egyedül igaz és hatalmas istennel barátságos viszonyban legyen a
családjával egyetemben, szelíden mondja neki:
– Lelkem, ha nincs okod rá, ne bántsd az Istent.
Erre a mondásra gúnyosan süvít bele a szó:
– Kend nagyon papos, tisztelt férfiú.
– Kérem, kérem, – mondja ez s ezúttal komoly tekintettel néz amarra, –
ez nem úgy van. Nevem különben Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, őszintén
bevallom Fertő-utca négy.
A másik mondja:
– Kérem, nevem Sánta János, lakásom Tündér-utca hat, bejárat balról.
Az emberek a kalapokat leveszik s ismét fölteszik. A beszélgetés most
már könnyebb, mert forma szerint a bemutatkozás megtörtént.
– Kérem, kérem, – mondja az első, – az nem úgy van. Az nem paposság. Én
nem szeretem a papot, mert miért nem beszél magyarul. Én szobrász
voltam. De a szemeim megrongálódtak…
– Én papucsos…
A kalapok ismét megemelődnek.
– Tehát, – folytatja az első ember, – én dolgoztam Szerbiában. Én
dolgoztam Rumániában. Én dolgoztam Bulgáriában. Sajnos, szemeim
megromlottak. Kérem, kérem, csend és figyelem. Nevem Joó Péter, lakásom
Fertő-utca négy. Nos tehát, kérem…
Az ajtó nyílik, némely rész elmegy, más rész jön. Csatakos havat hoznak
be a ruháikon az emberek.
– … tehát kérem. Szerbiában rácul, Rumániában oláhul, Bulgáriában
bolgárul szól a pap, csak a mienk szól latinul. Miért szól latinul? Én
nem tudok latinul. Mondja meg, kérem, bárki, hány ember van a városban,
aki beszél latinul?
Nem, ilyen bárki nem akad, aki meg tudná mondani, hogy hány ember beszél
a városban latinul. Csak az öreg ember érzi, hogy most ismét az ő ideje
következett el.
– Én még harminckettőben születtem, – szól. – Én még latin iskolákat
jártam. Én úgy tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg
ember vagyok…
A hangulatok azonban változnak. S jó előbb még ez a mondás elborult
gondolatokat ébresztett az agyakban. Most azonban úgy tetszik, mintha az
öreg dicsekedne s az egész társaság fölé akarja tolni magát azzal, hogy
ő azon emberek közé tartozott valaha a városban, akik egykor tudtak
latinul. Gúnyos mosollyal kezdik nézni az öreget s már-már arra a sorsra
jut, mint a gazdasági főönkéntes. De egyelőre nem szól senki. Az öreg,
miután a boradomány öntése is elmaradt, érezni kezdi, hogy ezúttal kevés
volt a szó.
– Azonfelül – mondja tehát – a veressipkásoknál is káplárkodtam
negyvenkilencben. Most?… Most azonban csak törődött öreg ember vagyok.
Igen, igen, ez már beszéd. Ez nem dicsekedés latinoskodással, iskolákkal
s egyéb ilyesmivel. Ez komoly dolog. Az első ember önt az öreg poharába
és mondja:
– Kérem, kérem. Ez szép. Nevem Joó Péter, Jo-ó Péter s lakásom, nyiltan
bevallom, Fertő-utca négy. Az emberek megemelik kalapjukat és
elgondolkozva néznek a füstös lámpavilágba.
– Hej, – mondja sóhajtva egy ember, – ez régen volt, a negyvennyolc…
Micsoda idők! Mennyi vér…
– Mekkora hideg! – motyog az öreg. – Borzasztó hidegek jártak. Volt eset
rá, hogy az élőfa elhasadt. Volt eset arra is, hogy huszonhat fok volt a
hideg. Ha rágondolok, hogy mennyit fáztunk, amikor marsoltunk. Igen,
igen. Sok cimbora elmaradt, nem birta tovább. Azután később, aki a
háború után megmaradt, az is csak elmaradt. Elhaltak. Ma már kevesen
vagyunk, bizony. Nem tudom, engem mikor szólít el a halál…
A halál. Ki gondol arra? Az élet akármennyire kellemetlen, mégis csak
több mint a halál.
