Az ördög. Két szép ember. Ez felfokozza a gyönyörűséget. Nem az esik jól
neked, hogy ő szép, hanem, hogy te vagy szép!
János _nagy izgalomban_. Hiszen te megbolondítasz… te itt tragédiát
főzöl… romlásba viszel… ne beszélj!!
Az ördög. Megint félsz! Takarékoskodol! Mikor az élet csak akkor kincs,
ha pazarolják!
János. De… miért mondod ezeket… hogyan… miért… _ijedten_… Ki küldött
téged?
Az ördög _elsötétült arccal_. Senki. Itt vagyok.
János. Nem. Tudod? Nem! Nem kell a talált arany! Esztendőkig jártam
körüle, majd csak elmegyek mellette most is!
Az ördög _hirtelen_. És ha majd elgurul előled? Ha elviszi más?
János _felháborodva_. Kicsoda?
Az ördög _diadallal_. Én!
_Szünet_.
János. Te???
Az ördög. Ma este! Ma éjjel! Egy estén az enyém! Úgy játszom vele, ahogy
akarok! És odajön, ahova viszem! Hahó! Hatezer év óta nem volt ilyen
szeretőm!
János _rémülten_. Mit mondtál?
Az ördög. Szeretőm! Úgy fog hajlani, ahogy hajlítom! Gyere el ma este
oda a szalonjába, a csillárja alá, a parfümbe, a sok meleg lélekzet közé
és nézd végig, hogyan szédül el egy asszony! Mire kihajnalodik…
János. Elég!
Az ördög. És akkor jössz te is! Szaladsz a kincsed után! És minden
órában, amiről nem tudod, hogy hol töltötte, nálam volt! A ligetben
látsz egy lefüggönyözött kocsit. Megdobban a szived: «Kik ülnek ebben?»
Tudod, kik? Mi ülünk majd benne! És az utcasarkon két összebujt ember
surran előled. Megijedsz: Kik voltak ezek? Mi voltunk! És minden
kocsiban mi ülünk, minden sötét utcában mi osonunk, ketten – minden
függöny mögött, ahol hirtelen elalszik egy lámpa, mi öleljük egymást és
kinézünk a forró szobából, rád, a te vad, szerelmes, szomorú, sápadt
arcodba, a te ijedt szemedbe, és össze fogunk bújni és nevetni fogunk
rajtad, édesen, melegen…
János _a legnagyobb izgatottságban_. Elég volt!!
Az ördög _egy hanggal fölébe csap_. Nevetni fogunk rajtad, te szomorú
ember, te alkalom-elszalasztó, és ő fog jobban nevetni, édesen,
sikoltozva, mint akit csiklandoz egy férfi!
János _ordítva_. Te!!! _Rácsap a revolverre. Az ördög villámgyorsan
lecsap a kezére._
_Szünet_.
_János lehajtja a fejét. Lassan elhúzza az ördög keze alól a kezét.
Aztán az ördög is elveszi a kezét a pisztolyról. János a földre néz.
Ebben a pillanatban nesztelenül megjelenik András az ördög mögött a
bundával. Az ajtót nyitva hagyta. Most rásegíti az ördögre a bundát és
az ajtóhoz áll. Az ördög a cilinderét a kezébe veszi. Az asztalhoz lép,
elveszi onnan lassan a revolvert. A kezében tartja._
Az ördög _nagyon halkan, szomorú mosollyal,_ _atyai, meleg, vontatott
hangon._ Látod fiam. Te is hozzányulsz… talált aranyért… ehhez a
revolverhez…
_Fölteszi a cilinderét és nem veszi le szemét Jánosról. János egy helyen
áll és komoran néz a földre. Az ördög lassan az ajtóhoz megy. A
küszöbről visszanéz. Villan egyet a szeme. Aztán eltünik. András
csöndesen beteszi utána az ajtót és némán áll mellette. Egy pillanatnyi
szünet. Aztán hirtelen a függöny._