár.

– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit

rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán

nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét

temetőben énekel a gyermek.

Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és

hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem

tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas

volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.

– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen

túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy

nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha

együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun.

– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az amerikai.

– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy

megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor?

– Mi lehet akkor?

– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne

nevessen, kérem!

– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl

is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki

sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret?

– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy

erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát.

– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a

lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki.

Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan kérdezte:

– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a

selyemköntösben?

– Azt éppen nem…

– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale

számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott

királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg

Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen.

Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai

vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag

havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és

elhajtatott Pireusz irányában.