beköszöntene. De nem. Már az ilyesmi sehogy sem esik a keze ügyébe. A
népes határban úgy egyedül van, mint a gólya, amelynek valamely
istentelen megsörétezte a szárnyát s nem tudott a többivel utrakelni.
Már nem paraszt, de még nem úr, bár tokos cigarettát szív úgy egy, mint
másnap. A városba jár be mulatni, a dorbézolóhelyeken az a neve támad,
hogy: a parasztbáró. Ott néha olyan bolond ötlete támad, hogy magához
emel innen egy leányt és kiviszi a tanyába asszonynak. Azután a
borködökön keresztül is megrémül a gondolattól, fogat sebesen, kihajtat
a tanyára, ott lóra ül, a messzi temetőbe vágtat és sírva terül el az
anyja sírján. Nem tudja, miért van a világon, nem tudja miért él,
keserűsége mulatásban fullad. Érzi, hogy el kellene menni Vas
Balázsékhoz, szót kellene érteni Vas Veronnal a homlokára bodorodó szép
hajáért, de már nincsen hozzá ereje, nem tud leszállni sem a nyeregből,
sem az úri módból, a temetőből jövet beszívja a csárda, mert hiszen rá
is van festve a falára, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed gyere be.
Be is megy hát az udvarra s ott azzal mulatozik, hogy a boros asztalt
ugratja a lóval, otthon pedig ezen idők alatt lopják úgy, ahogy érdemli.
No, ezután előbb a tanyának az egyik sarka, azután a másik sarka… Azután
mind a négy sarka. – Hízlalja az államot stemlivel – mondják a
szomszédok és örvendeznek azon, hogy már megint fölszabadul egy darab
föld, amit meg lehet ragasztani. Hát bizony fogy a föld, fogyogat, mert
csodálatos az, hogy ha egyszer csúszni kezd, milyen hamar el tud
csúszni. Az. Még a lú hátáról is lecsúszik a városi nyereg s azután
egyszer csak búcsúzót nyerít a ló is, mert viszik. Galambos úr a
kistanyába szorúl, amit valamikor ingyen vetett oda valamelyik
béresének, ha megfeleségesedett, mondván: eddig csizmában jártál,
ezöntúl mezítláb jársz, lögyön hát legalább egy kis födeled. Ugy. Most
maga szorúlt e helyre avval a butyrával, ami megmaradt. Néhány hold föld
a kistanya körül, ez az egész, de annak is csak az Ur angyalai viselik
gondját, mert Galambos úr kezét feltörné a kapanyél. De meg beteges is,
járkál benne a fájdalom. Fekszik naphosszat a fapadon. Szeretne
elpusztulni az anyja sírján, de nem bír elmenni odáig. Néha hol ez, hol
az, régi cselédei közül, visz neki főtt ételt. Most is, hogy egy gyerek
vinné neki a boldogasszony poharában a tyuklevest, megkérdezi tőle
bágyadtan:
– Hogy hívnak, fiam?
– Engem hívnak – szavalja a gyerek úgy, ahogy az iskolában tanulta –
Toásó Antinak. És az édös szülém küldi ezt a levest. Kanalat is küldött.
– Hát kicsoda a te édös szüléd? – mondja úgy a padról a fáradt ember.
– Az én édös szülém – feleli a fiu – Vas Veron, az öreg Vas Balázsnak a
lánya.
Galambos úr a gyerekre néz, hát ez csakugyan a Veron formája, még a
barna haja is úgy göndörödik.
Most ez a fiú az ő fia lehetne, az öreg tanya is még meg lehetne és
Veron parancsolna benne a gyönyörű szavával. Azonban hát ez elmult,
végkép elmult s Galambos úr könnye beleesik a csészébe a tyúkleves
zsírpillangói közé.
(1912.)
Bajos a kaputlan porta.
