végrehajtó lefoglalta érte az ágyat, aztán hogyan aludjak én lefoglalt
ágyban, hé?
Nem hiába, hogy a humor a gyöngye az emberi életnek, de az emberek jó
lélekkel, derűsen nevetik Karát s útat engednek neki. Ha már ilyen nagy
hivatala van, hát hadd végezze. Kara lefizeti a pénztárnál a három
fillért, meg a foglalási sallangokat, ezután bemegy az Arany Pávába, ott
eszik egy „kishust“, meg marhahúslevest, mert az a kintvaló emberre
nézve a legritkább madarak közé tartozik. Azután fölül a kocsira,
megmondván a lovaknak: most hazafelé mögyünk, öcskösök, hát jobban
mönjetök.
Ami azt illeti, a lovak mennének is, mert ténydolog, hogy hazafelé
jobban megy a ló. De hát hiábavaló az igyekezet, mert Kara most is csak
a hosszabik útat választja. Tőttet itt is, tőttet ott is.
– Szippantsunk egyet – mondja baráti szeretettel a korcsmáltatónak.
– De hiszen ez a kulacs folyik – mondja neki a korcsmáltató.
Kara hüledez:
– Folyik?
– Hát. Ami ital csak benne van, az mind belefolyik kendbe.
Ezen Kara megbékül, mert hiába, tréfaság nélkül nem élet az élet.
– Jaj, vagy úgy, kéröm szépen – emeli a szavát – hát hiszen ami azt
illeti, a jelönlegi helyzetbe valószínüleg kéröm szépen…
Azonban egy helyen egy kis csúfság is éri. Már jó kifelé van Kara.
Andalogva mennek ugyan a lovak, de a harminc kilométert már meghaladták.
Kara megint csak megáll, ahol ki van írva, hogy hó, útas megállj, az
istenedet imádd. Nyújtja a kulacsot. Azt mondja a bormérő:
– Ugyan él-e még, aki csinálta?
– Mit?
– Hát a kulacsot.
– Tudja a rossz seb! Merítse kend mög – rendelkezik Kara.
– De hiszen tele van – mondja a korcsmáros.
Kara lemondólag legyint a kezével. El vagyunk hagyatva végkép, a jó
reggelét neki. Ilyesmik is történhetnek. Kara fölmászik a fürhécen a
kocsiba, hajt, de azután hanyattdől a subában és az alcserényen szelíden
elalszik. A Badár ló hátranéz és azt mondja a Csinosnak: az öreg már
megint becsodálkozott.
Ugyan azért hazaviszik, ami nem nagy virtus, mert így napáldozat táján
már csak kifelé haladó kocsik mozognak az úton. Minélfogva nem kell
kitérni a szemközt jövő elől s így árokbafordulás sem lehetséges.
Kara csak akkor ébred, mikor a lovak megállnak vele a tanyaudvarban és
az asszony szedi le a kocsiról az adóhévatal ezen bizalmas emberét.
– Hát kend – kend? – korholja az asszony. – Hát kend – kend?
Kara álmosan feleli:
– Éhös volt az állam, hát mögétettem…
(1910.)
Amik elmúlnak.
Minden fa kidől valamikor s minden öreg háznak az a sorsa, hogy
lebontsák. Az újfajta embereknek egészen más fogalmuk van az úri módról,
mint ahogy az ezeknek előtte volt. Azelőtt az élet kényelmes és csendes
átéléséhez hozzátartozott az a földszintes ház is, amelyben maga lakott
az ember. De az észjárások változnak, ma az az úri élet, ha egymás
fejetetején lakik az ember, ennélfogva a régi házakra kimondják a
szentenciát, hogy pusztulj. Megkérdik tőle, hogy hogyan hívták a Duver
bácsi kutyáját. A Duver bácsi kutyáját pedig úgy hívták, hogy Mozogj! Az
öreg ház ebből megérti, hogy neki most már menni kell. Az emberek is
csak így vannak. Elmennek, hogy helyet adjanak az újaknak. Az öreg ház
szótalan tűri, hogy leszedjék a tetejét s a kövér öreg denevérek
vénségükre keressenek máshol kvártélyt. Azután lebontják a falait, s
leásnak a földbe a fundamentuma után.
