a sors…
Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:
– Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott.
Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem
mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt
már ilyesmire eset tekintetes úr. Óh én értetlen kicsi apróságaim.
Erzsébet komolyan mondja:
– Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.
– De azután – mondja Julis – jött hozzám egy ember. Azt mondta, éljek
vele, ő eltart. Keres annyit a gyárban, hogy abból nekünk is jut
élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Hát éltem vele. Rendes
ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A
hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon
esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát
éltünk, éldegéltünk valahogy.
Julis ezt most már hosszasan mondaná, mert úgy lehet, életének ezek
voltak a legszebb napjai és derüs napokra szívesen visszajár az
emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog
kiderülni. Mondja is neki a bíró:
– De a kendő, a kendő?
– Hát igen – folytatja Julis – most jutok oda, kérem alássan.
Megváltozott az életünk. A kerék fordult. Mert a kerék ahányat fordul
fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az
urat, tudja bizonyosan, hogy mi az a sztrájk, meg a kizárás, meg az
ilyesmi. Hát még mennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira,
mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.
– Ugy, ugy, – véli Erzsébet is – ezen nincsen mit tagadni. De hát még…
– De hát még – vág a szavába a Julis, – mikor azután az ilyesmi ilyen
irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami
azt kibeszélni birná. A hidegség, meg az éhség… Mert az ember – ez csak,
csak… Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg
el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja
már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra a
gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A
gyerek sír sokszor, de mikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj
nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart
abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhenhalás
elől hazamegyünk az apámhoz. Mert ide közelfaluba való vagyok én, de az
apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér
jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem birtam volna elvinni a
gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől, meg a hidegtől.
Irtóztató volt az…
Azt mondja Rózsás Erzsébet:
– Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk
áthallatszott.
Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.
– Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem
fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a
gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit
főlerősödtünk, kimentünk az apámhoz… Hát így történt. Tudom, hogy a
törvény törvény… De nem tudtam mást tenni, akár mit mond is az urak
törvénye…
A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azon felül még
rá is fognak sok rosszat, olykor. No, még sem olyan rossz, mint a hírét
költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő és Tatár Julisra
kimondja, hogy nem bűnös.
A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva
fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet
ejtenie.
(1909.)
A szüle a regénnyel.
A már rég elmúlt években, fiatal legénykoromban az is hozzá tartozott a
napi kenyér dolgai közé, hogy regényt fordítottam a Szegedi Napló
regénycsarnokának. „Angol“ regényt, németből. Igen érdekfeszítő
irkálások voltak ezek abban az időben. Körülbelül a később fejlődött
detektívregények öregapjai. Jó hosszan eltartottak, harminc fejezeten
alul nem igen adta egy-egy. Sok ember szerepelt bennük és minden
második-harmadik intrikus volt, akik aljas bosszúszomjtól vezetve
igyekeztek megakadályozni egy, minden erényben gazdag fiatal pár
boldogulását. A regény mindig valahol Indiában kezdődött és Skóciában
végződött, vagy pedig emitt kezdődött az ódon kastélyban, átment
Kanadába és eljutott Afrikába, a gyémántmezőkre. Tömérdek kaland történt
eközben a szereplőkkel, mert mindenütt ott volt a sötét intrika, az
intrikusok lehetőleg fekete szakállt viseltek, volt bennük valami
visszataszító és egykedvűen játszottak vastag arany óraláncukkal. De
azért a fejezetek során csak pusztulgattak. Az egyiket elvitte a tigris,
a másikat benyelte a tenger, végül a félreértések kiderültek, a
boldogság napja pedig a sokat szenvedett fiatal párra földerült. Egy
bécsi lap fordította ezeket a regényeket németre s abból fordítottuk
magyarra. S ha a bécsi ujságnak egy-egy lapszáma elkallódott, azért még
nem dőlt össze a világ, mert könnyen bele lehetett szerkeszteni a
regénybe a hiányzó kapcsolatot.
Egyszer reggel, még pihenek otthon, valaki kopogtat a szobaajtón. Jó
hangos, népies kopogás, mert a nép nem a begörbített egy ujjával kopog,
hanem az egész kezefejét odaveri az ajtóhoz, hogy hallják meg odabent,
ha akarják, ha nem.
