Az ördög. A síró férfit nem szeretem. De ha már hallottam… nem tehetek
róla… nagy, boldog, férfias sírás volt, szeretném azt mondani, hogy
diadalmas sírás.
Jolán. Azért jöttem ide, mert meg akartam akadályozni, hogy megkapja azt
a levelet, várni akartam itt, amíg fölkel, hogy én legyek az első,
akivel ma beszél. Meg akartam kérni, hogy adja vissza felbontatlanul, ha
megkapja. És elkéstem.
Az ördög. Nem ön késett el. Én siettem. Most már, hogy végleg
megtisztelt a bizalmával, boldog vagyok, hogy ilyen pontos voltam.
Jolán. Hát komoly dolog az élet? Boldogság, boldogtalanság azon mulik,
hogy valaki öt perccel három előtt jön-e, vagy öt perccel három után.
Az ördög. Úgy van.
Jolán _maga elé néz_. Sírt?
Az ördög. A boldogságtól.
Jolán. Mikor reggel fölébredtem, boldogan lustálkodtam vagy egy percig
az ágyamban, tökéletesen megfeledkeztem mindenről, ami velem történt.
Még üres volt a fejem az álomtól. Aztán egyszerre eszembe jutott minden.
Mintha valaki kézzel a szivemre ütött volna. Mint a bolond, úgy
kapkodtam magamra a ruhát. Az ön szállására szaladtam volna, de nem
tudtam, hol lakik. Hát ideküldtem a cselédet, majdnem nyugodt voltam
mostanáig… azt hittem, jókor érkezem… és most vége. Most már hiába
minden. Hat évi csöndes szenvedés… minden felszabadult… Nem merek
beszélni vele, és mégis érzem, hogy beszélnünk kell. Megszökném előle,
de nem ő jön utánam, hanem az én levelem megy ő utána… azok után, amiket
tegnap forró fejjel csináltam… üldözi… kínozza, égeti… és én…
Az ördög. Nem lehet.
Jolán. Hogy fogok a szemébe nézni? A nászéjszakámon… egy ember előtt,
akit nem szerettem, mikor ketten maradtunk… reszkettem, haldokoltam… de
a szemébe néztem. Most találkoznom kell vele… és nem tudom, mi lesz
velem. _András átmegy a színen, a műterem felől jövet, elviszi az üres
csészét, és jobbfelé megy a bejárat irányában._