– Ráér még arra, bácsi, – biztatják. – Ráér még. Jó egészségben van.
Az öreg szótalanul hordja végig tekintetét a többieken.
– Ráérek… Igen. Amíg dolgozni tudok. De már öregszek nagyon. Mi lesz
azután?
Az emberek csak megint elhallgatnak. Az egyik zörögni kezd a pohárral,
hogy fizetni akar. A többi is fizet a kocsmárosnak, lassan, óvatosan
rakván az asztalra a pénzdarabokat. Lassan távoznak, az ajtóból még
visszakérdezvén: – Ugy-e, nem tartozunk semmivel? – Nem, nem, – szól a
gazda, – röndben van a dolog. Odakint a sötét téli estében esik a hó, a
pillehavak egyre sűrűbben szállnak lefelé és kavarognak a lámpák körül.
A sarkon elválnak, kezelvén rendben, mint ismerősek. Egy ember lehajol a
kis öreghez és homlokon csókolja.
(1910.)
Mihály az új szóval.
A másnapos állapotnak, mikor valaki előtte való este vendégségben volt s
nem maradt elég ideje az alvásra, az a szokásos neve, hogy zákányos
állapot. Hogy honnan került ez a szó ennek a fogalomnak a megjelölésére,
azt nem lehet tudni. Van a határban egy nagy darab homoki föld, bortermő
vidék, annak Zákány a neve. Valamikor, így szól a beszéd, a
Zákány-családé lett volna. Ez a familia régen kiveszett, magja sem
maradt. Neves család volt régente, Zákány Istvánról föl van jegyezve,
hogy főbíró korában üttette le a fejét a török. Amit ugyan épen akkor
három alsóvárosi baráttal is megtett s így a főbíró kellő lelki
kisérettel ment föl a menyországba.
Ez azonban mind nem ok arra, hogy erről nevezzék el a másnapos ember
sorsát zákányos állapotnak. Mert igaz ugyan, hogy a zákányi
kapitányságban sok a borszőlő, de hát az van Domaszéken, Szatymazon,
Balástyán, Bojárhalmán, meg máshol is, de azért sohase mondja senki,
hogy balástyás állapotban van.
Ezzel a szóval csak Zákány van megtisztelve. Azaz, hogy csak volt.
Tegnap bent járt a járásbíróságnál egy tanyai magyar s új kifejezést
hozott.
Az embert azon irányban levelezte meg a járásbíróság a pecséttel, hogy
tartozik egy másik embernek háromszáz koronával, de nem fizeti meg.
A tanyai jelentkezik rendes időben a bírónál. Ott van az ügyvéd is. A
magyar középkorú ember, rendes ünneplő ruhában, de egy kicsit gyűrött az
ábrázata, látszik rajta, hogy olyan boros-formán van.
Egyébként azonban rendet tud és igyekszik az illendőséget megadni. Mint
illik is. Minélfogva a bíró nem is szól neki a zákányos állapot felől
semmit. Csak azt mondja:
– Azért van hivatva, mert háromszáz koronát követel magán a Jóljárt
János. Beismeri-e, hogy tartozik ezzel a pénzzel?
– Be én, – mondja Mihály. – Hogyne ismerném be. Böcsületös embör vagyok
én. Mög voltam szorúlva, hát adott a János háromszáz koronát. Mert egy
kis földet vöttem, kéröm alásan. Amivel én tartozok, én azt fizetöm.
– De – véli a bíró – most épen azért van itt ez a pörlekedés, hogy nem
fizeti.
– Hát kéröm szépen, – esik a szóba a Mihály, – nem kérte eddig a János.
Hát miért nem szólt, ha köll neki a pénz?
– Szóval maga hajlandó fizetni?
– Hát nem akarok én mögcsalni senkit. Fizetök.
– El is hozta a pénzt?
Mihály csóválja a fejét ezen különös dolgok miatt.
– Már hogy hozhattam volna, – feleli, – mikor azt sem tudtam, hogy miben
akarják fájlalni a fejemet. Pedig – teszi hozzá – máma fáj amúgy is. De
én fizetök. Eléggé szaggatja már az is a szívemet, hogy a János pörre
mönt, pedig szót is érthetött volna velem.
