Elza. Akkor?
Az ördög. Akkor gondoljon arra… én mondom magának, bennem nincs sok
szív, de férfi vagyok a fejem búbjától a talpamig… egy nagy dolog van a
világon… a legnagyobb erő még a legszebb, legingerlőbb asszonnyal
szemben is… szűznek lenni!
Elza _puderezve magát_. Gondolja?
Az ördög. És _így_ kell szembeszállni vele. Hogy ő is neki vaduljon! Nem
kell félni tőle!
Elza. Gondolja?
Az ördög. Hogy ő is bele menjen a háborúba. Hogy amikor már mindenikük
kijátszotta a utolsó aduját is, akkor maga még mindig megállhasson vele
szemben fölemelt fejjel, mint mondani tetszett és arcába mosolyoghasson
a szűz lány rettenetes fölényével. Hímpor, hímpor, frisseség,
érintetlenség!
Elza. Szabad nekem ezt hallgatnom, amit maga beszél?
Az ördög. Nem szabad, de ép azért csak hallgassa. Győzni fog. És most
menjen, táncoljon vele. De ne utánozza az asszonyokat. Ne kacérkodjék.
Ne szemtelenkedjék.
Elza. Hisz én utálom magamat, mikor szemtelen vagyok, de muszáj, mert
különben hol az egyéniségem?
Az ördög. Ugyan, ugyan. Süsse le a szemét, szégyelje azt a szép fehér
nyakát, nézzen félve, reszketve a fiú szemébe, éreztesse vele azt, ami
lányban a legizgatóbb: hogy maga zsákmány, aki vár az édes elrablásra.
Föl a fejet kis lány. Na, ne lógjunk így. Így ni. És ha még egyszer az
életben valaki magának azt mondja, hogy szemtelen, mondja meg neki, hogy
egyszer egy idegen úrral félre vonult a hallba és azt hitte, hogy le
fogja főzni, túl fogja kiabálni és attól az úrtól oly csöndesen, oly
piszén, oly szerényen, úgy lefőzve és megcsöndesedve ment el, hogy az az
úr mélyen elszégyelte magát és azon kezdett gondolkozni, vajjon nem ő-e
a legnagyobb gazember ezen a világon? Amiben talán igaza is volt.
_A lépcsőig kísérte. Fenn a lépcső fölött az ajtóban megjelenik János._