– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát
nappal.
– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?
– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú.
Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn
hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan
puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a
háztetőn. Nem találja, báróné?
– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem
sétáltam a háztetőn.
– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden
mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka
minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a
hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen
önök különben nem érintkeztek.
– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután
fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta:
Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…
– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?
– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?
– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság
mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a
tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről
sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új
szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a
rablógyilkos is…
Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr
tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport
vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti
összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.
A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel
beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg
északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt.
Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három
lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta,
hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában
poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden
föladatnak, amely elé az állította.
Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és
szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette
anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla
győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy
határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem
egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt
és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta
önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől,
mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki
akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és
üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen
meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal
gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül
sokan szerették a társaságát.
Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony
határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai
részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az
ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is
meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes
vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél
vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni,
Tihanyi maga legkevésbbé.
A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután
megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.
– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit?
– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta,
hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.
– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld
kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és
Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.
– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony
között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint
akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak
emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha
sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.
– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?
– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is
a világon vagyok.
– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem
minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem
Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált
el az urától?
– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más
akaratot, mint Editét.
– És azután mi történt?
– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös
derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az
ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden
gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval
Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.
– Kereső asszony? Mit keres?
– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet,
egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze
ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.
– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja?
– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.
– Egy férfi.
– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája.
Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.
– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.
– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek
az emberek.
– Edit híre nem a legjobb.
– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő
asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü
asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye
be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes
reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok
alapjában véve igen sajnálatra méltóak.
– Ezt maga sem hiszi, barátom.
– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én
természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak
élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem
lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a
forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi
reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden
pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá.
Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy
egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.
– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem,
neki van igaza.
– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van.
De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet
a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé
tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait,
virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé.
A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a
szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel
végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután
ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de
legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a
művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény,
hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé.
A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így
szól az amerikaihoz: no ugy-e?
– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul.
Tihanyi vállat vont.
– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt.
De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem
akarja.
A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított,
mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott
játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a
meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek
szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész
férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit
mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló
sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna
bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi
királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre,
végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának
magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét
mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség
valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta
körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát
nálam a yankee?
Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az
imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de
nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.
– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy
amerikai hölgy, persze a déli államokból való.
– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők
ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem
hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.
– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt,
annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép
arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?
– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem
az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és
örülök, hogy visszaemlékszik reá.
Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.
– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.
– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert.
– Mit nem ért rajta?
– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes
arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan
pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?
– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…
– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár.
Edit vállat vont.
– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…
Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten
ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek,
közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és
érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.
– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos
gondolatát szőve tovább.
Rövid szünet támadt.
– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.
– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban
vár a yachtom.
Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett.
– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan.
Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után.
Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd
vérvörös arccal mondta:
– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek
Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár
talán találkozik a barátnői között valaki…
Edit a szavába vágott.
– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni…
Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül
megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.
– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A
világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az
éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek
nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?
Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott
ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta,
a homlokától a lába hegyéig.
– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon.
Edit könnyedén bólintott a fejével.
– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.
Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.
– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell
beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a
hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek.
Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás
szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután
keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a
lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane
parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap
éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a
hajón várom meg önt.
Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát,
hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már
meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg
túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem
ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura
volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára
közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit
viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás
mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami
pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak
Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint
Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane
pedig tovább gőzölög.
– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban
Árkay báróné.
– Edit barátnője?
– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit.
Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e
pillanatban a nyelvén forgatott.
– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?
– Hogy érti ezt?
– Hogy minő anyagi viszonyok között…
A báróné elmosolyodott.
– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint
vagyonos, sőt gazdag is.
Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!