A városnak az a sajátsága is megvan, hogy az ódon része a tiszaparton
fekszik. Amarra a víztől befelé palotás tornyos; egy-egy nagy
bérkaszárnyának a padlása is többe került, mint itt az ócska fertályban
egy egész viskó telkestül. Az idegen ezt rendszerint mint különös dolgot
szóvá teszi, mert föltételezi, hogy mikor a nagy árvíz történt, a Tisza
vize bizonyára a Tiszából jött be, nem pedig a homokpusztákból. Pedig
hát dehogy: épen úgy történt, ahogyan ő nem akarja hinni. A víz valami
öt mértfölddel a városon fölül, a megyében szakította el a gátat s onnan
került a lapos teknőbe fekvő városnak a hátába s a nyomása alatt
bedőltek a hirtelen készített sáncok. Denikve ez a parti ódon táj
megmaradt a régi valóságában, mert ez a legmagasabb rész s ide nem birt
a vizecske fölhatalmasodni s a kisded földszintes házak álmodozva élik
itt sokszázados világukat. Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály
nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni
lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsaúsz, a
tekintetes sziúbasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a
vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsákfőispán és vilajet.
Kormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a
menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték, Isten
nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte
halálát.
E tájon még ma is van olyan ház, amelyiknek nincsen kapuja. Aminthogy
van olyan szűk utca, hogyha két kocsi egymásnak szemközt kerül bele,
soha ugyan onnan a világnak a tökéletes végezetéig ki nem jutnak. A
kaputlan házak története valószínűleg ott keresendő, hogy annak idején
az emberséges török vagy görög kereskedő két házat épített egyszerre
egymás mellé s úgy gondolkozott, hogy elég lesz a két háznak egy kapu
is, nem vesznek össze rajta azok, akik a házban laknak. Lám, azóta
mennyi idő elmúl s a ház most is csak el van kapu nélkül, amikor már
bizonyára nem egy család lakja mindakettőt. Szóval ilyen furcsaságok
vannak még ma is.
De van még mássabb is, ugyan nem itt, hanem a környéken… Haladván
hazafelé kocsival messzibb vidékről, alkonyatra jár az idő, amidőn
keresztül megyünk a falun. A hosszabb kocsizásnak az a haszna megvan,
hogy olyan ehetnékje támad az embernek, hogy megenné a vasszeget is.
Álljunk meg hát valamely korcsma előtt. Ha más nincs is benne, de van
barna rozskenyér s olyan szalonna, amilyent a városban már hírül sem
lehet találni. A fölseje kissé avasos s ez olyan sajátos ízűvé teszi,
mint a penész a finom sajtot. Az ilyen szalonnából kedvre delektálózni
többet ér, mint valami rossz bankett. Azonfelül hasznos étel is. A nép
azt tartja, hogy aki az ilyen avasos-forma szalonnát és az erős törött
paprikát szereti, soha életében nem lesz köhögős ember.
A ház különben, ahova belépünk, egészen csendes. A szobában az egyik
zöld asztalnál két öreges magyar borozgat. De már látszik, hogy jól a
kancsó fenekére néztek.
A gazda hoz ételt, italt, no aztán jól van. Egyik magyar átszól:
– Jó étvágyat is kívánunk az ételhöz.
– Köszönjük ezt is… Tessék velünk…
– Köszönjük… Csak tessék Isten áldásával… – s a kalapokat leteszik a
fejükről a padra, mert nincsen értelme annak, hogy fejben legyen a kalap
olyan szobában, ahol esznek.
Később az egyik tiszta poharat parancsol maga elé. Teleönti s kissé
bizonytalan léptekkel átjön vele az asztalunkhoz:
– No, – mondja. – Tessék.
Kintvaló illem szerint szörnyű sérelem volna nem fogadni el a kínálást.
Ellenben hallatlan megsértése volna az illemnek, azonnal utánna nyúlni.
Előbb szabódni illik:
– Köszönjük is a jóakaratot még a szívességöt. Van nekünk is.
– Hát hiszen… ami azt illeti… termött…
– Hát igön.
– Nono… De azért csak azért adta az Isten, hogy elfogyasszuk. Tessék
hát.
– De nagyon szépen is köszönjük. Majd sok lössz.
– Nono. Azt mondja a vers: egy pohár bor a hazáért mög nem árt. Azután
mög hát, nézzék, a békülésünk örömire van ez.
No, akkor elfogadjuk s szó szóba fűződik. Kiderül, hogy a két öreg
szomszéd egymással és teljes három napig háborúskodásban voltak
egymással.
