akkor kezdődik el a homok-kofa dolga. Helyet keresni a parton, ahová a
homokot kirakodják. Fölmérni, hogy mennyit hoztak? Megdeputálni, hogy
jót hoztak-e. Disputálni a legénységgel a fizetést illetőleg, meg a
hajóvontató rácokkal. Megállapítani, hogy mennyit kértek már ki a
pénzből előre s mennyi ital ment el nekik hitelbe. Számontartani, hogy
hazahoztak-e minden kötelet, rudat, csáklyát, járódeszkát, evezőt?
Azután pedig, mikor minden rendben van: lesni a vevőt a parton s alkudni
vele a homokra. Néha odaadni úgy, ahogy viszi. Mert van eset rá, hogy
hirtelen fölárad a folyó s akkor, ha a vevő nem viszi el a partról
pénzért a homokot, elviszi helyette ingyen a víz.
Szóval ebben a mesterségben is, mint minden más foglalkozásban,
bajoskodások vannak s tudományok követeltetnek a környülállásokhoz.
Amibe azután idővel beleun az ember, testestől-lelkestől.
Így történik tehát, hogy vasárnap délután, miután amúgy sem lehet
egyebet csinálni, csak nézni a magas vizet, egy ilyen hajótartó homokos
ember bemegy a parti vendéglőbe egy pohár borra. Kihozzák neki, nézi.
Nem szól. A vendéglőséknek is van hajójuk, ilyen homoknak való, három
is.
Azt mondja a vendég:
– Eladó-e a hajó?
Nagyot néz a kérdésről az asszony. Hát olyan ember is van még a világon,
aki hajót akarna venni?
Könnyen készen áll a válasszal:
– Eladó-e? Nemcsak egy eladó, hanem mind eladó, csak akadjon, aki pénzt
ad érte.
– Ugyan? – kérdezi a vendég.
– Hát. Ezör forint darabja. Hatezör korona a három. Egy-kettőre készen
löszünk az alkuval. Ugy adtam el a negyediket is, a kicsit. Tíz perc
alatt kész volt a vásár.
A vendég szomorodva néz a földre.
– Három hajó hatezör korona! Neköm csak egy van, de annak csak egy
magának is tízezör korona az ára.
Neveti az asszony.
– Ugy? Csak akadjon, aki annyit ad érte…
Az ember sértődötten néz rá:
– Nono. De az micsoda hajó!
– Az ám – szól bele egy másik ember – micsoda hajó! Az csupa keményfa.
Csupa tölgyfa. Én üsmeröm. Mert láttam, mikor készült.
A tulajdonos most örül, mert ez helyes beszéd, ha az ő tulajdon
víziedényét ime más is dícséri. Pedig még csak föl se volt kérve rá.
– Hát hiszen – mondja boldogan – ami azt illeti. Mert az, tudja, csupa
kemény tölgyfa… No, nem mondom, a habverő deszka, az nem keményfa. Az
nem az. Mert minek lögyön az. Arra nincsen szükség.
– Hát – szól a másik komoly meggyőződéssel – arra nincsen szükség. Hanem
jó vasalásra van szükség. Mert jó vasalás nélkül nem tökéletös a hajó.
Az ember, akié a homokos hajó, a pohara talpával az asztalra üt.
– A vasalás? – kérdezi büszkén. – Hát olyan vasalás nincsen több. Az nem
ócska zsákból új gatya. Az nem úgy van, hogy a szögénypiacon
összevásároljuk az ócska vasat, aztán avval vasalunk, aztán befestjük
vaslakkal fényösre, aztán azt mondjuk, hogy új vasalás. Mert ez
valóságos tiszta színúj vasalás. Olyan, amilyen csak löhet a világi
életben. Mert az olyan hajó, hogy eltart hetven évig is.
A másik ember beleszól:
– Hetven évig? Nyolcvanig is. Vagy legalább hetvenötig.
Most egy kis csend áll be a hajó dicséretében. De a kocsmárosasszony nem
szól semmit.
– Hiába – mondja megint a másik ember – a hajó az csak hajó. Az sokat
ér.
A tulajdonos feleli idő multán:
– Hát többet ér, mint hat hold föld. Mert mit ér hat hold föld? A munka
belekívántatódik, aztán ha teröm is, egy évben csak egyször teröm. De
van rá eset, hogy nem teröm. Hát mi az, az a föld? Az semmi. Hanem a
hajózat, az hajózat. Az embör gyün-mén a hajóval, fuvaroz erre, fuvaroz
arra, aztán csak keres. Ha elfogy, újra keres.
