A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét,
megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni
fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és
az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire
gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők
szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő
lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e
nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet
lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette,
mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a
megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg,
amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását,
a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.
Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a
mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a
mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta.
Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami
furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak,
mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben.
Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt
kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma
tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy
elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások
rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik
kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az
elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson
ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz
fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők,
mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu,
hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy
szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük
megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a
folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a
vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának
ilyen viselkedésre.
A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul
szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen
hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet.
A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt
nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a
miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de
ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő
embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely
ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul
vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet
volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette
karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy
képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga
van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a
tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte
a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet
számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig
mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a
bársonyszékben ülő ember tekintete.
Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a
gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára,
melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne:
fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni
többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a
hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a
ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig
üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába
és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és
meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a
havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a
hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé,
ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan
condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely
körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely
egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a
tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de
azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és
beleássa orrát a porba…
Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy
nevet mond a fülébe.
– Belizár szeretne veled beszélni.
– Kicsoda?
– Belizár. A folyosón van.
Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel
kimegy a folyosóra.
A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi
magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a
fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha
színházban volnának.
– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő.
Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud
versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek
látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan
világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész
megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább
idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És
volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel
kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy
tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele,
az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az
asszony képe.
A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a
folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben
állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek,
aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros
futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi
miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött,
mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja
legyen.
Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla,
hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos
szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles
állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök
termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az
arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor
megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt,
sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly
vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők
monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási
vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni
akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi
rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat
és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes
és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon
azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg
a mi szegényes tengeri flottánkat sem.
A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.
Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos
pohárköszöntő-stílusba.
– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!
– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.
– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.
Belizár vállat vont.
– Amerikai polgár vagyok.
Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely
hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter
fogadószobájába.
A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a
baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás
váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk
eszmecserébe merültek.
– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?
– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat
senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.
– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?
– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte
föl az útszélén.
– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar
haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…
– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal
egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.
Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a
kezével.
– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az.
Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki
kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel
szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló,
hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.
– És ez a Belizár?
– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét.
Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a
munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet.
Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután
halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között
sok volt a magyar munkás.
– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!
Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a
csoporthoz.
– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy
fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!
Az ujságíró elnevette magát.
– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala.
Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az
európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat
tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az
újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek
egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen
gyermekeiket.
Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött
volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek
volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a
szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott
a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az
urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő,
mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus
valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként
azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő
és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely
karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl
falja föl a véres húst.
A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a
kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek
embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor
odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.