Ilyenkor látható, hogy az elpusztított ház is volt valaha új s ő is úgy
keletkezett, hogy az ő kedvéért egy még régebbi házat kellett elbontani.
A földből az ásók munkája nyomán ma ismeretlen formájú nehéz és kemény
téglák kerülnek elő, amikhez fogható most már nincsen. A mostani
ringy-rongy téglákhoz úgy viszonylanak, mint a mastodon az elefánthoz.
Az ember tűnödve nézegeti: ugyan hogy hívták azt a részvénytársaságot,
amely ezeket ilyen tartósra szerkesztette össze? Ez voltaképen nem
tudatik, de annyi bizonyosnak látszik, hogy jobbmódú világ volt akkor,
mert máskép ilyen értékeket nem hagytak volna heverni a föld alatt.
Pedig mily sok van ott lent. Néhány év előtt rákötöttem magamat, hogy
tulipánokat nevelek az udvarban. Nagyobb igazság kedvéért Telkamptól
hozattam a hagymákat Haarlenből. Kellő szakértelemmel meg miegyébbel el
is ültettük valamennyit s rövidesen ki is pusztult valamennyi. Kívántam
akkor Telkampnak, hogy bár a szél verné össze a bokáját (az ilyesmi csak
akasztott emberrel szokott megtörténni ugyanis), de azután rájöttem,
hogy nem a hollandusban van a hiba, hanem a földben. Ki kell azt innen
hordatni végtől végig, azután az így támadt gödröt telerakni szintén
megfelelő szakértelemmel és miegyébbel tiszai iszappal, marosi homokkal,
falevélből származott avarral, fűrészporral, tűzhely alul kikerült
bükkfahamuval, hogy melyikből mennyivel, azt mértékkel kiszámítani nem
lehet (mert az úgy mögmutatja magamagát magátul is. Mert olyan ez akár
csak a valódi szappanfőzés). Az ilyesmi azután mikor jól össze
elegyedik, lesz belőle olyan föld, amilyent különben félóra járásnyival
odább ingyen is ad az Isten. Különben elég ebből a beszédből annyi, hogy
a rossz földet ki kell hordani innen. Szót értettem tehát ez irányban
egy igen alkalmatos koplalós-emberrel. Ezen férfiúnak a hivatala abban
van, hogy valamely piac-térre kiáll egy kocsival meg egy féllóval, s
várja a fuvart. Ha nincs fuvar, akkor a félló koplal a kocsi előtt, a
félló kormányzója pedig időt mulat a kocsmában krétára. Egy ilyen férfiú
tehát megtekintvén a tulipánvetemény elhagyatott és szomorú helyét,
kézügybe vette az ásót és némi áskálásokba kezdett. Azután azt mondja,
mint őszinte, szervezett magyar:
– Azután ezért én majd mit fizetök?
– Már miért?
– Hát hogy kihordtam – mondja a szervezett.
– Hát – mondom – én azt hittem, hogy én fizetök.
A szervezett féllovas rám mosolyog:
– Magának képzelete sincsen arról, hogy mi van ebben a fődben.
– Hát mi van benne?
Azt mondja:
– Hát mi vóna benne? Hát olyan téglák, vannak benne, hogy az ritkaság.
Csakugyan úgy is volt. Kocsiszámra kerültek elő a régi, vastag, nehéz
téglák, a koplalós valahol a külső részen bizonyosan kikövezte velük a
háza elejét. Talált a földben egy üreget is, olyanformát, mint a méhkas,
de nagy volt, létrán le lehet bele menni, téglából volt kiépítve: Nem
tudtam kinézni belőle, hogy mi volt ez valaha, miért csinálhatták? A
régi világ különös rejtélyei közé tartozik, amikből sok van a föld
alatt. Talán a háborús időben kincseket rejtettek el bele. Talán
sütőkemence volt.
A multkor meg, hogy egy régi, rozoga házat bontottak széjjel s ásták ki
az alapjából a téglákat, csontvázat találtak a mélyben. Odahívnak, hogy
nézzem. Odamegyek és nézem. Az emberek kérdik: hát mi lehet ez? Egy
munkás azt mondja:
– Bizonyosan kocsma volt itt valamikor.
– Az ám – mondták mások is. – Az lehetséges.