Mire való ez a sok dicséret? Nyilvánvalóan arra, hogy eladó a hajó.
Ennélfogva, hogy a helyzet tisztázódjon, azt mondja a kocsmárosné:
– No lássa kend, ha olyan üzlet kendnek a hajózat, itt az én három
hajóm, vögye mög azt is. Álljon azokkal is bele a forgalomba. Olcsón
adom, mondom, mert én már beleuntam végkép. Nem is köll sok alku. Ide a
pénzt, aztán ott a hajó, löhet siftölni velük, amerre akar.
A tulajdonosnak hirtelen leesik a feje. Az ebadta hejjén, hiszen kár
volt itten ilyen sokat beszélni, mert itt úgy sem kél el a hajó. Ha akár
órák hosszáig beszélne is, mint valamely jó szavallású fiskális, itt
ugyan a hajó gazdát nem cserél.
– Jaj, kéröm – mondja – csakhogy azonban nem olyan a világ. Öreg vagyok
én már ahhoz. Csak aki maga is mén a hajón, annak van igaza.
A másik ember mondja:
– Mint apátfalvai hajósok a Maroson. Azok szervezetbe vannak. Ott közös
a hajó, maguk a munkások rajta, közösen keresnek: ott a hajórul nem vész
el sömmi.
– Az. Az úgy van – mondja a hajótulajdonos. De emígy ellopnak mindönt a
hajórul. Kötelet, láncot, evedzőt, csáklyát, szapolyt, még a járódeszkát
is.
– Tudom – mondja a kocsmárosné.
– Hát hiszen ezért mondom, hogy én is tudom.
Kifizetik a borukat az emberek s haladóban vannak elfelé. Az ajtóból még
visszaszól a tulajdonos.
– Mert tudja, tolvaj világ van. Olyan lopi világ van, hogy csuda… Mert
tudja, ha manapság valaki elkezdi mondani az imádságot, hogy miatyánk
úristen, hát odáig elmondja. De mikor arra kerülne a sor, hogy ki vagy a
mennyekben, az már el van lopva.
S mérgesen teszi be a két ember az ajtót, menvén kifelé az őszi esti
ködbe. Mert itt már minden ellopódik. Lám, még a hajóval való üzlet is
ellopódott…
(1913.)
Beszélgetés.
Szombat délután van, a zsákolást bevégezték, a parti munkás bemegy a
bormérőbe, mert elfogyott a hordani való zsák. Csöndes ilyenkor a
vendéglői külső szoba, nincsen benne senki, csak a söntés mellett áll
egy fiatal legény, amugy már katonaviselt. A gazda ledőlt egy kicsit
pihenni. Azt mondja a legénynek a parti ember:
– János, te okos legény vagy.
– Hát hiszen… – mondja a János.
– Hát ki akarom próbálni az okosságodat.
– Löhet.
– Hát van-e itt az én részömre egy félliter bor hitelbe?
– Az mán nincsen – mondja megint a legény.
– Hát miért nincsen? – ütődik meg amaz.
– Azért, mert nem löhet. Tiltva van a hitel.
– De hát csak estére fizetnek, akkor én is fizetök.
– Nem löhet. Ami tiltva van, az tiltva van.
– Hát János – mondja megint amaz, – hát kételködsz a böcsületömben?
– Dehogy – feleli a János, – nem kételkedök én sömmiben, mert egyéb
dolgom is van. De hát tudja kend, hogy ami tilos, az tilos.
– Nono. Hát akkor majd várok, amíg a gazda előgyün. Mikor gyün elő?
– Nem tudom. Majd később.
– Hát jól van. Addig várok, aztán slussz.
Most csönd van egy kicsit. Az emberek idegenül nézik egymást. Az egyik
nem tudja megérteni, hogy miért nem adnak neki hitelbe; a másik nem
tudja megérteni, hogy mint lehet tőle, az alkalmazottól olyant kívánni,
ami tiltva van.
Belép az ajtón egy másik ember. Hangos ember. Már a bejövet alkalmával
kiáltja:
Milyen szivar van?
Van portorikotól kezdve. Hát akkor egy olyant. Fizeti azonnal. Azután
pálinkát kér. Visznek neki s várják az árát.