No, így rendben van a dolog. Megírják az egyezségről való írást, hogy
Mihály becsülettel meg fog fizetni Jánosnak. Mikor készen van a
hivatalos levél, azt mondja a bíró Mihálynak:
– No most már írja alá.
– Nem írom én, – mondja Mihály.
– Már miért nem?
Mihály lemondólag csapkod a kezével a levegőbe és elszomorodva jelenti
ki:
– Mert én, kéröm, be vagyok zámborosodva. Hát nem tetszik rajtam látni,
hogy én be vagyok zámborosodva? Hát hogy írjam én ilyen állapotban a
nevemet? Hiszen nem fog most az én kezemben a toll!
– No, – bíztatja a bíró, – azért majd csak megy az valahogy. Csak írja
ide a nevét.
Ez nehéz kenyér – ilyenkor. Mihály tétován lép az asztalhoz. Nehéz
kezében sehogy sem áll a toll.
– No, csak bátran, – bíztatja a bíró.
Mihály azután a kiterített papíros aljára lassan odarajzolja a nevét, de
megizzad bele. Előbb a sö betűt, azután az ó betűket, megint a sö betűt.
Mire a Mihályt jelentő rajzoknak a végére jut, végig van írva az egész
ív papiros.
Kétségbeesetten néz a csinálmányra. Hát ezek is betűk? Most már mérgesen
szól az ügyvéd felé:
– Hanem a tekintetös úrnak se felejtöm el, hogy engöm erre a napra
becitáltatott.
– No, – mondja a bíró, – nem az ügyvéd úr hívatta magát, hanem én.
Mihály a bíróra mutat a balkeze ujjával:
– Hát akkor a tekintetös bíró úrra van panaszom. Hogy minek hívat éppen
ilyen időben, mikor én be vagyok zámborosodva?
De most meg már a bíró türelme fonalának kezd vége szakadni.
– Ejnye, ejnye, Mihály, – csattan föl, – hát én alkalmazkodjam ahhoz,
hogy magának melyik napon tetszik részegeskedni?
Mihály az emeltebb hangon mondott szavakat megütődve veszi tudomásul.
Hátrább lép és ismét fájdalmas tekintetet vet a bíróra. E tekintetben
súlyos vád foglaltatik az összes városi értetlenségek iránt.
– Tekintetös úr, – mondja csöndesen, békítőleg és magyarázólag, – ezt
nem ilyen értelömbe köll vönni. Nem vagyok én boroskancsó. Se iszákos,
se sömmi. De én rám nincsen tekintettel a királyi törvény… Mert én
tegnap adtam férjhöz az eggyetlen lányomat, hát mikor lögyek részög, ha
még ilyenkor sem?
Mihály ezen méltatlankodással távozott a törvényházból. Mert nem járja
az, hogy a zámborodottságra nincsen tekintettel a királyi törvény. Ez
nem kielégítő…
*
Szó-e az, amit Mihály mondott, vagy pedig kitalálás? Ugy értve, hogy
járószó-e, vagy pedig Mihály most önkéntelenül csinált egy új szavat?
Mert ez a szó eddig nem volt errefelé ismeretes. Igaz ugyan, hogy Mihály
tanyája szomszédos a dorozsmai tanyákkal, azoknak a szava pedig más. Ez
a csodálatos a népnyelvben, hogy bizonyos szó egy darab területen jár,
de valamely határon túl megszűnik s azon túl már ugyanazt a fogalmat más
szóval értelmezik. Néha ugyan van magyarázata. Olyan tájon, ahol nem
gazdálkodnak ökörrel, hanem lóval, nincsen benne a nyelvben a szekér
szó, egy kissé odább pedig már nincsen kocsi, hanem csak szekér.
Másfelől azonban vannak olyan szavak, amik megvannak már régóta, de, úgy
tetszik, mintha csak minden húsz esztendőben kerülnének egyszer
kimondásra. Elfelejtődnek, kimaradnak a használatból s egyszer csak
megint valahonnan az agy rejtekéből előbukkannak. Különösen a néppel
foglalkozó bírósági embereknek van az ilyesmiben módjuk.