Ezt a véleményt nem ekkor hallottam először. Ha csontvázat találnak
valahol, leginkább elhívnak oda, hogy nézzem meg s álljak bele a
találgatók sorába, hogy mi lehetett ott valaha? A tanakodásnak ilyen
helyeken nagyon szabad útja van. Az ásó már olyan csontvázról is hányta
le a földet, melynek a két kezeszáracsontja lakatra járó vaspánttal volt
egymáshoz csatolva. Mi lehetett, ki lehetett ez a szerencsétlen s hogy
kerülhetett oda? Nem tudom. Hogy rab volt, az bizonyos. De azért a
mondás itt is hallatszik:
– Alighanem vendégfogadó volt itt valamikor.
Régi vendéglőkkel együtt szokott járni ez a hit. Nincs is minden alap
nélkül. Gazdag utasok veszhettek el így. Ki kereste őket abban a
világban, ha a pince csöndes földjébe elásattak? Vagy pedig ivás közben
verekedések történhettek s valaki véletlenül agyonütődött. Hát mit
lehetett vele tenni? Policia nem volt, hát titokban elásták. Budapesten
tavaly valami hat csontvázat is találtak egy egykori kocsma
pinceföldjében. S ha ez egy helyen megtörtént, a hiedelem általánossá
teszi. A vendégfogadók, csárdák, ha régiek, ugy tele vannak mondákkal,
mint a régi várkastélyok. Erckmann-Chatrianéknak is egy ilyen
kocsmalegenda adta az ötletet a „Lengyel zsidó“ megírásához.
A szegedi piacon állt valami száz év előtt egy fogadó s bormérés. Ez nem
kisebb emberhez, mint Atillához, a hunok királyához volt cimezve, két
t-vel és egy l-lel, bár Atilla nevét soha még magyar ember nem mondta
Attilának. De a fogadó nem akart barbárnak láttatva lenni s különben is
tiszteletben kellett tartania a hogyományokat. Mert hiszen a fogadó
helyén állott valaha, régen, egykoron, hajdanán Atilla sátora. Vagyis
hogy innen kormányozta a kerek világot. Igazán érdekes, hogy micsoda
naivitásokból származnak az ilyen mondák, amik később hitté válnak s az
Atilla dicsőségén föllelkesült régi magyarok sokszor elidőztek azon a
helyen, ahol egykor az Isten ostorának fejedelmi sátora állott. A
hiedelem bizonyságát az adta, hogy mikor a fogadót építették, a földben
találtak egy jókora vastáblát, rajta sisakos férfifejjel. Hát lehet ez
más, mint Atilla? Nem lehet más s a vastábla, mint címer ékeskedett a
fogadón. A mult század első felében lebontották a földszintes épületet,
de Atilla képe oly tiszteletben részesült akkor is, hogy az újon épült
emeletes háznak az erkélyébe beleépítették. Most is ott van s a népek
tisztelettel tekintenek föl reá. Pedig mindössze egy tizennyolcadik
századbeli szepességi vaskályhának darabja, odafent a régi cipszer házak
kályháin gyakran lehet találkozni vele.
Hova tűnnek ezek a régi fogadók, kocsmák, bormérések, csárdák? Elmúlnak,
hogy helyet adjanak a kávéházaknak. Azelőtt mennyi mindenféle fajtájuk
volt. Milyen különböző módon alakultak ki, hogy utasnak, meg másnak
szolgálatára legyenek. A kávéház török maradvány, a fogadó német
származású, a polgári bormérés pedig magyar dolog. Régi tisztessége
ugyan, ma már nem az, ami régen volt. Régente a polgárnak jussa volt a
maga termesztette borát kimérni anélkül, hogy abba finánc, boragár vagy
bármely más szómorú istenteremtés beleszólhatott volna. Ezek azonban
kivesznek, a polgári bormérésből kocsmák válnak. Csak itt-ott maradnak
nyomai. A régi bormérő más volt, mint a mostani vendéglős.