– Majd ha mögittam – mondja, – akkor is ráérök a fizetéssel. Van itt
pénz. Nem vagyok én szervezeti matador.
Akkor észreveszi a másik asztalnál a másik embert. Megütődik. Mert az
szervezeti ember. Egykor mind a ketten azok voltak. De az utóbbi már nem
az. Odamegy amahhoz, kezel is vele, de azután visszaül a maga
asztalához. Valami bajt tehetett, valahogy amazok eltávolították maguk
közül s most keserűséggel van. Beszélni kezdi ezt a keserűséget, idegen
szavakat keverve bele.
– Mert én kimaradtam a szervezetből. Mert én nem köllöttem a
szövetségnek. Pedig első fizetője voltam a szakszervezetnek. De ugy-e,
én rossz munkás voltam, Lajos? Engöm megligált a szövetség. Tik
parancsoltatok, mert tik voltatok az impotensek. Volt ott pedig rosszabb
munkás is, mint én. De a matadorság el volt bizakodva. Jól van – csap az
asztalra – jobban van így, mint úgy.
Azt mondja a másik, szelíden:
– Ugyan, Sándor, minek ez a sok diplomatás beszéd?
Emez ránéz:
– Ugyan, Lajos, hát bántok én valakit? Én nem bántok senkit, téged se
bántalak. Csak én most elmondom a szózatomat. Ha nem volnál itt, Lajos,
akkor elmondanám a szavallatomat. Csak elgyüttem ide. Én már nem vagyok
parti, én nem zsákolok, én csak négy hét óta nem voltam semmi
ingredenciába, de csak most itt vagyok, mert neköm már ez a munka nem
köll, hanem a jó ital kedviért néha erre gyüvök, ha ráérök. Aztán
mögmondom, amit akarok. Mert én úrnak születtem.
– Jól tötted, Sándor – hagyja rá amaz.
Emez folytatja:
– Azért, mert tik engöm minimálisba vöttetök akkor? Ugyan jól jártatok,
láthatjátok. Feküdtök, mert pangás van. Hogy én bent dolgozok a piacon,
oszt azért lenéztök minimálisba? Az én iparom virágzik. Tik, mög
szenvedtök a pangásba és hevertök, de hevertem én is, de most már nem
heverök. Tik, ki vagytok a pangásba nullázva. Aztat hittétök, hogy
Pestön lösz munka, aztán fölmentetök ruhássan, aztán hazagyüttetök
ruhátlanul. Pedig de nagy uraknak tartottátok magatokat, mikor
impotentát matadorok voltatok. Kifiruncvancigoltatok, aztán beletöttetök
a minimálisba. Azt hittétök, hogy itt nincsen ész?
– Ugyan Sándor, – kérleli amaz – hát miről jó ez a politizálás? Én nem
szóltam hozzád egy szót sem.
De nem ér semmit a kérlelés. Mert megint csak tart a beszéd:
– De szóltatok akkor, mikor a nikszbe töttetök. Hát. Pálca a kezibe,
niksz a zsebibe. Mög niksz a fejibe. Szomoru dolog és fájdalom, még csak
ilyent gondolni is énfelülem. Hiszen tanárabb vagyok én egymagam, mint
tik valamennyien ott a szervezeti szövetségbe.
– Hát jól van, lögyél tanárabb, Sándor. De miért lármázol itt? Ki
bántott?
– Hát bántalak én, kedves Lajos? Nem bántok én sönkit. Csak beszélök. Ha
te most áperte nem volnál is itt, akkor is csak eleszplikálnám a
szózatomat. Mert én úrnak születtem. Nem vagyok én már parti embör, én
csak így a magam mögjátszásábul gyüvök néha erre, mert errefelé jobb az
ital, mint odabent. De én avval nem rekomandérozok sönkit, tudod-e,
kedves Lajos?
– Tudom hát, Sándor. Csak ne diplomatizálnál már annyit!
– Miért ne? – fakad ki a Sándor. – Mögfizettem a palaccbért, hát
beszélök. Mert van itt pénz. Akár húsz korona, akár ötven korona…
– Hát akkor – mondja a szervezett ember – kiparancsolhatnál egy félliter
bort.
A Sándor fölkapja a fejét:
– Azt már nem, – kiáltja, – mert tik se fizettetök neköm, mikor
kinikszöltetök a minimálisba.
