Jolán. Ne… ne, hagyjuk, inkább talán… talán holnap… vagy… most egy
kicsit nem jól érzem magam… _ezt mind_ _nehezen mondta. Most hirtelen
megnyugodva._ És akkor elhoznám a szobalányomat.
János _a küszöbön_. Aztán kérdezné az ura, hogy miért… és különben is.
Ha ezt itt bezárja. _Benéz_. Hogy esik! Ha így esik, ilyen nagy
pihékben… ez elfogja a világosságot… de nem baj… legalább keresnek a
szegény emberek… _Ezt az egészet halkan, akadozva mondta, miközben hol
az asszonyra nézett, hol be a műterem nagy ablaka felé, s ezalatt
lassan, zavartan, az ajtófélfával babrálva, csöndesen behúzódott a
műterembe és most óvatosan, lassan becsukja az ajtót kívülről._
_Jolán, aki eddig háttal állott a műteremajtónak, és némán nézett maga
elé, most összerezzen és odanéz. Aztán leküzdi a zavarát, odamegy és
bátran bezárja az ajtót. Lassan visszajön előre, kigombolja a nyakán a
blúzt, aztán megijed és a nyitott blúzt összefogja. Leül. Ülve újra
kezdi, lassan kigombolja az egészet, de nem veti le. Mustrál a sálok
közt. Egyet kiválaszt. Aztán nyugodtan, naivul, mint aki egyedül érzi
magát, leveti a_ _blúzt és a nagy trónszék karfájára akarja tenni. Mikor
odaér és kinyujtja a kezét, felsikolt, visszaretten, elejti a blúzt és
hamarosan betakarja mellét, vállát a sállal. A nagy trónszékből
vigyorogva kel föl az ördög._