Az ördög. Ilyet meg asszony ne mondjon.
Jolán. De ha igazat akarok mondani!
Az ördög. Ha igazat mond, akkor csal! Maguk nők csak hazudjanak szépen,
így még megértjük egymást valahogy.
Jolán. De hát már teljesen az lesz a vége, hogy azt gondolom és azt
mondom, amit maga akar?
Az ördög. Ott még nem tartunk, fájdalom. Mit parancsol velem?
Jolán. Meg akarom kérni, hogy ne jőjjön el ma este hozzánk.
Az ördög. Hm.
Jolán. Most két perc alatt lélekzethez jutottam. Én boldog és
tisztességes asszony vagyok. Az is maradok. És bánt a maga frivol
hangja, a szava, a gondolata, meg az a rejtett erő, amivel valami cél
felé megy. Már rajtakaptam magam, hogy érdekelt amit mondott. De hála
istennek, belecsöngetett a szónoklatába a drága jó uram. Jókor jött.
Az ördög. Csattanónak jött a mondatom végére. Én néztem a maga arcát.
Hohó madame! Abban a percben mi hárman _egy_ párton voltunk!
Jolán. Könyörgöm, hagyja abba.
Az ördög. Hogyan! Már – fél?
Jolán. Nem. _Ridegen, hivatalosan._ Kérem, ne jőjjön el hozzánk ma este.
Az ördög. El fogok jönni.
Jolán. És ha az uram fogja mondani, hogy ne jőjjön?
Az ördög. Az ura azt fogja mondani, hogy jőjjek.
Jolán. És ha én az _uram előtt_ fogom felszólítani, hogy ne jőjjön el?
Az ördög. Alkudjunk. Mondok valamit. Ha ma délután, itt az ura előtt,
még egyszer meg nem hív, nem megyek el. De ha még egyszer meghív, ott
leszek.
Jolán _megkönnyebbülten_. Ez már beszéd. Lássa, most kedves volt. Szinte
kezdek megnyugodni.