Az egyik helyen a betyárkodás, mint foglalkozás, sértés. A másik helyen
nem az, mert a nem éves, hanem csak hónapszámos szolgalegényt jelenti,
aki egy hónapban ennél, a másikban amannál a gazdánál béres. De ha
továbbra is úgy alakul át a nyelv, ahogy mostanában nekiindult, idővel
még havidíjas lesz, az ilyen kétkézi munkásnak a neve.
Mert keveredik és kavarodik a nyelv. Hiszen fejlődik is, élénkül is. Uj
dolgokra új szavak készülnek, jók rosszak. A Röntgen-sugárból
Rögtön-sugár lett, mert azzal a doktor rögtön keresztül lát a betegen. A
gőzekének a szép szántógép nevet adták, a regattista csónakázót
vízibubának nevezték el. A vontató gőzhajó neve egy időben vasbika volt,
a mozdonyé is. De aztán apránkint beleférkőznek a nyelvbe az újfajta
csinált szavak. A katonaságtól német kifejezéseket visznek haza. Az
ujságokból uj szólamokat tanúlnak és aki urasan akar beszélni, ezeket
használja. A panaszkodás ugyan e fölött nem jogosúlt, mert hiszen a
népszokások nagy része valamely régi úri szokásnak, úri divatnak az
átformálódása. Az úri nyelven sok az idegen szó, onnan átmegy a
népnyelvbe, de ott aztán igen tarka-barka formába öltözködik. Azt
mondja: pardon, nem akarom én az urakat interpellálni, vagyis, hogy nem
akarja zavarni. A másik ember nagy tárgyakra: nagy szekrényre, házra,
gépre, hajóra azt mondja, hogy az nagy hipotéka.
Azután ott van a szépen való beszélés.
Régente a politizáló nemes csizmadia testületek tagjait figurázták
azzal, hogy cifrán beszélnek. Ők mondták volna, mikor a vendéglőben az
ebédért fizetni kellett, hogy: a szomszédomban rejlik az elégtétel, meg
más ilyenféléket beszéltek.
De most már ez a szép beszéd erősebben terjed s megszűnt a csizmadiák
szabadsága lenni.
Azt mondja a bíró előtt a külvárosi háztulajdonos:
– Kéröm, panaszom van az egyik lakómra.
– Hát mi a panasz?
Tudatja az ember:
– Hát kéröm, az, hogy előbb háttérbe helyezte a lakókat, azután háttérbe
helyezte a házbért utoljára pedig háttérba helyezött még engöm is.
Ez annyit jelent, hogy a panaszolt lakó mindenkivel összeveszett a
házban s ráadásul még az árendát sem fizeti.
Csinosan virágos beszéd. Az az érdekes benne, hogy míg az egyik
embernek, az úrformának, előbb gondolkoznia kell az értelme felől, ők
azonnalra megértik, hogy mit is mondott a sógor.
(1911.)
Külsőrészi agglegények.
Az agglegény-élet a városon se lehet valami alkalmas foglalkozás, mert
sok unalom járhat vele. Az igaz, hogy mint mondani szokás: se kicsi, se
nagy, maga sem viselős, így könnyebben bírhatja az életet, azután a
városon mégis csak találhat helyet eleget, ahol az idejét töltheti.
Azonban kint a tanyán élni agglegényéletet, az már csakugyan nehéz sors.
De azért mégis van olykor ilyen, ha nem is gyakran. Ha nem minden
határban adódik is elő. Van szolgaemberben is, gazdafiban is. Kocsisban
volt nálunk is egy, amíg meg nem halt, az öreg Imre bácsi, annál
öregkutyakedvűbb embert még aligha hordott a föld háta. Nőgyűlölő, vén
mogorvaság, az csak a lovakkal tudott beszélni, az ünnepnap délutánja
azzal telt el, hogy zsírral etette a lószerszámot és fényesre pucolta
rajta az acélkarikákat. Szobában nem hált sohase, de még az istállót sem
szerette éjszaka. Rudat lakatolt az istállóajtó közepére, hogy
valamelyik lókötő el ne köthesse a lovakat, maga meg a kocsi alá feküdt
aludni. Télen is ott feküdt, őszi esőben is, volt egy irgalmatlan öreg
subája, száz foltot rakott rá maga, abban pihent. Az ócska subát el nem
hagyta soha magától a világért sem, sem nyáron a nagy csizmáit, ha akár
szénáért ment is valami nem messze tanyába, azokat mindig fölrakta a
kocsira. Ha ezért szót ejtettek előtte, hogy miért húzatja mindig a
lóval ezeket a fölösleges holmikat, mogorván felelte:
– Ha köllök így, akkor itt maradok. Ha nem köllök, akkor elmöhetök.
