Jolán. Nem haragszom. Sőt köszönöm. Minden rosszasága mellett maga okos
embernek látszik. Nekem olyan szolgálatot tett, amiért mindent
megbocsátok. _A tollhoz nyúl._ És ha ezt a levelet megkapja, akkor
legalább örökre visszatér a nyugalmam, amely már ma éjszaka majdnem
elveszett.
Az ördög. Felajánlok még egy szolgálatot.
Jolán. Mit?
Az ördög. Én kezdtem, hadd végezzem is én. Azt hiszem… talán jó volna ha
én diktálnám azt a levelet. Nekem most hidegebb a fejem, mint a magáé.
Szigorú, kitiltó levelet. Maga talán nem is tudna.
Jolán. Gondolja?
Az ördög. Röviden, szárazon, örökre.
Jolán _hirtelen elhatározással_. Diktálja!
Az ördög. De olyan lesz, mint mondta. Nagyon szigorú.
Jolán _tollal a kezében_. Olyan, olyan.
Az ördög. És örökre.
Jolán. Örökre.
Az ördög. Hát írja, – Uram! _Könnyedén a fotel hátára támaszkodik és
Jolán válla fölött nézi az írást._
Jolán _ismétli, leírja_. Uram!
Az ördög. «Amint ezt a levelet elolvasta, azonnal menjen el a
közelemből. Ne is kérdezősködjék. Menjen el. Soha többé az életben mi
ketten nem fogjuk látni egymást. Arról, hogy én ne lássam, gondoskodni
fogok magam. Hogy ön ne lásson, erről ön fog gondoskodni, ha ugyan
maradt még a lelkében valami csöpp tisztességérzés.»
Jolán. Érzés.
Az ördög. «Én önt próbára tettem, mert komolyan vettem a mi kettőnk
testvéri viszonyát. Ön engem megsértett abban, ami nekem a legszentebb.
Tele vagyok fájdalommal, s ennek ön az oka, aki még ma délután azt
hazudta nekem, hogy egy férfi szent hitével tisztel. Az a testvéri hang,
amelyen délután beszéltünk, úgy hatott rám, mint valami balzsam. Boldog
és tiszta voltam. És mi történt? Most e próbán elhitte rólam a
legrosszabbat, amit nőről el lehet hinni. Mert elvakult. Mert nem úgy
szeret, mint a testvérét, hanem úgy, mint ahogy bűnös asszonyokat szokás
szeretni. És ez a szerelme…»
Jolán _visszanéz az ördögre_.
Az ördög. «… ez a szerelme, mely délután még megnyugtató volt, itt
megmutatkozott a maga igazi formájában. Nem szebb, nem különb ez, mint
akármelyik más férfi vágya, aki bírni akar engem. Meg vagyok csalva.
Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok,
érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem
tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem a távolból a
nyugtalanságát és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én
szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből
nem lehet kigyógyulni. Most már én tudom a földiségét ennek a
szerelemnek, most már nem tudok az uram szeme közé nézni, most
fölszabadítottam minden érzékemet. A hallgatásom most már nem csöndes
szomorúság, hanem elfojtott tombolás, amibe bele fogok pusztulni.
Mindennek vége, kiszabadult belőlem az asszony, a becsület láncára vert
szerelmes asszony. Választanom kell: meghaljak-e, vagy kínlódjam. Vannak
pillanataim, mikor megbocsátok a gonoszságának. Vad, féltékeny hím volt
mikor a ruhát le akarta tépni rólam. A természetes érzésem azt súgja: ez
szép volt, ez a férfi szeret és ilyenkor újonganék, hiszen szeret az,
akiért magamra vettem egy egész élet szenvedését, hiszen nem kell mást
tennem, mint csak az ő vállára kell hajtanom ezt az elkínzott, izzó, kis
fejemet, hiszen ott meg van minden vigasztalás, hiszen a te egy csókod…»
Jolán _visszanéz_.
Az ördög. «A te egy csókod mindenért megvált engem, hiszen a te ölelésed
az én megsemmisülésem, minden fájdalomnak a vége, hiszen, ha egyszer oda
bujhatnék a melledre, elkészülve a legvadabb öleléseidre, mint a
martalékod, akkor akár meg is halhatnék mindjárt, mert akkor bevégződött
rám nézve az élet. A melledre bújni, a szemedbe mosolyogni, félve,
reszketve, de várva minden rosszat, amitől félek. Most minden, minden
elsülyedt, eltünt körülem, nem látok mást mint a te forró szádat, ami
arra született, hogy én rátapasszam az én szomjas, szegény számat…
_Jolán lázasan ír, majd hogy az asztalra nem hajtja a fejét._
ezt a szenvedőt, ezt a minden csókon keresztül is szűzet, ami a tied
János, a tied, vedd el, elbágyadva adom oda a te mohó férfiszádnak, vedd
el, hiszen addig vagyok csak szegény, amíg mindent el nem vettél tőlem.
Ma éjszaka virrassz miattam, mint ahogy én is virrasztani fogok te
éretted, édesen rossz lelkiismerettel, hogy tudjam, hogy te sem alszol,
hogy a nagy fényes szemed felém néz a távolból, felém, aki reszketve,
sírva, meghódolva, megbukottan várlak, várlak, minden szerelmes
gondolatommal várlak… áldjon meg az isten.»
_Szünet. Az ördög, aki a székre hajolva az utolsó szavakat már a fülébe
suttogta az_ _asszonynak, most elhagyja a fotelt. Az asszony ráhajlik a
levélre. Aztán felnéz._
Jolán. Mit írtam én itt le?
Az ördög. Egy nagyon szigorú, kitiltó levelet.
Jolán. Írtam… szégyellem, hogy leírtam, de mikor láttam, hogy mit akar,
már csak arra voltam kiváncsi, hogy tudom-e abbahagyni. Nem tudtam.
Istenem… a toll vitte a kezemet. _Nézi a levelet._ Most lefőzött.