Természetrajza rövidebbre fogva: egy ember, aki a maga termésű borát a
tulajdon házában kiméri annak, akinek akarja, akinek pedig nem akarja,
annak nem méri. Volt régi polgári bormérés, amely csak tavasztól őszig
szolgált. A háznak kapualja volt, úgy hívták az ilyent, hogy száraz
bejárás. Volt a kapu alatt egy zöld asztal, egy pad a fal mellett, meg
négy szék. Ahány ember a padra, meg a négy székre ráfért (amennyi
löhetségös volt), de annál több ember már hiába ment volna oda. Más
megint volt, aki télen is adott a meghitt embereinek italt, de csak a
maga tulajdon lakószobájában. Ugy estefelé. Van még hely, ahol a
csizmadiaműhely egyben van a borivóval. Bőröknek, szíjaknak, csiriznek
nem túlságosan jó illata van, meg enyv is van ottan, miután a készülő
csizmaszáraknak a keményítéséhez különösképen kivántatik: azonban a jó
bornak a szaga elnyom minden egyéb illatot. E helyekre gyűltek egykor
össze búsongani az elszomorodott hazafiak abban az időben, amidőn a
költőnek az a szava járta:
Mert nem nézhetek vídáman
Végig elhagyott hazámon,
Csak mikor részeg vagyok.
Azonban ezt nem kell komolyan venni. Már hogy a részegséget. Mert a
polgári bormérés esti hét órakor, amikor Ave Máriára csendítettek a
toronyban, becsukódott. Miként élne meg ma, az agyonadózott világban az
ilyen erkölcsű vendéglős? Talán sehogy sem. Ennélfogva ki is mennek ezek
a régi szokások, amelyek azon alapultak, hogy az ember akkor menjen
aludni, mikor a nap lemegy s akkor keljen föl, mikor a nap újból az égre
fölkövetkezik. Össze-vissza talán három bormérés van a városban olyan,
amely a kilenc órai harangszót betartja. A városházán a toronyban az
öreg harang esti kilenc órakor búgni szokott egy régi történeti
eseményt: a törökkel való viaskodások emlékére. Ez a kilenc órai
harangszó a polgári lefekvési idő. Aki ezen időn túl az utcán mászkál,
az vagy doktorért megy, vagy patikába megy, vagy pedig nem rendes ember,
hanem úrféle. Ennélfogva a rendes polgár bormérésébe, ha félkilenc
órakor bemegy a másik rendes polgár és egy fél liter bort kiparancsol,
megkérdezik tőle:
– Kilenc óráig megissza-e?
Ha a vendég a határidő betartására hajlandóságot mutat, elibe viszik az
italt. Ha azonban kétli, hogy ennyi idő alatt meg tudna bírkózni egy
edény itallal, akkor nem állnak a szolgálatára. Azt mondják neki, hogy
jó kutya hazajár. Igaz ugyan, hogy az úrféle népség a maga használatára
kihasználta a bibliából ezt a mondást, hogy megtérni sohasem késő, ez
azonban a tiszta polgári életre nem vonatkozhatik. Nini. Jó kutya
hazajár, ez az igazság.
Már most, ha jól keressük a dolgot – kereshetjük, mert ráérünk – miként
alakult ki a bormérés? Bizonyára nem a bor kedvéért, mert a régi időben
legtöbb embernek termett magának annyi bora, amennyi a ház körül
kellett, akinek pedig több termett, attól a fölösleget hordóban
megvehették azok a gyámoltalanok, akik más foglalkozásba lévén,
szőlőszerzésre nem vetemedhettek. A bormérés közhely volt, amely az
események és tennivalók megbeszélése céljából alakult. Hatvan év előtt
egy itce bornak négy krajcár volt az ára: bátran ihatta, aki akarta. A
pálinkát, a borból égetett pálinkát csak éhomra itta fölkeléskor a
mellfájós, azt is csak mézzel keverve. Hát bizony ettől a világtól
messze elestünk. Elszomorodni való dolog ez. Igen, aki étel után
pálinkát ivott volna, lenézetett és tótnak tekintődött. Mondják, hogy
egy vidéki város közgyűlésén, mikor arról volt szó, hogy legalább
éjfélig világítani kellene az utcákat, egy öreg magyar azzal érvelt az
indítvány ellen, hogy minek az, mikor minden rendes ember úgyis otthon
van esti nyolc órakor. Ebben humor van. De abban is humor van, hogy
ebben humor van. A nagyvárosi élet embere egyre későbben fekszik s egyre
későbben kel. Ha sokáig így tart, néhány ezer év mulva valóban eljut
odáig, hogy este fekszik le s hajnalban kel föl. Akkor majd az öreg
magyarnak lesz igaza és szobrot fognak neki önteni a fölöslegessé vált
légszeszcsővekből.
