IV.

Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt

ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték,

melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár

minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára.

Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt

volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem

vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva,

a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor

gesztusa volt.

– Haragszik? – kérdezte Belizár.

Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő

hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.

– Holnap partra fog tenni.

Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott,

vérvörös arccal válaszolt:

– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az

történik, amit én akarok!

Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.

– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem

ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg,

hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem

beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és

szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a

tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést

rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak

róla az amerikai lapok.

Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy

amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi

Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.

Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában

foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így

szólt hozzá:

– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.

– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

Edit vállat vont.

– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a

pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én

egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi

az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és

bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.

Belizár haragosan rágta az ajka szélét.

– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött?

– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és

független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman

meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én

legalább nem tudnék benne hinni.

– Tehát?

– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk

így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az

életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda

tulajdonképpen.

– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan.

– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a

tanulmánytól.

Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis

jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó

nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra

ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a

hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve

horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete

éjszakát.

– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé

intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.

Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje,

se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen.

A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden

podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag

tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor

neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.

Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy,

leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha

nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie,

hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy

védekeznie kell ellenük.

Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A

könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős

lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási

bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.

Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül

szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában

füstölgött.

– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit

oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. –

Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü

tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az

azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx,

elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…

– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta

Belizár.

– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A

valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és

brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az

egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen

háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a

renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni

Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem

fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem

lesz hová lehajtania a fejét.

Belizár akaratlanul elmosolyodott.

– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan

kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.

– Szép a szigete?

– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly

sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.

Edit megrázta a fejét.

– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros

hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem

kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a

természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom,

semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem,

amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén

alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne

a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már

az előadást?

– Szereti az embereket?

– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök

tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja.

Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.

– Mit ért érvényesülés alatt?

– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam

és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a

bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.

– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan

élni?

– Én csak megszakításokkal szoktam élni.

– És ki ebben a hibás?

– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam,

– részben külső körülmények.

– És ha nem él, mit csinál olyankor?

– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.

– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.

– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit.

Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is

napoleoni stílusban beszélt.

Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a

hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa

fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár

ugyancsak fölemelkedett.

– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de

attól félek, hogy félreért…

Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska,

bátorságot öntött beléje.

– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta

gúnyosan.

– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár

szokott napoleoni nyiltságával.

– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott

hazudni?

– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz.

– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az

asszony.

Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették

egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki

almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban;

Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.

– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis

szeretem a tiszta számadást.

A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak.

– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes

több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni

szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton

elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a

kiábrándulásom.

Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.

– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.

– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban,

hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban

kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti

jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!

Ennél aztán meg is maradt.

Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte

kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.

Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment,

hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben.

Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a

színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla,

hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban

láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.

– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg

az eredeti Velencével és az igazi Genovával.

– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot

adott, hogy folytassák útjokat.

Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony

ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor

megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára

alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott

nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle

szövődött közöttük.

Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a

láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös

alkonyi fényben.

– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta

Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát.

– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.

– Tehát mégis?

– Hiszen tudja. Megmondtam.

Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait.

– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll.

Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a

parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és

maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a

hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei

képviseltek.

Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis

pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:

– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét…

Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem

remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban

csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot,

hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az

amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a

szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá

fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták

sétájukat.

– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet?

– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos

fehér hajóját.

– Akkor miért hagyja el?

– Nem tehetek másképpen.

– Hová megy Athénből?

– Haza.

– Mit csinál ott?

– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a

kriptámba és Arianeról álmodom.

A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres

ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek

között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami

titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat

indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.

Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket

rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott

mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség,

amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először –

indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a

vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől

megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már

tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit

szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy

és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki

a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem

eltéríteni, sem követni nem tudja.

– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.

Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett

közömbösségéhez.

– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre

Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, –

ön pedig ura az elhatározásainak.

– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.

– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar

velem számolni.

– De szeretné?

– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros

tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?

Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére.

– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy

kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?

– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha

logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a

gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban

nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy

újból kell kevernünk a kártyát.

– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok,

mint a tengeren?

– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön

hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a

lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.

– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának

következményei elől, – gunyolódott Belizár.

– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is

szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit

teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben.

Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön

figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja,

hogy ki vagyok…

– Dehogy tudom!

– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és

most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.

– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart?

– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal

azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.

– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?

– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi

társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a

harmincperces útat Pireusztól Athénig?

– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk

elővigyázatból fogom kerülni?

– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban

mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.

– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos

benne, hogy nyerni fog?

Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.

– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel

volt dolga.

Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé

ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér

asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.

A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az

összefogott két kezet.

Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem

tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az

asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész

valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli

madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt

repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő

Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló

földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a

pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a

kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a

vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az

egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton,

világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek

a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és

múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és

mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor

látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő

fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem

Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok

fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá

züllött!

A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott,

egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a

kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge.

A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az

üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély

között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a

kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte,

amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane

gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó

fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden

ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet

a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek

kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a

tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek

visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig

a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival

tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely

alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.

Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre

való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának

átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a

nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus

Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár

alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut

előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő

sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének

monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor

rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg,

akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a

vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.