Edit fölébredt mély álmából.
Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy
olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki.
Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott
kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és
egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete
semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy
világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán
kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra
üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos
üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit
ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az
Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje
fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a
komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos
kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a
komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.
Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron
várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek
voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az
Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a
tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban
ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó
olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és
környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a
föld elérhető közelébe jutott.
Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy
csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó
födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek,
hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga
bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.
Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen
talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba
toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig
a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel
borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan
visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy
nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma
termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért
ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként
pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő
vendégéhez.
Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába
szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében
úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők
tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről,
akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit.
Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén
fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte
nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden
fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének
szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.
A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő
világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru
mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.
Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy
volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete
tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias
tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó,
fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség
szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt
feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül,
minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.
És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala
mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét
fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez
az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.
Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet
elálmosította ez a nesz.
Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon,
valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.
– Te vagy az, Nina?
– Én vagyok.
– Miféle dobogás az?
– A hajócsavar.
– Hát megyünk?
– Hajnal óta útban vagyunk.
– És hová megyünk?
– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr
tudja.
– Miféle úr?
– Belizár úr.
– De hiszen ő Budapesten van?
– A hajón van. Hajnalban megérkezett.
– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?
– Belizár úr különvonattal jött.
– Úgy?
– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba
tegyem őket?
– Ide teheted őket az ágyam mellé.
– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos
asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán
a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…
– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és
délelőtt pihenni akarok…
A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és
megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell
lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a
teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő
lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de
azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az
üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak
többé-kevésbbé mind vademberek.