– Ez az én rosszacska komám három éjszaka nem eresztött be engöm a
tulajdon házamba. Ez a Pista bácsi e!
A másik öreg nevetve, bizodalmasan integetett át a másik asztaltól, hogy
csakugyan ő volt az a kutyafékom.
– Mert – azt mondja, – muszáj volt. Tudják, a Mihály bácsi
mögögyvezösödött, maga van egy kis cseléddel, mert a fiúk kint vannak a
tanyán. Nagyon sűrün eljárt a korcsmákba, aztán sötít este vergődött
haza. Volt eset rá, hogy már szólt a kakas, mikor verte az ajtót.
– Melyik ajtót?
– Hát az én ajtómat.
– Hát miért verte a Pista bácsi ajtaját?
– Jaj, – veszi át a szót Mihály bácsi, – baj van ám itt. Arrul maguk
sömmit se tudnak. Az én házam az apámtul örököltem, az mög az ű apjátul,
úgy körül van építve, hogy én nem járhatok be bele, csak a Pista bácsi
udvarán körösztül. Kocsi, ló, tehén, mindön ott jár körösztül, mög én
is.
– Hát, – mondja a Pista bácsi, – én mög nem engedtem a vén részögösnek,
éjszaka kinyitni az ajtót. Jó kutya haza jár még sötét előtt. Ha
lámpagyújtatig nem jött, maradjon ott, ahol addig volt. A pénzös embört
úgyis szeretik a kocsmában.
– Ugy-úgy, – dunogott Mihály bácsi. – Kend könnyen beszél. Kendnek van
családja. Mit keressek én otthon abba az üres házba?
Elhallgat egy kicsit azután azt mondja:
– Hej, csak az ősök, az ősök. Rossz helyre találták építeni azt a házat.
Hát most már ma röggel mögkértem Pista bácsit, hogy ne haragudjon,
ezöntúl jóba foglalva tartom magamat. Nem nyitogatom a kocsmaajtókat
éjszaka többet.
Olyan szomorú és megtört volt ebben a pillanatban ez az élet örömeiről
lemondó Mihály bácsi, hogy nem szólt senki egy szót sem. Csak Pista
bácsi rántotta föl a vállát s halkan mormogta:
– Váltig mondom neki, hogy vigyön asszonyt a házhoz.
Mihály bácsi lemondóleg üt egyet a kezével a levegőre s nagyot sóhajt:
– Bajos az már… asszonyt vinni a házhoz, deresödő fejjel.
Az ablak felé tartotta a poharát s belenézett. A szép rubinszínű italon
át a gyenge alkonyi fény piros vonalakat vetett az arcára.
– Mert, – mondta csendesen, csak úgy, mintha a pohárnak beszélne, – ha
öregöt visz: doktor köll, ha fiatalt visz: bakter köll.
No, ez már csakugyan tökéletesen nagy igazság.
– Hát hiszen, – mondja Mihály bácsi, – azért, hogy én sok ilyen
parasztikus embör vagyok, járatos vagyok én is a világi forgalomban…
(1912.)
Hóban.
Ha az embernek ilyen téli időtájban van ráérése és költsége s fölmegy a
Tátrába és ott járja a havat, akkor úr az ember, aki a sport nemes
szenvedélyét űzi. Ha azonban itthon lépdel az országúton a hóban, akkor
csak célszerű szegény ember, akire szánakozó tekintetet vetnek azok,
akik mellette a kocsikon elsurrannak. Azonban ez nem baj, azért csak
érdemes a hóban mászkálni, mikor a mezők mind szép tiszta fehérben
vannak. Ha szél nincsen, a tél nem is tél s aki megy, az nem fázik.
Irtózatos nagy hangtalanságok vannak, még a tulajdon lépés koppanása sem
hallatszik. Kocsi sem jár sok, mert a földben ilyenkor munka nincsen,
aki pedig hosszabb útra megy, például a másik faluba, azt elviszi a
vasút. A tanyák az út két oldalán mind aludni látszanak. Csak egy
céltalan kóbor kutya jön szemközt, valami olyan gazdátlan, kivert állat,
akinek nincsen a fejét hova lehajtania s a más háza fala alatt fog
elpusztulni. Bús az ilyen kutya nagyon, mint minden, ami hazátlan. Kitér
előled, de aztán megáll a hóban és rádnéz. Tisztán, mintha csak
nyomtatott betű volna, olvasható a szeméből: Ugyan szólj hozzám egy jó
szót, végy magadhoz és legyél a gazdám, én jó és hű kutyád leszek.