Ezzel aztán indul is elfelé. De előbb átmegy a szervezett emberhez és
kezet fog vele:
– Isten veled, kedves Lajos.
– Isten veled, – mondja a másik, – kedves Sándor.
S ahogy az úrnak született ember elmegy, komoran tekint utána.
Azután legyint egyet a kezével és elmosolyodik.
Ugyan mire gondol? Alighanem arra, hogy ebben a mai furfangos világban
az okos ember még azt is eltagadja, amije van, a bolond meg még azzal is
dicsekszik, amije nincsen.
(1914.)
Második feleséggel.
Azt lehetne hinni, hogy papucshősök nincsenek is a valóságban a világon,
hanem csak úgy a nyomtatott papiroson, az élclapok szerkesztőinek a
kitalálásaiban. Azt pedig még jobban lehetne hinni, hogy ha véletlenül,
esetleg, imitt-amott, valahol, talán vannak is ilyenféle emberek, de
akkor sem található a fajtájuk a tanyákon. Ahol az ember „kend“, az
asszony „te“, ahol a családfő a gazda és sohasem férj, hanem
bizalmasabban mondva: az én emböröm, tisztelettel mondva pedig: az én
uram. Ez is változik többféle formákra: Az én hitös uram. Az én jó uram.
Az én áldott jó uram, aki fölemelt engöm magához.
Pedig vannak efféle sorsüldözött halandók kint a tanyaföldek között is,
mint a példa mutatja.
A példa egy olyan jó közepesforma ember, úgy átesve már az ötvenen, de
még azért magabirós, rendben felöltözködve, halad a törvényház
folyosóján s a járásbíró ajtaja elé érve, tisztességtudóan odaveri az
ajtóhoz a kezefejét. Többször odaüti, de mert a kopogtatásra nem kap
belülről hangot, csak benyit, teljes bátortalansággal állván meg a bírói
asztal előtt. Forog a kalap a kezében, belső felindulások külső jele
gyanánt.
– Mondja kend no – bíztatja a bíró.
– Aztán mondhatom? kérdezi bizalmas reménységgel a magyar.
– Hát. Néma gyeröknek az anyja sem érti a szavát.
Lép egyet előre a tanyai ember, leszegi a fejét, azután fölszakad belőle
sóhajtással a szó:
– Hej, tekintetös uram, magának hatalma van ahhoz: osztasson szét
bennünket az asszonnyal, mert már nem birom tovább állni a
kögyetlenködésit.
– Hát mit csinál kenddel az asszony?
Fölhúzza a magyar a vállát. Leereszti, megint fölrántja. Ezt a
foglalkozást úgy hívják a külső nyelven: panyókára rázza a vállát. Azt
mondja az ember:
– Hát üt. Tizenhat esztendő óta az asszonyom, mert második feleség,
aztán azóta mindig üt.
A bíró kérdezi:
– Aztán kend tűri?
Megint csak panyókázik az ember s visszakérdezi:
– Hát mit csináljak?
Faggatja most már a bíró, hogy miféle okok meg bajok eshetnek itten.
– Van-e család?
– Van, négy kis család van.
– Talán szegénység van és az élhetés végett vannak kétféleképen?
– Nem mondható, – véli az ember – mert harminchat hold föld van a tanya
körül: el lehet rajta lenni.
– De talán kendnek kemény a kapanyél? – kérdezi a bíró.
– Énneköm? – kérdezi vissza méltatlankodva a magyar.
No, akkor itt alighanem másformán áll a dolog. Másfelé lehetnek a hibák
elvermelve. A bíró kérdezi:
– Kend talán úgy gyakrabban elóvakodik hazulról?
Az ember nagyot esik a szón:
– Van eset rá, – mondja beismerőleg – hogy nem vagyok mindig jelönleg
otthun. Vannak olyan kisféle eltartózkodások.
Ahán, hát itt van a bajok vermése. Eljár a vén kutya a háztól. Annak
pedig az a törvénye, hogy azt megszokták verni. Mondja a bíró a
magyarnak:
– Nem köllene kendnek épen ilyen nagyon hívőnek lenni.
– Már miért, kéröm szépen – lepődik meg a külső férfiú.
A bíró csak úgy könnyedén veti oda:
– Hát hogy mindig odatartózkodik kend a templomban…
A szó azonban szíven találja Mihály sógort. Néz föl is, le is, néz a
szoba fölső sarkába, csak épen a bíró szemébe nem nézne.
