János, az ördög.
János. Na ezt szépen elintézted.
Az ördög. Ha ez köszönet, szivesen.
János _udvariatlanul_. Majd behozatom a kabátodat. Nem tartóztatlak.
Az ördög. Leszakadt az akasztója. Az inasod most varrja. Ha készen lesz,
behozza. Borzasztó volt!
János. Mi?
Az ördög. Hogy ez az asszony hogy belekapaszkodott az ura karjába.
Menekült hozzá valami elől.
János. Csak nem akarod azt mondani, hogy előlem?
Az ördög. Mondd, édesem. Jó – szamárnak lenni?
János. Nem kéne veled szóba állnom, de bosszant, hogy okos ember létedre
ezt nem érted. Ezzel az asszonnyal hat éve mindennap látjuk egymást és
soha, soha nem jutott eszembe, hogy… és ha egy pillanatra mégis,… hát
kinevettem magamat.
Az ördög. Csak rá kell nézni. Akkor a tiéd, amikor akarod. Csak a
kezedet kell kinyujtani utána. És a szerencsédet, a boldogságodat
jelenti… a nagy életet, amelyen lusta vagy elindulni! Más ember egy
életen át küzd egy ilyen asszonyért, te meg találod. Talált kincs!
János. Éppen nem talált kincs.
Az ördög. Tavaly, ősszel, szeptember hatodikán – még a dátumot is
megjegyeztem – egy nagyon hátborzongató történet esett meg velem. A
nyári ruháimat eltettem, az őszieket vettem elő, s öltözködés közben, az
egyik őszi mellényem zsebében találtam egy aranyat, amely ott lapult, ki
tudja mióta. Ejnye – mondom – talált pénz! Nézegetem, forgatom – ugyan
mikor felejthettem ezt a zsebemben? És ahogy nézem, egyszerre csak
kiesik a kezemből. Valahova elgurult. Hát lehajoltam utána. Keresem, nem
találom sehol. Idegessé tett, hogy így nyomtalanul eltünt, kutatom,
nincs sehol. Keresem egy félórát, háromnegyed órát, – nincs. Most már
bántott, hajszolt valami, most már a fogamat összeszorítva, dühvel
kerestem, észre se vettem, hogy bútorokat döntök fel, – nincs. Behívom
az inast. Kerestük együtt, estig. Már csurgott rólam a veríték,
reszketett a kezem az izgatottságtól, éreztem, hogy meg _kell_ találnom
ezt az aranyat, – de hiába volt minden. Akkor egyszerre felugrom és
rákiáltok az inasra: «Te megtaláltad és zsebrevágtad, gazember!» Az inas
dühbe jön, gorombán felel vissza. Meg akarom ütni – villan egyet a szeme
és előkapja a bicskáját. A revolveremhez nyúltam. _Kivesz a zsebéből egy
fényes revolvert és szép lassan leteszi az asztalra._ Ezzel a
revolverrel, ezzel, ni… látod? Ezzel a revolverrel, majdnem embert öltem
egy aranyért, ami nem kellett, amiről addig nem is tudtam, amit
találtam, de ami abban a percben, hogy volt, megvolt. Az enyém volt.
János _kissé zavartan_. Én… én… a talált pénzt borravalónak adom.
Az ördög. Én is annak akartam adni. De elgurult! És ami gurul előlünk,
annak utána megyünk! Azt kergetjük! Hisz ez a férfi! És utána mégy te is
a talált aranyadnak, ha majd egyszer gurul előled! És akkor, ami addig
talált arany, rongyos arany volt, szép, fényes arannyá válik, ami
csillog, ami drága, ami kéne!
János. Talált aranyért revolverhez nyúlni!
Az ördög. Így drágul meg majd ez a kis asszony is a szemedben. Majd
érzed: ez szárnyakat adott volna! Ez meleg, színes! Az ő forró
lélekzetén a legszebb lázak gyúlnak! Majd mondod, ha gurul: nagy ember
lehettem volna… művészet? Dehogy! A szeretőd kedvéért, hogy egyre jobban
és halálosabban csókoljon! _Kezébe akad a sál, ami Jolánon volt._ Ez az
a sál, ami azon a szép, édes mellén volt.
János _halkan, érzékien_. Olyan a melle, mint egy kis párna.
Az ördög. A szeme alvó parázs. Mint a fátyollal letakart gyémánt.