– Hát gyere no, majd csinálok veled valamit.
Szokás így ilyen alkalomkor, hogy valami fél perec, vagy egyéb
kenyérmaradék tartózkodjon a zsebben. Mert van eset rá, hogy az úton a
madár is barátkozik, mert ilyenkor igen csak szigorú világot élnek,
mivelhogy a hó mindent betakar, még a szemétdombokat is, amikben
kotorászni lehetne. Az okosabbja ilyen időben bevonul a város szélére,
de alighanem úgy kell lenni a dolognak, hogy köztük is van észbeli
különbség, mert nem mind megy be. Kint kódorog a kis szürkeség az
országútján. Ha a téli időben az országúton jártok, tegyetek a zsebbe
mindig valami morzsalékot, a pipiskék egész nemzetsége énekelni fog majd
nektek érte a tavaszon.
Odáig azoban még messze van. Csak a kutya van közel, egészen lább mellé
húzódván, hogy az idetartozandóságát minél nyilvánvalóbban kifejezze.
Mert van ugyan olyan kutya, hogy vissza tud farkasodni, de már legtöbbje
nem igen bírna elélni a maga sorsán. Dehát most mit csináljak vele?
Tudom is én. Mondani szokás azonban: jó az Isten, jót ád. A fél perecet
már megette, csupa hó a szájaszéle s most nézi, hogy van-e még. No, nem
igen van.
Azonban a falu már integet. Bárki bármit beszéljen ugyanis az ilyen
csatangolásokról, mégis csak jó néha faluba érkezni. A kocsmai
intézményt nem is tudja úgy értékelni senki, mint a kósza vándor. Ahol
fagyos szalonna, száraz kolbász, kétszeresből sűlt kenyér s egy pohár jó
bor található. Az is bolond, aki bele nem megy.
A kutya a küszöbre teszi az egyik lábát s föltekint, kérdezvén, hogy hát
ő is bejöhet? Hát persze, hogy persze, nini.
No, bent nincsen valami vakmeleg, de azért némi alkalmatos melegséget
nem lehet eltagadni. Más nincs is a szobában, a gazda kint van valahol
az udvaron. Csak a kezesmalac kínlódik az öreg kutyával, amely a kályha
mellett fekszik féloldalt elnyulva. A kezesmalac mindenáron szopni akar
s az orrát odaütögeti az öreg kutya emlőihez. A kutya ilyenkor mérgesen
vakkant és odakap a malac füléhez. A kezes pedig méltatlankodva visít.
Meg lehet érteni a beszédet. Az öreg kutya azt kiáltotta neki: Nem mégy
innen a keresztapád térdébe! A malac pedig mint makrancos gyerek, azt
nyafogja vissza: De én szopni akarok! Minek vették el tőlem a
szülőanyámat?
Nem lehet tagadni, az ilyen kezesmalacnak jobb sorsa van így a világi
életben, mintha az ólban tartózkodna a hidegben. Másfelől azonban, idő
előtt az anyjától elszakíttatván, olyan, mint az árva. Ha fiatalabb
volna a kutya, talán pártját fogná, de mert öreg már a kutya, hát
öregkutyakedvű.
Az új kutya, a kivert állat, aki talán már ott kint a havon úgy forgatta
az elméjében az élet sorsát, hogy négy fal közé nem juthat, a vándor
koldús szerénységével lapult meg az ajtó mellett és szinte észrevétlen
igyekezett onnan az asztal alá bújni. Mikor idegen helyen van a kutya,
féltében ilyen védelmeket keres. Ha a tanyai ember kocsijával a kutya a
városon keresztül megy, akkor a négy kerék közé veri magát s hasonló
esetben a juhász kutyája a csacsi lábai között ballag.