Az engedelemre csendesen és félénken nyílik az ajtó. Ez az a lassú
nyitás, mikor a legjobban megkent ajtósarok is nyikorog. A nyíláson
aztán beóvakodik egy alacsony, fekete ruhába öltözött, öreges
polgárasszony. Megütődve néz szét a szobában, hogy nem lát benne embert,
míg végül az ágyban megtalál.
– Jaj, – mondja ijedten, talán még háborgatom is. Azt hittem, hogy fönt
van már ilyenkor.
– Nem az, szülém. Nem háborgat. Hanem tudja, ez a mienk olyan mesterség,
hogy későn fekszünk, hát későn kelünk.
– Ugy-ugy, – hagyja jóvá. – Mert mi másként szoktuk. Mink a nappal
kelünk, kéröm.
– Jól van az nagyon, szülém. Hát üljön már le, ahol van a szék.
– Azt is köszönöm, kéröm szépen.
A néni leül, előbb a széket a kötényével letörli, mint ahogy ezt az
illendőség hozza magával.
– Hanem – mondja, – most már kérdözze mög, hogy mért jöttem.
– Majd mögmondja, szülém.
A szüle a széket közelebb húzza az ágyhoz. No, ebből valami bizalmas
beszéd lesz.
– Hát, – kezdi a beszédet, – tudja mink járatjuk az ujságot. Én olvasom
is. Tudja, ha ráérök, környes-körösztül elolvasom. Ugyan már csak a
pápaszömmel látom mög a betűt. Hanem, tudja, az egész ujságba énnekem
csak a regény tetszik a legjobban. Azt borzasztó szeretöm. Ha én rajtam
állna, az ujság egész felinek regényből köllene lönni.
– Csakhogy nem lehet ám, szülém.
– Tudom, tudom, – integet, – hiszen nem azért mondom, mert mondom, hanem
csak mondom. De hát most mást beszélök. Valami kérésöm volna magához. Ha
mögtönné. Mög is szolgálnám a szívességit.
– Nem kell azt megszolgálni, ha megtehetem.
– Ha mögtöhetné? – kérdezi a szüle. – Más mög sem töhetné, csak maga.
Hiszen maga fordítja azt a regényt! Vagy nem úgy volna? Mert neköm úgy
mondták.
– Hát úgy igaz, ahogy mondták.
– No lássa, – s meghúzogatta a szüle a fejkendő csücskeit, – hát azért
beszélöm… Hát kéröm szépen bajom van énneköm evvel a regénnyel. Én már
nem birom ennek a szögény, ártatlan Alice kisasszonynak a gyilkoltatását
tovább szenvedni. Miért bántják annyira? Az a sok szörnyűségös embör
mind az életére tör. Hát miért tűri ezt maga?
No most már erre felelj, Dóci. Miért tűröm, hogy a kisasszonyt ennyire
gyilkolják?
– De szülém, – mondom, – én arról nem tehetek. Nem én írtam a regényt,
hanem valami ángol. Mit tegyek én a felől?
A szüle lehajtotta a fejét és gondolkozott. Azután kétkedve nézett rám,
hogy igazat beszélek-e? Elszomorodva kérdezte tovább:
– Hát maga csakugyan nem töhet ebben a dologban sömmit sem? Nincsen
hozzá hatalma?
– Bizony, ahhoz nincsen.
A szüle lemondólag intett a kezével:
– Hát akkor vége is van a kisasszonynak. Utoljára is csak eltöszi láb
alul az a sok fekete alattomos. Szögény Alice, – sóhajtott a szüle, –
ugyan mivel érdemölted?
Öreg asszonynál könnyen áll a sírás s a szüle szeme kezdett már
könybelábbadni.
– Nono, szülém, – vigasztalom, – az nem egészen úgy lösz. Biztosítom
magát, hogy az Alice kisasszony kimenekül a sok gazember körmeiből és
elveszi a Wilmore lord. Ha ezzel megnyugtathatom magát, hát erre
igéretet tehetek. Hitelhetek is.