Beszélték, hogy a pénzének egy része bele volt varrva a subába, a többit
meg a csizmában tartogatta. Mondták, hogy volna valami ezer forint körül
való pénze így „gyugasz“-ban. Lehetett, mert magára nem költött semmit.
Ha más kínálta egy pipa dohánnyal, hümögve elfogadta s előkotorászta
hozzá valahonnan a lóporos istállópolcról az ócska pipát, megtömte a
dohánnyal s rá is gyújtott, ha gyufát adtak hozzá. De maga nem adott
volna egy árva vasat sem dohányért.
Az ilyen emberen eltart egy kalap húsz esztendeig s amiként döglött
szamarat ritkaság látni, úgy világ csodája, a „magának valón“ egy új
mellény. Meg van a maga régi holmijaiban, csupa folt, de sohasem
rongyos, mert maga foltozza magát. A fehér ruháján is folt hátán folt,
de amúgy minden szombaton rendesen föltisztálkodott, maga mosott magára.
Asszonyfélével szóba nem állt, csak néha, ha a szőlőbeli dévaj
napszámoslányok rákiáltottak, szavalt vissza valamely mérges, átkozódó
káromkodást. Vén volt már, csupa ősz, a képe telipiros és az egész
emberen a kappanhízás kövéredése, de már kezdett a válla görbülni, a
nyaka hajlani, de megmaradt mindig egyformának. Nem vétett senkinek, ha
nem háborgatták s így el volt az igáslovak mellett esztendőkig. Hogy
honnan jött, miféle életet élt azelőtt, senki sem tudta, ő maga meg nem
beszélte. Olyan időben, mikor nem voltak napszámosok a tanyán, bement
enni az ereszet alá. Az öreg kocsis a még öregebb kapással csak el volt
valahogy, mert az sem beszélt, ha nem volt rá föltétlenül szükség. De ha
már a napszámosok is ott ettek az ereszet alatt, akkor az öreg Imrének
külön kellett kimérni az ételt, mert különben inkább nem evett volna,
semhogy a sok csacskabeszédű, tréfálkozó nép közé elegyedjen.
Ha volt eset rá ugy, hogy vasárnap délután kint volt valaki a városból a
tanyán s ilyenkor szokás egy üveg bort az emberek elébe tenni, Imre egy
pohárra valót elfogadott. Többet nem semmi áron. Ugy lehet attól félt,
hogy majd megered a szava s talán elkottyantja magát. Hogy talán beszél
majd valamit a multjából, amit ma olyan szépen neveznek úgy, hogy
előélet. Hát bizony, hogy mi volt az öreg Imre előélete s nem volt-e
ebben bizonyos mennyiségű börtönbeli oldalélet is, azt őrajta kívül
senki sem tudta, az öreg talán azért aludt kint az udvaron a kocsi
alatt, hogy még álmában se beszéljen róla semmit.
De hát ez nem is tartozott senkire. A dolgát elvégezte, a lovakat
ajnározta, a padlást szigorúan vigyázta, hogy a tyúk bele ne menjen,
mert a finyásabb ló nem eszi meg a szénát, ha tyúktollat talál benne; a
kocsit mosta, ha kellett, ha nem, a tengelyére fölkente volna a világ
minden kulimászát, a lószerszámmal pedig annyi zsiradékot etetett föl,
hogy egyszer meg is szólták érte: abban a percben fölköszönt a
szolgálattal s nem volt maraztalás, elment. Egy esetben történt már
ugyan, hogy valamely sérelem miatt mérgében megindult, de még a föld
sarkát sem érte el, már visszatért. Ezuttal azonban nem ért neki semmit
se szó, se beszéd. Fölfogta a kendőbe kötött kevés cókmókját, belerázta
magát a subába s elment, semmit sem szólt (még azt is lassan mondta).