Az nem úgy megy ilyen helyen, hogy talán kiabáljunk a gazda után, vagy
hogy épen valami üvegen zörögjünk a gyűrűs ujjunkkal, mert lehetséges,
hogy az ilyesmit sértésnek veszi. Különben is ráérős idő van s különben
az a kevés pénz, amit költeni fogunk, a nagy hangra semmiféle jogot sem
ad. Inkább csak szépen ki kell várni, míg a gazda előjön. Addig lehet a
képeket nézni a falon, mert igazság szerint azért vannak odaakasztva.
Magyar képek vannak a falon, néhány hadijelenettel, az utóbbi a balkáni
háborúból, mert a falu népe kevert nemzetiségű. Mindenütt a törökök
szaladnak a képeken.
Jön a gazda. Adjon Isten, – hát adjon Isten. Hát mi volna valami
ennivaló. Hát van ez is, amaz is. Különösen a legutolsó ölésből való
disznónak valami hihetetlen finom szalonnája maradt, az ember azt hinné,
mikor eszi, hogy dió. Kenyér is van, friss rozskenyér. No ezek épen
alkalmatos komedenciák. A fődolog azonban, hogy hol tartózkodik a
szolonna. Vannak ugyanis emberek, akik erre nem sok ügyet vetnek és a
szalonnát a kamrában tartják. Hiszen még olyan emberek is vannak, akik a
petróleumos kannát meg a bőjti főzéshez való napraforgóvirág-olajat is
egyben tartják a szalonnával. Pedig az ilyesmi nem járja. Még csak a
szappannal sem szabad s szalonnának együtt lenni, pedig egyazon állatból
valók. A szalonnának az igazi lakása a padláson van, ahol mindig járja a
levegő és nem fertőzik meg a finomságait más egyébb illatok. Továbbá a
padláson is vannak külömbségek. A cseréptetős padlást a szalonna
tekintetében már semminek sem hívják. A zsindelytető már megjárja, de az
a padlás, amelyben a szalonna megérdemli a fölséges titulust, mintha
csak király volna, náddal kell, hogy födve legyen. Azután az nem úgy
van, hogy a szalonnából a padlásról lehozzanak valamely egy-két napra
való darabot. Az már nem az igazi, mert megérzi a levegőváltozást, mint
a beteg gyermek. Hanem azért úgy kell felmenni esetről-esetre. A falusi
vendéglő tisztessége ebben van és ezt máshol már nem lehet megtalálni.
De itt meg lehet. Itt minden körülmény alkalmasan közrejátszik. Nádfödél
és gazda, aki nem restel felmászni a padlásra pár garas ára szalonnáért.
Még külön halbicskát is visz magával hozzá.
Megint magunk maradunk. A kezesmalac jár-kel a szobában és röfög, helyét
nem találván. Fölfedezi az idegen kutyát. Odamegy hozzá és azt
csiklandozza. A kutya sikít, mintha csak karszűgyön fogott leányzó volna
s kiugrik az asztal alól. A malac utána és játszadoznak. A kutya kecses
ugrálásokat végez, a malac meg eszetlenűl forgolódik körülötte.
Jön a gazda a szalonnával.
– Nini, – mondja, – a magáé?
– Nem egészen. Csak úgy jött be velem az útról. Nem baj talán?
– Baj? – mondja a gazda. – Az nem baj. Ha kitörik az embernek a lába, az
baj. De hát ilyen az hivatalnoki kapric.
– Már miért?
– Hát tudja, itt van ez a szomszéd. Egy városi ember volt, szolga volt a
törvényszéknél, de olyan belső szolga. Azután az ősszel nyugalomba
vonúlt, megvette itt ezt a házat, aztán azóta itt lakik. Nagyon
akkurátus ember és sokat tart magára, mint afféle hivatalnok-forma. Hát
aztán, hogy tegnap hó esett, hát elsöprette a háza előtt a gyalogutat.
– Hát a városban az úgy szokás.
– Hát tudom, hogy úgy szokás, – mondja a gazda. – Az ő dolguk. De itt
nem szokás, mert letaposódik az a kis hó magátul is. Aztán senki sem
esik el rajta. De ha elesik is, akkor is a puha hóra esik, a szűz Mária
kötőjibe esik, aztán nem történik semmi baja. A szomszéd meg elsöprette
az útat, aztán ahogy reggel kilépett a kis kapun, elesett rajta, aztán
eltört a lába. Most majd tákolhatják három hónapig a doktorok. Hát ilyen
kérem a hivatalnoki kapric.