A szüle fölvidámult, nagy hirtelenséggel egészen más emberré vált,
mosolygott a szeme is, a könnye szivárványán át nevetett.
– Lélökre? – kérdezte.
– Lélökre hát. Ez olyan igaz, mint ahogy egy Isten van az égben.
– Akkor, – mondta a szüle, – akkor nem bánom, ha még egy kicsit szenved
is az Alice, mert köll tisztító tűznek is lönni. De ne hagyja el az
ártatlant! Az Isten is mögaranyozza érte a kezit.
A szüle nyugodtan, teljes lelki egyensúlyban távozott a küszöbről,
amelyet előbb súlyos gondok terhével lépett át. Nem csalódott. A
regényben ugyan Evelint kellett volna elvennie a lordnak, de a szüle
kedvéért mégis inkább „az ártatlan Alice kisasszonyt“ adtam hozzá
feleségül. De azért Evelinnel sem történt semmi baj, mert jött egy
vikomt és bekötötte a fejét.
(1909.)
Adóügy.
Azt nem igen lehet tudni, hogy a pusztaföldeknek miért van olyan
különféle nevük. Az egyiknek emilyen, a másiknak amolyan. Ha két
pusztának egymás mellett kétféle neve van, mikor állapították meg köztük
a határt, ahol az egyik név végződik, a másik meg kezdődik? Némelyik név
a török világból származik, mint a Sziu pasa halma, meg a Kara homokja.
Más nevek alighanem még a honfoglalás korából valók, Béla király urunk
jegyzője is említi, mint a körtvélyes meg a Gyümölcsény. Ami pusztát,
pedig sok van ilyen, fehértónak neveztetnek, ott vagy most is van, vagy
valaha volt olyan tó, amelynek a vizét a szikes föld fehérre festette.
De már, teszem azt: Siró-hegy? A hegy nem szokott sírni, de meg nincs is
hegy ezen a tájon egy falatnyi sem. Ugyan a hegy szó nem mindig
jelenthetett sziklákat és köveket. Mifelénk lapos a mező, mint az
asztal, mégis, amely részén régi szőlők vannak, azt hegynek nevezik.
Például a mi szőlőnk is ahol van, ott szőlő van jobbról-balról,
elől-hátul. Valaha mind a Sebők-nemzetségé volt, innen a neve most is
Sebők-hegy, mikor itt hegy sohasem volt, a Sebőkék pedig leginkább
kihaltak.
De a síróhegyi pusztán sohasem volt szőlő. Valami domb lehetett rajta
valamikor, de már az sem látszik, mert ha volt is, már elhordta a szél.
A szél itt, ha megindul, furcsa tréfákat csinál. Hogy a szalmaboglyákat
elvigye egyik helyről a másikra, ahhoz nem is nagyon erőlködik. De néha
úgy megjátsza magát, hogy a fák a földre fekszenek s a vas járomszög
megtanul repülni. Ilyenkor elviszi a homokdombot az egyik helyről s a
másik helyen fölépíti. Ilyenkor mikor a dombok utaznak, csontok maradnak
azon a helyen, ahol eddig állottak s gurigáz a vihar a régi koponyákkal,
pedig a koponyák nehezek, mert földdé vált bennük az agyvelő, finom
porhanyós földdé, amibe szívesen ereszti gyökerét a virág. Mert a virág
megtudja a föld felett, hogy alatta hat láb mélységbe olyan föld van,
amely valaha ember volt: lemegy hát valamely szálával hozzá s belebújik
az egykori emberfejbe.
Kérdés, hogy ama régi, letünt, iratlan történetű világban mind holtan
mentek-e le ezek a koponyák a földbe. A mesékben az elevenen való
sírbaszállásokról való beszédben nincsen-e valami igazság? Nem-e
elevenekre hányták ott a földet s így támadt az a hegy, amelyik azután
sírt, amíg el nem hallgatott? Hát ki tudná ezeket? Hogy mi fűződik a
névhez s honnan. Hát ahol van egy halom s azt úgy hívják, hogy
Táncoshalom és ha lakodalmasok haladnak arra kocsikkal, ott meg kell
állni, egy sor táncot eljárni, mert csak úgy érvényes a továbbhaladás.