Kószált aztán szerte-széjjel, lehetett látni az útakon itt-ott, amint
hurcolta a subát. De már nem fogadták föl sehol sem. Kószált, mint a
kutya, ha a pákosztossága miatt kiverik a tanyából. Akadt volna ugyan
szegényebb, zsöllérféle ember, aki a pénziért fölfogadta volna tartásba,
de Imre az ilyen beszédre sem szólt semmit, csak ment tovább. Egyszer
aztán elveszett a határból. Az emberek nem sokat törődtek vele,
legfeljebb azt mondták felőle, hogy világgá ment, mint a Döme kutyája.
Beszélték ugyan, hogy arra kifelé, a pusztaszélek körül, egy vontató
széna tövében találta meg a csősz kutyája halva és rá is vezette a
halottra a csőszt, de ez a beszéd nem egészen bizonyos, mert odakint az
ilyesmiről nem nyomtatnak ujságlapot.
*
Más dolog az, ha életfogytáig legény marad az olyan ember is, aki a maga
földjén él. Ez már nem úgy van, mint az Imre kocsis, hanem ennek
különféle formái vannak. Egy legény azért nem házasodott, mert
irgalmatlanul hosszúra s vékonyra nőtt s nem talált magához való lányt
életpárul. Egy fiatalembert még surbankó-legény korában képenharapott a
ló. („Nagyon erkölcsös volt“ – így mondják, már hogy a lóra.) A
suttyó-gyerek fölépült a bajból, de a nagy seb nyoma ott maradt az
arcán. Azután, hogy a házasulás idejét elérte, volt egy lány, akit
elakart venni, már a kendőzés is meg volt, amikor hírét vitték a
legénynek, hogy a lány azt mondta, jó ember, derék ember a vőlegénye, de
már is irtózik a harapott képire nézni. Amire a legény visszaadta a
jegykendőt. Kináltak azután neki más lányokat, de azt mondta a legény:
egyet akartam, az is mögirtózott tőlem, de legalább mögmondta igazán,
most már tudom, hogy a többi is így volna velem, csak nem mondják mög a
vagyonomért, de hát nem is köllenek neköm. Így aztán házas házatlan
maradt.
Ismerek itt a közelben egy gazdálkodót. Jó gazda, szorgalmas ember. De
nemcsak hogy az, hanem okos is. Több esze van, mint más tizenkettőnek,
amellett a beszéde tele van ötlettel, humorral, furfanggal, mint ahogy
az már a törpéknél leginkább így szokott lenni. Ez meg azért nem kötötte
be lány fejét, mert nagyon kicsire maradt. Vannak ilyen játékai a
sorsnak: Az egyik azért marad a nőtlenségben, mert nagyon hosszú, a
másik meg azért, mert nagyon kurta. De olyan kurta, hogy nagyon. Nemrég
is látom az úton, hogy két szép, jó ló vidáman húz egy kocsit be a város
felé. Azonban szemközt jövet, a gyalogos magasságából tekintve, úgy
látszik, hogy nem ül a kocsin senki. No, itt alighanem valami baj
történt. Vagy berugott a gazda és az ülésről hátrahervadt az
alcserényre, vagy pedig hogy betegség érte és a kocsiból kibukott az
útra. Közelebb érve azonban, már látszik, hogy egy gyermek hajtja a
lovakat. No, gondoltam, ez is nagy könnyelműség, a villamosok közé
ereszteni ilyen lovakat gyerekkéz alatt, ráadásul hetivásáros időben.
Csak azután látom, mikor a kocsi elzörög mellettem, hogy a kurta Mihály
gazda hajtja a két fiatal táncoskedvű zabhambárt, bár ugyan csak úgy lóg
le a lába az ülésről, mint gyereké padról. De azért a gyeplő jó kézben
van s a törpe ember arcán most, mint mindig ott táncol a gúnyos
mosolygás, amivel neveti a körülötte levő óriások világát. Mert Mihály
mindig nevet. Neveti a sorsot, amely ilyen kicsire hagyta s úgy
gondolja, hogy akár sír, akár nevet, úgyis csak egyforma lesz a termés.
