Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el
akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár.
– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony.
– Elkisérhetem, – szólt Belizár.
Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz
lejtőjére jutottak.
– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.
– Semmit. Egész nap otthon voltam.
Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők
fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A
lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a
lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem
lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna
várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő
kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon
pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt
oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást
tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.
– Nézze a holdat, – mondta Belizár.
A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a
teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő
mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az
Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.
Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a
szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony
most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.
– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik
természeti szépségekért?
– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.
Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az
Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló
alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a
nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek
diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok
homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a
fény és véget ért a viziója is.
Karonfogva mentek vissza a városba.
Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba
burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le.
Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal
szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint
a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a
kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok
csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az
évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és
kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor
fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz
szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.
– Nézzen oda! – mondta Edit.
Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga
tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.
Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies
arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona,
melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.
– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit.
– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.
– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság
stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még
ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja
– aggság, betegség, barbárság.
– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal
Belizár.
– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak
egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.
Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött
és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan
kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan
szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A
zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami
egyiptomi faliképre emlékeztette.
– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari
kosztümje? – kérdezte Belizár.
– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos
ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros
selyemben.
– És a férjes nők?
– Szürkében.
– Mi ujság a titkok országában?
– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla
beszélni.
– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt
a lelki erőt?
– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.
Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt
ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.
– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is
eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a
new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.
Belizár ellentmondó kedvében volt.
– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg
az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem,
hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a
csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó,
hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha
valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében
még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az
Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint
áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint
a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka,
aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna.
És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen
istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt
dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi
vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü
asszony létére émelygést érezne…
Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg
lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az
asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis
mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak
egy csomó istent a sárga földig.
– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a
termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az
istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál
megsebesül, ordítozik és megszalad…
Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel
tüzelte társát.
– És az istennők? Róluk mit tud?
– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak…
Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő
zenét.
– De Afrodite! Nos?
Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e
valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.
– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste
volt.
– De az gyönyörü volt.
– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne
egy istennőnek.
Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:
– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!
Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a
saját őszinteségét.
– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy
nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju
korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban
ismerkedtünk meg velük.
– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte
a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést.
Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett,
fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes
foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és
Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az
igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb
legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.
– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi.
– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell
szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.
Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane.
Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a
yachtján.