Emerre pedig lefelé ölelkezve a bácskai határral, van egy jókora
pusztaság, annak Átokháza a neve. Hát ez miért? Beszélik ugyan, hogy
valaha ottan tanyaverések történtek, de amely nép csak odament lakni,
mind elpusztult vagyonában, egészségében, életében. Így maradt volna
azután a puszta s akkor kapta aztán a nevét az átokról, amely rajta
fekszik.
Lehetséges, bár hiszen erről sincs írás, a szóbeszéd pedig csak szellő.
De legalább van hozzá egy kis magyarázat. Hanem mellette van egy másik
puszta, annak a neve Mérges. Erre azután már senki sem tud mit mondani,
hogy miért mérges, honnan van a mérge neki, kin vagy min tölti ki a
mérgét, hanem csak azt mondják róla, hogy Mérges, aztán Mérges.
Ennek a pusztának a szélén lakik egy ember, bizonyos nevezetű Kara
Mihály, a neve után, de meg a barnasága után ítélve, az is valami török
maradvány, ez az ember most mérges a puszta helyett is. Bent van a
szobában és néz ki az ablakon. Rendes körülmények között nem sok nézni
való van a tájon, mert ha csak valamely gulya ott nem legel, nem igen
mozog azon semmi. Ezúttal azonban mozog rajta és a ház felé tart egy
kordé. Kétkerekű talyiga, ami elébe egy ló van fogva, ilyen eszközt nem
használ más csak a hivatalos ember. Akinek sok járás-kelése van a külső
részeken, de terhet nem visz a kocsin, csak magamagát kell hurcoltatnia,
meg egy táskában az írásait.
Ez a kordé is ilyen hivatalos talyiga, az ember, aki a lovat hajtja, az
adótól van. A királyi adótól és a városi adótól egyaránt.
– Hát mit akarhat? – gondolja Kara szorongva – hiszen az adóm röndben
van, itt van a könyv is róla.
Rendben van? Hát van olyan adó a világon, vagy volt valaha olyan, hogy
rendben van? Az ilyen adót el kellene tenni emlékül spirituszos üvegbe.
Karának az a reménysége, hogy a kordé majd csak elmegy a tanya mellett
baj nélkül, mert van néha ilyen eset még az istennyilával is. A remélés
azonban nem vált valóra. A kordé befelé tart s a kutyák már védekeznek.
A kutyák leginkább tudni szokták, hogy ki mi járatban van. Ha Karának a
veje jön a fiatal asszonnyal, akkor is kiabálnak a kocsira, de az
egészen másféle lárma. Az inkább üdvözlet s közben trüsszögnek, ami a
kutyai nyelvben az elképzelhető legnagyobb örömöt jelenti. A
lovasrendőrre rövid buffogásokkal szólnak, mint tisztelettel illik,
azonban kardos ember a finánc is, aki néha a pálinkásüst vizitálása
céljából arra jár, arra már éktelenül rikoltoznak és kiabálják: már
megint itt van, már megint itt van! Ki hítt ide, ki hítt ide? Csendes
üdvözlés csak a mészárosféle embert illeti meg, akik vágni való jószág
szedése végett szokták olykor járni a határt. Azoknak a ruháján megérzi
a kutya a vérszagot, talán azt hiszi, hogy húst hoznak neki, ezekre hát
nem ugat, mivelhogy némi önzés lehet ő benne is.
Most azonban annál dühödtebb ugatással vannak, szinte belekapnak a
fogukkal a kordé kerekébe, hogy csak ne jőjjön be az udvarba.
Megsejtették róla, hogy ez az ember, aki a kocsin ül, nem lehet valami
szívesen látott vendég. Ez alighanem azok közül való, akik sohasem
hoznak, hanem mindig visznek.