– Hát, – mondja – hát… ami azt illeti… hogy épen az igazat mondjam, nem
a templomba szoktam én járni. Messze van az mitülünk, oda csak kocsival
szoktunk járni vasárnap, ha jó idő van.
– Hát akkor közelebb mit talál kend? Más asszonyát?
Mihály lelegyinti az egész beszédet s elkedvetlenedve mondja:
– Nem ártom én az ilyesmibe magamat.
Most rászól keményen a bíró:
– Hát akkor hova a pokolba viszi el kendet az ördög mindig hazulról, mi,
vén korhely?
Mihály bólint s olyan, mint a megrettent iskolás gyermek.
– Az, – feleli elszomorodottan, – az… A kocsmában szoktam én olykor
eltartózkodni.
– Ejnye, hejnye, – mondja elgondolkozva a bíró, – hát hiszen más embör
is csak elmén a vendéglőbe olykor, én is csak elmögyök, de azután idején
csak hazamögy az embör, mert régi mondás, hogy jó kutya hazajár. Hát
kend mért nem óvakodik haza idején?
Hallgatás. A bíró folytatja:
– A gyerökeire nem gondol kend? A kis családra? Hogy hátha amíg oda van
kend, valamelyik leesik a kemöncepadkáról?
Mihályból ki lehetne faragni a megszomorodás szobrát, ha most
hirtelenében hozzáértő kőfaragómester akadna. Azt mondja:
– Nem úgy van ám az. Mert a kocsmában azt mondják a többiek, hogy ne
mönjék még kend haza, Mihály sógor, mert hiszen ígyis-úgyis mögtapogatja
kendet az asszony. Hát már akkor egykutya, akármeddig maradok, mer csak
mögver.
– Azután nagyon üti kendet?
– Hát – mondja Mihály – nincsen énneköm mán egyetlen ép részöm se. Mikor
mék haza, bújok be az ágy alá. Többet vagyok én az ágy alatt, mint az
ágyon, hogy ne üthessön.
Ejnye, a fene teremti. Ez baj, hogy Mihály sógort ilyen kellemetlenül
tángálják otthon, hogy már a családnak meg a vagyonnak a szétosztásán
jár az esze. Nem jól van ez, mivelhogy micsoda dolgok mégis már csak az
ilyesmik? A bíró kérdezi:
– Kend úgy a testi erejében gyönge?
– Nem – mondja Mihály. – Egy köblös zsákot elbirok még vinni a
félvállamon.
Mondja a bíró:
– Akkor talán az asszony még erősebb?
Mihály sógor nemet int:
– Dehogy.
A melle közepe táján végighúzza a balkeze fejét s úgy mondja:
– Csak eddig ér.
– Hát akkor – pattan föl a bíró – mért tűri kend, hogy törje-zúzza? Hát
nem tud kend védeközni, a kend gyáva teremtésit?
– Nono – mondja diadalmasan Mihály – védeközés, az van. Mert azelőtt,
mikor az ágy alá bújtam, kihúzott alulla. De azúta cöveköt vertem az ágy
alá a földbe, azután abba fogódzok, aztán akkor nem bír kihúzni.
A bíró elgondolkozva nézi Mihályt. Az élet a kisemberek történetéből
senki elé sem vet annyi furcsa dolgot, mint a kisemberek ügyével és
bajával foglalkozó ítélkező ember elé. Kérdezi Mihálytól:
– Aztán bírkózás soha sem volt? Kend sohase ütött vissza az asszonyra?
– Nem – mondja Mihály sógor. – Inkább oszlasson szét bennünket a
tekintetös úr, de én asszonyt nem ütök mög, mert nem visz rá a
lelkiismeret.
(1915.)
Nyelvészet a duttyánban.
Egy ember ülvén az asztal mellett a vásárállási duttyánban, már jó
délután, nagy bot a lába között, bőrszivar a szájában, juhászkalap a
fejében, bor is van előtte, azt mondja, hogy aszongya, hogy aszongya.
Nyilvánvaló, hogy ebből nótázás lesz, mert az szokott leginkább így
kezdődni, minélfogva Luklábú Monori Kis Illés, aki botfülű létére nem
szereti a nótát, rászól:
– Ha dalárdázni akar kend, akkor mönnyék kend a másik asztalhoz, mert az
én fülem nem állja a hujántgatást.