– Hát igen. Ez így van és nincsen máskép.
– No lám, kérem alássan. Mert azt mondják ugyan, hogy ebcsont összeforr,
de az ilyen vén ember csontja már nem olyan, mint a kutyáé. Még lehet,
hogy bele is hal. Már gondoltam is, hogy nem az idevaló doktor kellene
ide, hanem van itt nem messze, a Simon-pusztán egy rakóasszony, az jól
össze tudja rakni a csontokat. Vagy pedig Vásárhelyről kellene elhozatni
a röktönös doktort, mert az a röktönsugárral keresztül lát a huson.
– Pénzért adják azt is.
– Hát – vonja a vállát a gazda – van neki. Az ilyen törvényszékieknek.
Mert telik a stemplibül…
Hát ime ilyen dolgok történnek, ezen el lehet elmélkedni. A szalonna
pedig olyan, hogy ennél különbet nem találna az ember, ha az utána való
járásban térdig elkopna is a lába. De a csendes elmélkedés nem tart
sokáig. A gazda beszél. Mert így a falusi helyen nem szokás a vendég
kezébe képes ujságot nyomni, hogy azzal mulatozzon, hanem arra való a
gazda, hogy szóval táplálja a vendéget. Ennélfogva azt mondja:
– Maga is magyar, ugy-e?
– Hát.
– Hát – mondja lassan, elgondolkozva – akkor ugyan mit szól ahoz, hogy
ezek a szerbek ide alá annyi földet elvettek a törököktől?
– Hát onnan veszik el, ahol van. Ahol nincs, onnan nem lehet elvenni
semmit.
– Ugyan, – mondja megütődve a gazda, – aztán maga ebbe bele van
alapodva.
– Hát ha nem volnék belealapodva, akkor se változtathatnék rajta.
A gazda megáll a sétálásban és gunyosan néz végig rajtam. Azt mondja:
– Aztán magyar ember létire így beszél? Hiszen a török testvérünk
nekünk! Kossuth Lajosnak ki nyujtott menedéket Ferenc Jóska ellen, ha
nem a török? Aztán magyar ember létire így beszél? Ennyi vérontást
csinálni! Hát mit vétett nekik ez a szegény török? Mert ha más hiten van
is, mégis csak testvér. Hát nem testvér?
No, most légy okos, Dóczi, mert meg vagy fogva. Hogyan szabadulsz ki a
testvéri viszonyból?
– Hát testvérnek testvér, azt nem lehet tagadni. De hát ezen a földön is
volt úr ő egy időben, aztán szolgául tartotta a magyart. Aztán mikor
eluntuk, mink is kivertük innen – hát amazok is kiverték, hát mi van
abban? Föl kerék, le kerék.
Jó, hogy bejön az asszony, mert itt másként politizálás keletkezne, az
meg csak arra való, hogy egymás haján bucsúzzon az ember. Szép barna
menyecske az asszony, a malac azonnal szalad is bele a szoknyába, a két
lába közé s azt visítja: van már új kutya, van már új kutya.
– Hattyú! – mondja a szelíd tekintetű asszony a fehér kutyának s
alighanem Hattyúnak is hívhatták valamikor, amidőn még otthon volt, mert
odamegy az aszonyhoz, felágaskodik rá és a két lábát az asszony
combjaira teszi. Fogadjatok föl, fogadjatok föl – ez annyit jelent a
szükszavú kutyai nyelven.
– Fogadják föl – mondom. – Én hozzám csak az úton szegődött.
– Hát hiszen – mondja az asszony, az urára nézve. – Mert emez már öreg,
mindig csak ott a kályha mellett tehénkedik.
– Hattyú! – mondja a kutyának a gazda s a kutya a csizmaszárak közé
dugja a fejét.
