János, Jolán.
_János kikísérte Lászlót. Visszajön. Az ajtót becsukja. Némán áll meg a
küszöb mellett. Abban a pillanatban, mikor János visszajött, Jolán
hevesen megrázkódott. Most végigsimítja homlokát._
János. Mi az?
Jolán _idegesen, halkan nevet_. Se… semmi.
János _gyöngéden_. Megijedt valamitől?
Jolán _nem felel_.
János. Nos?
Jolán _idegesen, zavartan, mintha félne tőle_. Tudja… ahogy most itt
Alfréd elment, úgy éreztem, mintha otthagytak volna valahol.
János. Hogyan?
Jolán. Ilyen érzésem volt, mikor a mama otthagyott Drezdában, a
panzióban. Hogy most itt maradok egyedül künn az idegen életben. Most
majd magamnak kell gondolkoznom. Én… tudja, hisz hat évig soha nem
akartam idejönni. _Körülnéz_. Mint valami boszorkánykonyha. Régiségek,
furcsa állatok, fejek… Maga úgy áll köztük, mint valami varázsló. Amig
az uram itt volt, észre se vettem. De mikor kiment, akkor egyszerre ezek
a fejek mind rám néztek. _Megborzong_.
János. Nem kell idegeskedni. Ez a szoba az atelierhoz tartozik és minden
hölgy, akit lefestek, idejön.
Jolán _nyugodtan_. És minden hölgyet, aki idejön, lefest?
János. Nem.
_Szünet_.
Jolán. Hallotta, mit mondott az uram?
János. Hallottam.
Jolán. Hat év óta, mióta a felesége vagyok, s mióta maga a csöndes, jó,
becsületes barátunk, egyszer-másszor tréfált erről. De most éreztem a
hangján, hogy nem volt sok kedve a tréfához.
János. Hogy féltékeny.
Jolán. Nem. De először vagyok itt… magánál, magával, egyedül.
János. Hat évig nem bolygattuk ezt a kérdést. Most, hogy úgy magától
kipattant… de már hetek óta érzem, hogy ez szóba fog kerülni köztünk.
Jolán. Pedig milyen jó, édes, csöndes nyugalom volt, hogy hat évig egy
szót se beszéltünk róla. A tiszta lelkiismeret olyan, mint a langyos
fürdő. Úgy – ül benne az ember. _Mutatja egy testmozdulattal, lehunyva
szemét, hogy hogyan ül az ember a jó langyos vízben._
János. Csütörtökön, mikor először volt szó arról, hogy lefestem, s hogy
ide fog jönni, elpirult. Aztán rám nézett. Másképp, mint ahogy addig
szokott nézni.