Azt mondja erre a bőrszivaros ember:
– Akkor mér nem hagyta kend otthon a fülit.
– Azér – mondja Monori – mer nem akartam.
– No – mondja amaz – ha kend nem akar, akkor csak akar. Én is akarok.
Ugy akarok, hogy én most danolni akarok.
Monorinak is van a két térde között egy jó vastag, kézszárra akaszthatós
kampós bot, ezt magához vonja egészen az ölébe, hogy kézügyben legyen.
Azt kérdezi:
– Aztán kend, ha jól fölkérdözöm, kiféle?
Mondja megint amaz a juhászos kalap alól:
– Nemsok hivatala van magának ahhoz, hogy ezt a kérdést föltögye.
Magának. Monori megütődik. Öreg ember létére azt mondják neki, hogy
maga. A kend helyett. Sértés az ilyesmi, mert a megvetés jele. Ennél már
csak az a sulyosabb, sértés, ha azt mondják valakinek: az úr. Sértés
továbbá az is, hogy: ön. Az új doktor is, aki nemrég került a
kapitányságba, azért volt kénytelen elmenni onnan, mert senki sem
hívatta, mivel hogy önözött mindenkit. Rendes embert pedig ne önözzön
senki, mert az nem járja. De ne is magázzon, mert – s Luklábú Monori
megfogta a kampós botot. Elsötétülve kérdezte a bőrszivarostól:
– Hát maga vagyok én?
A másik ember viszont kérdezi:
– Hát talán a szomszédék kutyájának a fia vagyok én? Hogy engöm kend a
másik asztalhoz utasit? Hát engöm talán ki löhet hajitani innen, mint a
beteg macskát? Hogy én ne dalárdázzak?
Monori kissé lapul, mikor mondja:
– Nono… hiszen… ami azt illeti… De kend még fiatal. Kend még csak az
ötvenet se haladta túl…
Monoriban új ötlet keletkezik, az asztalra üt és újból kérdezi:
– Hát akkor mit akar itt dalárdázni, mért nem mén el katonának, mint a
többi?
A bőrszivaros feleli:
– Az egyik lábam egy ujjal rövidebb lött, mint a másik. Itt a szájam
szélin a fóradás, szerb szurony csinálta. Ehun a jobbkezemrül hibádzik a
mutatóújjam, mert ellűtték. Aztán van még egy golyó bennem itt a
jobboldalomban, de azt mondták a koncoló orvosok, hogy hagyjuk benne,
amig magamagátul közelebb nem gyün a bűrhöz.
Mutatja balkezefejének megcsonkult ujját, a jobbkarjával megtapogatja az
oldalát, hogy akaródzik-e már belőle kifelébb jönni a golyó. Mert ha
kijebb jön, akkor csak egy borbélyvágás kell hozzá és kihuzzák a testből
a koncoló orvosok.
Luklábú Monori nézi sok sebbel ellátott magyar testvérét. Megilletődései
vannak. Nyújtja a jobbkezét szorításra a testvér megcsonkult balkeze
felé. Ő maga pedig a tulajdon balkezével fölfogja az üveget és önt
belőle az öreg testvér poharába. Szótalanul kezelnek. A bőrszivaros azt
mondja:
– Visszamék én nemsokára, mert most Orsova alatt vagyok határőrségön,
csak most nyóc napra szabadságot kaptam, hogy mögnézzem egy kicsit a
fődet…
– Mög a családot.
– Nono.
A poharak egymáshoz érnek. Monori Kis Illés azt mondja:
– Ugyan dalárdázzon kend egy valami szép régi magyar nótát.
*
A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a
szavakat, hogy tudok, meg birok. Az embert, ha hívják valahova s nincsen
éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni,
vagy pedig nem birok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá
érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó és elfeledték. Kiment a
divatból. A tudok meg a birok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy
elgyöngítött a betegség, hogy jártányi lépést sem tudtam tenni, de úgy
is mondják, hogy nem bírtam tenni.
De azért van még imitt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon.
Például az öreg Dékány István innen az alsótanyáról. Most éppen ül az
öreg a vásárálláson a duttyán ponyvája alatt egy kis paprikás hús
mellett, mert délutánig megéhezik az ember országos vásár alkalmával a
sok gyüszmékölésben. Mert az öreget százfelé is hívják napközben, hogy
menjen deputálni, hogy jó-e a ló, amit meg akarnak venni, vagy
alkalmas-e az a tehén, amit amott árul az a rác ember.