Azonban tréfa ide, tréfa oda, a régi polgári bormérések bizonyos régi
szokásoknak, tradicióknak a megbúvó helyei voltak, ahol a világi
forgatagtól félrevonulva élhettek tovább. Van még egy bormérés az igaz,
hogy jó kint a külső városon: ez olyan, amilyen talán már alig van az
országban. Szintén a maguk házába a maguk borát mérik. Étel nem kapható,
legfeljebb szalonna, de azt külön a padlásról hozzák. Aki belvárosi
ember nagy sétát csinálva odáig kijut, rendszerint a zsebükben viszik
magukkal az ennivalót. De nem ebben van a nevezetessége. Hanem abban,
hogy ott három család él közös háztartásban, közös vagyonban. Ház,
vendéglő, birtok, minden közös. Az egésznek az igazgatója, bírája,
rendelkezője egy öregasszony, aki közös öreganyja a családoknak. Sokan
vannak, már az unokák is felnőttek: húsz széket kell ott az asztalhoz
tenni, mikor esznek. Érdekes kép ezt a vagyonközösségi családot
vacsorához ülni látni. Meg vannak egymással rendben, békében, hogy
osztozkodjanak a vagyonon, az az eszük ágába se jut. A közös élet szinte
a gondolatban is egyformává teszi őket. Közülök két családapa egy
testvér, azok még külsőleg is egyformák. Legfeljebb csak abban
különböznek, hogy az egyik a pipából dohányzik, a másik meg szivart
szokott szívni.
Meddig marad meg az ilyesmi? Ki tudná. Valamikor csak elmúlik. Mint
ahogy elmúlnak apránkint a régi vendégfogadók s ahogy a vasút nyomán
elmaradtak az útszéli csárdák, a régi vendéglő is hotellé alakult, ma
már olyan nincsen, amelynek nagy állása volna az udvarán a kocsik
részére, nagy istállói a lovaknak. Ma már, ha valamely birtokos kocsin
jön be a városba s éjjelre is ott marad, nagy gondja van afelől, hogy
hol talál a kocsisnak, kocsinak, lónak rendes szállást. Mert ezek már
mind elmúltak, mivelhogy többé nincs rájuk szükség. Szép, nagy helyek
voltak ezek pedig, nagy udvarokkal, árúltak benne mindent, ami csak
kellett. Faggyúgyertyát a kocsisnak az istálóba, zabot, almot a lónak.
Aztán mindannyiban különféle vadállatok laktak. Különös kedvük volt a
régi vendégfogadósoknak ahhoz, hogy állatseregletet tartsanak. Az öreg
Fekete Sasban mindig volt néhány sas egy ketrecben, a pincében pedig
láncon rókafiak lakoztak. Az udvaron szabadon sétált a gólyapár, meg a
gödény, ellenben a sündisznók az istállókban tartózkodtak. A padlás tele
volt galambbal, a folyosókon kalickában fülemülék és beszédes
Mátyás-madarak éltek, amik kedélyesen lebetyározták az érkező vendéget.
Nagy kutyák egészítették ki a társaságot, amelyek a nagy macskákkal
állottak kitartó háborúban. A tetőket nagy, fényes farkukkal bűszke
pávák söpörték és csúnyán kiabáltak. És öreg vendégfogadósok
jártak-keltek az utasok, kocsisok és mindenféle állatok között és szép
kasamadinereket mondtak és ha olyan olcsó volt is a fogadójuk, hogy
ráfizettek, hát akkor is csak csinálták tovább ezt az életet. Főnöki
jelvény gyanánt aranybojtos házisipka volt a fejükön, a zsebükben pedig
hosszú, ezüsttubákos szelence, abból kinálták reggeltől estig az arra
alkalmas embereket. Ma már nem kínálgatják, kimentek a forgalomból ők
is, a tubák is: manapság trüsszög a világ anélkül is eleget.
(1910.)