Ha kérdik Mihálytól, hogy ugyan miért nem visz valami csinos, formás
menyecskét abba a szép vagyonba, Mihály olyan komikus pózzal, mint ahogy
azt annak idején a régi udvari tréfacsináló társai tehették, kihúzza
magát, ezer nevető ránc szalad szét a képén, még az okos szőke szemei is
nevetnek, mikor mondja:
– Csak nem tartok asszonyt addig, amig másnak is van felesége…
Lám, úgy Mihály. Ebből ugyan sohasem lesz öregkutyakedvű
magáramaradtság. Ugy gondolkodik: az élet kifigurázott engem, én meg
kifigurázom az életet. Ugy gondolom, hogy alighanem van egynéhány
filozófus, aki elmehetne Mihályhoz életbölcsességet tanulni.
Van azonban olyan, aki se nem nőtt karónak, se széklábnak nem maradt,
mégis egymaga tengődi át az életet. Ritkaság ez is, de azért van. Az
ilyen embert szintén a sorsok alakítják ki vénlegénnyé. Van az úgy, hogy
némely tanyában fészket vernek a szerencsétlenségek és a halálos
betegségek. Egy gyereket fejen rug a ló, a másik a vasvillába esik a
szénabogjából. Egyet-kettőt elvisz a halál még karonülő korában: nem
marad több csak egy. Ez az egy aztán nem anyagyász, sem polcleső, sem
kenyérpusztító, hanem szemfény és aranyvirág. Azt fürösztik tejbe, meg
vajba és étetnék kakastejjel is, ha volna. Hogyne. Ami szeretet a szülői
szívekből azelőtt ötre áradt, most erre az egyre sugározza minden
melegét. Ha rossz idő van, el sem eresztik az iskolába, vagy pedig
kocsin viszik el. Hogy pedig a tanító különös figyelemmel legyen a
gyermek iránt, hát a kedvében járnak. A szokásos torokon kívül ebédre is
meghívogatják s mert hogy nyiltan megajándékozni már még sem járná,
éjjel belopatnak a béressel az udvarába egy fekete bárányt. Így nő a
gyermek, órázzák, láncozzák, ékesítik, még szalmakalapot is vesznek
neki, mint a városi gyerekeknek szokás. Később a csárdabeli tánchelyre
csak fölügyelet mellett engedik, nehogy a bicskázásokba ártsa magát,
mert még a naptul is féltik. A többi surbankó legény meg nem kedveli,
mert nem közéjük való, nem birkózik, nem verekedik, nem vívja meg a
lányért a késpárbajt, kell is ennek lány, hiszen maga is olyan, mint a
kisasszonydáma a mondtambolondnevödrádszoknyában. Anyás lesz nagyon,
olyanforma emberben, mint állatban a konyhabeli kezes malac. Ahogy a sor
alá kerülne, a katonaság alól is kitudatják ügyvéddel, mint egyetlent.
Már az istállóba külön hátasló is van kötve, hogy ha épen kedve tartja,
azon delektálja magát s annak hátáról nézzen szét a földben.
A régi nóta úgy mondja az ilyen úri paraszti mód példázatát:
Harminchárom kasza, pöng az egész tájék, Bolond volnék rózsám, ha utánad
járnék. Melléje heverök ennek a kis lánynak, Onnan is azt nézöm, hogy
neköm kaszálnak… Dehogy hever ez azonban lány mellé, hiszen már úrnak
hívják, mert sárga szíjjat visel a csizmaszárán. Már a ruhája is csak
derékig magyaros, bársonygallér van a kabátján, fehér mellényit az anyja
vasalja.
Azután elhal az öreg Galambos, bár ugyan élhetett volna még, de már
régen fájlalta a mellét és néha olyan fázásai voltak, hogy a
szívegyökere is reszketett. Most már egészen ketten maradtak, s az anya
rettegve gondol arra, hogy asszonyt hozhat a fiú a házhoz és az majd
elveszi ő tőle a szeretetit.
– Jaj, édös szülém, – bugja neki ilyenkor a leányfiú, anyja ölébe dugva
a fejét, – ameddig a maga főztjit öhetöm, nem köll neköm másik asszonyé.
Azután egyszer csak elmegy a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk
ölébe az édösszülém is. Galambos úr magára marad a tanyában, bár ugyan
van annyi cselédje, hogy ha körülállják, még a szél sem érheti tőlük. De
azért mégis csak egymagára van és most egészen olyan, mint az Imre
bácsi, pedig az csak kocsis volt.