A kutya föl van fogadva. No, hála Istennek. Most már mehetünk
visszafelé. Fizetni kellene. De a gazda ebbe a dologba sincsen
belealapodva. Azt mondja, hogy a fáradságért is jár valami. Hát micsoda
fáradságért? Hát, hogy a Hattyút idehozta. Jaj, azonban így nem
egyezünk, akkor inkább soha többet nem jövök ide. No, így méltányos
árban meg is egyezünk, mint illik. A szalonnát meg kell dicsérni s
tréfából felvetődik a kérdés, hogy ugyan él-e még az a disznó, aki ilyen
alkalmas zsirokat termel? Azt mondja erre az asszony, hogy maga milyen
bolondosokat beszél, a gazda pedig azt mondja:
– Abba még se alapodhatok bele, hogy ezek itt ide alá a török
testvéreket így megsarcolták. Mennyi vérontás, mennyi szomorúság! Miért
teszi egyik ember földönfutóvá a másikat.
Hm. No Isten áldja meg magukat erővel, egészséggel, szervusz, Hattyú.
Szép fehér az országút, fehér és néma a táj, itt nem politizál senki.
Akik itt politizáltak valaha, mind lent vannak a hó alatt és a föld
alatt. Egy nagy darab csatatér az egész tájék, az Isten tudná csak
megmondani így hirtelenében, hogy hányszor ontották itt egymás vérét az
emberek. A búza, meg a repce itt embervérből táplálkozik. István első
királyi urunk idején Csanád itt kezdte Ajtony embereit visszaszorítani
az oroszlánosi berkekbe s legutóbb Haynau itt szorította meg
Dembinszkit. Csontokból nőtt itt fel még a vadrózsabokor is. De most
hallgat minden és nem beszél. A hó eseget, ezer év előtt alighanem
szintén így esegetett, mivelhogy létrán akkor sem jöhetett le a magos
egekből. Egy lélek nem sok, de annyi sem látható a tájon, csak a Hattyú
kódorogna itt, mint kivert szomoruság, de már annak is helyét találtuk…
s elvégre ezuttal mégis csak ez volt a fődolog.
(1912.)
Ilyen a hajózat.
Tévedés volna azt gondolni, hogy a Tisza-parton valamely célszerű
kocsmárosasszony tisztán magából abból megél, hogy italt mér. Mert ez
nem úgy van. Van, aki disznót hizlal mellette, ismét van, akinek földje
van s maga termeli azt a bort, amit elád. Nem mindenkinek jut azonban ki
ebből a jó módból. Az ilyen aztán halak sütésével és főzésével
foglalkozik, mert az sem utolsó foglalkozás. A halat sok ember szereti s
ha híre terjed, hogy itt vagy ott jól eltudják készíteni, az megélhetést
ád. Ismét van, aki utasoknak éjjeli szállásra adja át a
kocsmahelyiséget: szegény utasnépnek, akik a hajnali gőzhajóval indulnak
valmerre a kenyér irányában, s akik a kocsmaasztalokra dőlve, könyéken
szunyókálják át az éjszakát, míg csak hajnal felé a vízről a gőzhajó
bődülései nem szólítják őket a távozásra.
Van azonban kocsmáros asszony, aki mindezen mesterségekből egyiket sem
űzi, ellenben a hajózati iparban találja meg a kincseket. Némely apró
hajókat vásárol s azokon homokot hordat a vízi fövenyekről azoknak,
akiknek a valóságos jó tulajdon homokra szükségük van. Mert a homok nem
egyforma. Van homok, melyekből téglát préselnek, de az másra nem való.
Van ismét homok, mely jó a mély telket föltölteni, de másra szintén nem
alkalmatos. Ismét van finomabb homok, amely jó az építkezéseknél a
házfalak külső vakolására. Ellenben a belső házfalak, már mint a szobák
falainak a vakolására csak a marosi legeslegfinomabb kavicsos homok a jó
s ezt nem adják ingyen.
Mert hajókat kell tartani hozzá. A hajókba kormányost és legénységet.
Ennek a legénységnek meg megint kétféle mesterségének kell lennie. Hajós
is, kubikos is. A kormányosnak ismernie kell a parti fövenyeket a
Maroson, hogy hova rakja le a finom homokot a víz.
Tudnia kell a vízállást előre, hogy midőn a homokért a tetthelyre fölér,
ne találja elöntve a fövenyt. Állandó érintkezésben kell állnia a
túlsóparti hajóvontató rácokkal, hogy a lovakkal mindig készen álljanak,
ha útra indulni kell. Meg minden más egyéb bonyodalmak vannak.