Szombat este.
Nem lehet mondani, hogy jó idő volna, mivelhogy nincsen – jó idő. Esik a
hó, az ocsmányabbik fajtája. Többféle hó van ugyanis, de legkülönösebben
megkülönböztetendők a tű-hó és a pille-hó. A tű-hó ritkás és igen apró,
ellenben, ha a földre ért, az összes havak között ez a legszilárdabb. Ez
az, amelyik fölött menvén, a lábak alatt ropog. Miért kivánják azt az
emberek, hogy ezt a szép szűz színtiszta havat seprőkkel és lapátokkal
elhajigálják az utcáról? Fölmégy a Tátrába, hogy élvezettel hallgasd,
hogy miként ropog a hó a lábaid alatt. Ez a foglalkozás néhány
százasodba és néhány heti időveszteségedbe kerül, de nem baj, mert
megélvezed azt, hogy a Tátrában miként ropog a hó az eszkimó-csizmákba
bujtatott lábaid alatt. Ellenben, ha itthon esik ama bizonyos hó, már
mindjárt kiabálunk, hogy miért nem jönnek a nehéz seprőkkel ama súlyos
emberek, akik az utcákról elsöpörnék a havat. Morál: a Tátrában a
költséges havat ropogtatni jó, ellenben itthon havat ropogtatni,
botrány. Elméletekkel e szerint meglehetősen jól el vagyunk látva s
valóban örülhetünk, hogy ilyen szép elméletek közt történik rövidke
életünk folyása.
De nem minden hó tű-hó, beszéljen bárki bármit is. Téli világban világi
életét éli a pille-hó. Ez olyan kisded, játékos, röpke gyermek. Tréfásan
keringél sok társaival egyetemben lefelé a magas egekből: az eféle
pille-havaknak semmiféle komoly tulajdonságuk nincsen. Időtlen és hibás
szülöttei a nagy természetnek. Alig hogy a szerette földet érvén, azt
megcsókolnák, vizes csatakká válnak, amely a célszerű szögény embörök
kevésbé helyesen talpalt csizmáiba ártómódon befolyik.
A gyár gőzdudája hat órakor, illetőleg lehetőleg hat óra után öt perccel
búgja el, hogy hat óra van. A város partmenti részén az ipar komoly
tudományaival foglalkozók megállanak, fűrészek és kalapácsok a kezekből
letétetnek: hat óra van. És az emberek teljes egészükben odaadják
magukat az elvnek, hogy nyolc óra a munka, nyolc óra a szórakozás és
nyolc óra a pihenés. A gyár dudája így beszél.
Esti hat óra. Az utcai lámpák fénye barna csatakokban tükrőződik, mert
nem tű-hó esett, hanem pille-hó. Mit csináljon ilyenkor az ember? Aludni
nem lehet, mert messze még a hajnal. A kalapácsot újra fölvenni nem
lehet, mert az elv szent és a szent elvek mindenki által betartandók.
Modern, uj és fölöttébb tiszta elmék által szerkesztett bibliák tanítják
ezt.
Ennélfogva a rendes életü burzsoa-nyárspolgár bekukkan haza, megkérdezi
az asszonyt, hogy mikorra lesz készen a vacsora, megnézi, hogy miféle
tanulmányokban vannak az iskolás gyerekek, barátságból egy-egy szelid
barackot is ád a kis tanulmányosok fejére, továbbá a sapkáját a fejébe
nyomván, némi két decire távozik. Elvégre embereket is kell látni. A
barátságok tartják fenn az életet és az életkedvek a barátságok
virágainak a földjeiből nőnek kifelé.
Szép az ilyen elméleti zöldség, ha jól fölgondoljuk. Ellenben, ha
mindezt a haszontalanságot nem gondoljuk föl, egyszerű módon beóvakodunk
azon helyre, ahol a bor törvényes jogok és törvényes tilalmak korlátai
között deci számra is méretik. E helyen jó meleg és kellemes füstszag
van. Sokat pipáltak már benne aznap ugyanis. Mondják némelyek, hogy ahol
sokat pipálnak, oda nem férkőzik be a járványos betegség. A füstölt
sonka is ezen szisztéma szerint füstölt sonka. E helyen tehát az ember,
miután a háromszor két decit megitta, azon kijelentést teszi, hogy nem
tisztességes ember az, aki hajnalban munkára menvén, ha a nyitott
templomajtó előtt elhalad, oda pár pillanatra istenéhez megalázkodni be
nem tér.