Dékány szemügyre veszi ilyenkor a tehenet és azt mondja róla, hogy ha
alkalmas volna, akkor nem volna olyan bolond a rác, hogy megválna tőle.
Mert ilyen tréfás ember Dékány, azért is olyan százráncú a szeme
környéke, mert sohasem fogy ki a nevetésből.
Most is éppen halad befelé a sátorponyva alá Vas Mihály is, szintén
valamely „kishús“ irányában (mert drága világ van most ahhoz, hogy
vezérhúsokban válogasson az ember). Mihály fáradt is, bús is, látszik,
hogy valami baja van. Odatelepszik Dékánnyal szemben a padra, kérdezvén:
– No, mire végzi kend?
Azt mondja Dékány:
– Beszéld el előbb, hogy mit testálsz rám, ha möghalsz, akkor mögmondom.
– No – mondja Mihály, kissé kedvederültebben –, ha möghalok, én
ráhagyhatom kendre az egész világot, csak aztán el bírja kend
kormányozni, mikor a sok nagyfejű se bírja.
– Hát – véli Dékány – nem birni köll azt, hanem tudni.
– Ugyan – rántja föl a vállát Mihály, – egykutya az a szóbeszéd,
akárhogy mondjuk is.
Dékány hallgat és a pipával bíbelődik, mert nem akar állni a szárban.
Azután kérdezi:
– No, hát tanáltál-e alkalmas tehenet, Mihály.
Legyint a Mihály.
– Dehogy tanáltam. Hiszen éppen azért vagyok ilyen öreg kutyakedvű, hogy
röggetül kezdve térdig lejártam a lábam, mégse birtam vönni.
Dékány a pipával bajlódik és csendesen kérdezi:
– Hát akkor miért gyüttél be a tanyárul?
Mihály nagyot néz rá:
– Miért gyüttem be? Hát mondtam már kendnek, hogy tehenet akartam vönni.
Dékány szeliden évődik tovább.
– De ha nem bírtál… Aki nem bír vönni, mit keres a vásáron?
Mihály gyanakodva nézi. Már látja, hogy a vén tréfacsináló a falhoz
akarja állítani. Akkor hirtelen észhez kap s a homlokára csap a
tenyerével.
– No né. Birni birtam volna, mert itt van az ára a zsebömben, csak nem
tudtam vönni, mert nem tanáltam a kedvemre valót.
Dékány rendbeszedte a pipát s kinyújtott kézzel eltartva magától, nézi.
Azután mondja:
– Látod-e Mihály, hogy más-más dolog az, tudni, mög bírni.
A többiek az asztal körül nevetnek. Mihály ezen fölingerül s azt mondja
Dékánynak:
– Ha kendnek ilyen sok esze van, miért nem ül föl vele a fára?
(1915.)
Órák eltévelyedése.
Ez az újfajta órajárás csakugyan úgy lett, ahogy előre jövendölték, mert
a városi ember pár nap alatt beleszokott. Még olyan is akad, aki azt
mondja, hogy jobb is lenne, ha mindig így maradna. Mert sokan vannak az
alkonyon túl, jóval lámpagyujtat után is dologban, ezeknek most igen
csak jól esik, hogy egy teljes órával hamarább szabadulhatnak. Ennek az
előnye többet ér, mint az a kis baj, hogy egy órával hamarább kell
kelni.
A tanyaiak nem sokra veszik, mert nekik úgyis mindegy, az életük járását
a nap járása igazgatja. Különösen, ha olyan helyen laknak, amerre
nincsen vasút s járás-kelésüket nem kell a vasúti időhöz igazgatni,
éppen semmit se törődnek vele. Más azonban olyan úriembernek az élete,
aki a pusztában, majorságon gazdálkodik. A puszta nem tud alkalmazkodni
az új rendhez, ott ugyan nem igazították előre egyetlen csősznek vagy
öregbéresnek a zsebében sem az órát. Nap van-e, eső van-e, borulat
van-e, nagy szél van-e: ezeken fordul meg úgyis a dolog s nem az
óramutatón. Az iga nem tér be a földről hamarább, mint máskor s
hajnalban az ökörnek sem lehet mondani, hogy siessünk az etetéssel, meg
az itatással, egy kisded órahosszat, mert ugrott a mutató.