János… megcsókoltuk egymást. Gyerekek voltunk. És én ágról-szakadt
szegény fiú voltam, aki Alfrédot, meg a nővéreit rajzolni tanítottam… és
maga még szegényebb volt, mint én: a lányok kis iskolai barátnéja, aki
uzsonnázni jár a milliomos házba. Összenéztünk egyszer, a nagy,
dúsgazdag familiában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy
koldus fiú, és egy koldus kisasszony. Mi értettük egymást. Aztán egy
napon hallatlan szerencse kinálkozott magának. Alfréd bevallotta, hogy
halálosan szereti.
Jolán. Másnap.
János. A csóknak, az első gyerekes, szűz csóknak a másnapján. Huszonnégy
órával azután, hogy a két koldus egy pillanatra magára maradt az
aranyos, csilláros szalonban, és hogy ezt a pillanatot egy csók töltötte
ki, egy szegény, szomorú csók, ami… aminek most már az emléke is kihűlt.
Jolán. Kihűlt János. Józan emberek lettünk. Azóta nem beszéltünk róla.
_Ezt kérőleg mondta, mintegy, hogy ne folytassa._
János. Nem. Maga feleségül ment Alfrédhez. A szegény hivatalnok lánya az
udvari szobából az Andrássy-útra került, a László-palotába. És én
külföldre mentem. Az ő pénzükön. És egy év mulva megjöttem. És még
mindig szerettem. De akkor már szenvedéssel, lemondással. És az első
napon, mikor felmentem magához s egyedül találtam, már én is úr voltam,
már díjakat nyertem, ismert ember voltam, úsztam a pénzben, maga meg a
saját palotájában állott, talpig selyemben, gyémántban és mikor egymásra
néztünk, mégis csak a régi két kis fiatal koldus tekintete találkozott,
de akkor… már nem csókoltuk meg egymást.
Jolán. Édes János. Hagyjuk ezt.
János. Itt vége is van. Azóta hat év telt el. Az urának barátjává
lettem. Minden nap láttuk egymást. És egy szó, egy tekintet nem esett
köztünk. Sohse mertem ajánlani, hogy lefestem, mert féltem ettől. Maga
is érezte. Sőt az ura is érezte. Hát lemondtam erről is. Van-e még egy
ilyen történet a világon? Én nem szégyenlem magamat érte.
Jolán _kezet fog vele_. Édes, becsületes jó barátom.
János _gyöngéden_. No, megnyugodott? Nem fél már, ugy-e?
Jolán. Az uram hangja riasztott meg. Hisz ő majdnem tudja, hogy mi
hogyan voltunk és soha, soha nem is gondolt semmit… De őt is megzavarta
az, hogy mi ide jöttünk. Hat évig nem jöttünk. És most… itt vagyok. Hát
ez gondolatokat ébreszt. És én félek attól, hogy gondolkoznom kell.
Ettől ijedtem meg. Ettől féltem, mert egymástól nekünk már nem kell
félnünk. Mi már nem szeretjük egymást és még az is szép tőlünk, hogy
erre az emlékre emlékszünk. Ugy-e?
János. Úgy van.
Jolán. Mert hiszen, ha szeretnők egymást, maga nem nősülne meg. Igazam
van, úgy-e?
János. Igaza van.
Jolán. És megnősül. Én tudom, hogy boldog lesz, ha megnősül és maga
tudja, hogy én is boldog leszek, hiszen én akartam, hogy megnősüljön, én
szerzek magának szép, okos feleséget.
János. Igen.
Jolán. Hát most… ne gondoljunk… _fojtott hangon, erőltetett mosollyal_…
semmit. Jó? _A kezét nyujtja, bátran, nyiltan._