Azt mondja a másik:
– Jó-jó, de ha késel három percet, megbírságol a gyár.
Amaz, a hitnek és a háromszor két decinek fellángolásával a szemében,
rászól:
– Kelj fel három perccel előbb.
Egy ember most a szaporodó társaságban arról kezd beszélni, hogy ő a
katonaságnál önkéntes is lehetett volna, mert kijárta a debreceni
gazdasági szakiskolát. Így azonban kénytelen volt elmenni közhuszárnak,
négy esztendőre. A társaság ezt kissé kétkedve fogadja, mert tudnivaló,
hogy az illető polgártárs sohasem volt katona. Fogadások kínáltatnak,
egész emberfejekbe és fél emberfejekbe, továbbá hat cigarettába és négy
sóskalácsba, hogy nem igaz az, amit beszél.
Egy öreg ember szigorúan veri öklével az asztalt mondván:
– Én még harminckettőben születtem. Én még latiniskolákat jártam. Én úgy
tudtam beszélni latinul, mint magyarul. Most?… Most öreg vagyok.
A vén munkás-polgár üres kétdecis poharát a többiek a maguk
kétdeciseikből teleöntik. Az öregen látható elégültség vesz erőt.
– Tata, – mondják neki, némelyik vídáman, a másik elborultan tekintvén a
láthatatlan jövőbe, – tata…
Az agg szakállon néhány könycsepp lecsörgedez.
Csend.
Egy ember nem az öklével, hanem az egész kezefejével és karja aljával az
asztalra üt és mondja elsötétülve:
– Az istenit neki…
Az előljáró ember beleszól:
– Az Istent ne bántsátok. Tiszteljétek az Istent. Aki úgy megy el a
templom előtt, hogy ha nyitva van az ajtaja, azután még se megy bele, az
nem rendes ember.
Egy parasztikus ember, aki már régóta küzködik azzal, hogy az elrágott
pipaszárt rövidebbre faragja, csöndesen, de némi gúnnyal veti oda az
asztal közepére a szavazatát, mondván:
– A pappártság szép pártság.
Most ismét arról van szó, hogy meg kell vizsgáztatni azt az embert, aki
azt mondta, hogy neki a közös huszároknál önkéntességi joga lett volna,
mivelhogy a debreceni gazdasági iskolát végezte. Nyilvánvaló, hogy nem
beszél igazat. A társaságban van elég olyan ember, aki annak idején a
fegyvert lovon viselte, tehát nem nehéz a vizsgáztatás. Egy, a
lovagolást tudományos szempontból néző és értékelő egyesület
szakbizottsága bizonyára másként tenné föl a kérdéseket, itt azonban az
összes examináció csak abban áll, hogy mondja meg, hogy az istállóban a
huszár a lóhoz melyik oldalán lép be?
Az íly módon fülönfogott ember kertel egy kissé, bár a választás nem
nehéz: elvégre csak jobboldal és baloldal van. Előbb kiparancsolja az
ötödik két decit és ezen idő alatt kombinál.
– Ne okoskodjatok… Azért, hogy én munkás vagyok, én a debreceni
gazdasági főiskolát kijártam, én gazdasági főönkéntes voltam a huszári
lovasságnál.
A többiek a kijelentést nevetve fogadják.
– Hát hiszen jó-jó, – mondják. – De azt mondd meg, hogy melyik oldalról
megy a huszár a lóhoz?
Hát most már csakugyan színt kell vallani. A gazdasági főönkéntes
kimondja szigorúan, hogy:
– Jobbról.
Miután a társaságban négy ember is van, akit annak idején lóápolás
irányában sarcolt a császár, négyen is kiáltanak rá egyszerre:
– Nem igaz! Balról.
Aminthogy igaz is. Vagy talán megfordítva van. Annyi idők multán ki
tudná az ilyesmit? A lecáfolt egyén nem is igen tud reá mit mást
mondani, mint hogy nagyot üt az üres poharával az asztalra és azt
mondja:
– Az istentöket.