Kara most már sietve megy ki a házból, hogy elzavarja a kutyákat. Ugyan
nem bánná, hogy a kutyák egy kicsit megforgatnák a vendéget, de hát
igyekezni kell azon is, hogy békességben megférjünk egymás mellett. A
kutyának voltaképen kötve kellene lennie s a hivatalos ember, ha akarná,
le is lőhetné a szabadon eresztett kutyát. De hát nem lövi le, mert
akkor ellenséget szerez magának. Se föl nem jelenti Karát, mert Karának
akkor bírságot sóznak a nyakába s az nagyon kellemetlen. Mert ha kutyai
ügyben a városi ember kap két korona bírságot, amely egy órai, esetleg
két órai időveszteségbe kerül, amíg elmegy a városházára s befizeti. De
Karáéknak odakint, negyven kilométer távolságban a bejövetel magára,
kocsijára-lovára nézve legalább egy napi időveszteséget, éjféli
fölkeléssel járó törődést, itt bent a kocsinak-lónak helypénzfizetést
jelent. S másnapra a ló annyira fáradt, hogy nem lehet munkába fogni,
mert oda-vissza nyolcvan kilométer az út s abból egy rész a nehéz
homokra esik. De még a gazda sem való dologra másnap, mert megviselte a
töretés. Ilyenkor inkább csak hever. Hát ilyenformán ha a városi emberre
esik két korona sarc kutyai ügyben, hát az körülbelül harmadfél koronát
mutat veszteségben. Ellenben Karáéknak ugyanaz a két korona legalább is
tizenöt koronát jelent. Ilyen sajátságos ázsiói vannak mifelénk a
pénzeknek.
Miután azonban a hivatali ember nem kergeti bele ebbe a kínzatásba
Karát, ő is tartozik annyi szívességgel amannak, hogy a kutyákat
elhessegeti róla.
– Adjon Isten – mondja a hivatalos s leszáll a kordéról.
Kara nézi. Még nem tudja, hogy mit akar. Elvégre lehet, hogy csak azért
állt meg, hogy egy pohár pálinka, vagy valami. Az a kérdés, hogy
leveszi-e a talyigáról azt a paksamétát, amiben a papirosait hurcolja
magával. Hát leveszi, bátya, már látszik, hogy leveszi.
Kara elszomorodva, kedvetlenül, félvállról viszonozza a köszöntést:
– Hát… adjon Isten…
No aztán ilyenkor mégis csak tisztesség dolga azt mondani, hogy kerüljön
beljebb. Bent a házban azután a szívesen látottat meg szokás kérdezni,
hogy: mi járatban? Az ilyentől azonban nem kérdezik. Majd megmondja, ha
akarja.
Mondja is már.
– Hát baj van, Kara. Mert foglalni jöttem.
– Ugy hát? – mondja Kara, mérges bika gyanánt a földnek szegve fejét. –
Hát aztán miért? Hiszen az adó ki van fizetve.
– Hát épen az a baj, – feleli amaz – hogy ki is van, meg nincs is.
Kara erősködik s fölnyúl a mestergerendára, ahol az adókönyve szokott
tartózkodni:
– Hiszen itt a könyv! Belenézhet. Nemrég fizettem. Amit csak bekívántak
azt befizettem.
Az asztalra veti az adókönyvecskét. Szép kis adókönyvecske. Ha ki van
nyitva a lapjára, majd egy rőfnyi széles.
A hivatalos azonban csak a paksamétában kutakodik. Abba néz bele és úgy
beszél:
Tudom, tudom. De hát az a baj, hogy három fillér elmaradt. Az még a mult
esztendeibül hiányzik. Azt még be köllött volna fizetni. De nincsen
befizetve. Aztán most énneköm foglalni köll.
Kara rábámul, hogy talán megbolondult.
– Három fillér? – beszéli hitetlenül. – Aztán azért hajkurásznak? Aztán
azért foglalnak? Hát nem várhatnak vele újig? Talán attúl tartanak, hogy
kiszökök az Amerikába?
Pénz dolgában a külső ember olyan, akárcsak a királyok. Ő sem szokott
odakint a zsebében pénzt tartani, mivelhogy minek. Ugy sem lehet rajta
venni semmit. Kara tehát odamegy a sarokba a ládához. Előbb leemeli róla
a kenyeres kosarat, azután fölnyitja a tetejét. Kiveszi belőle a
bőrzacskót, abból két darab két fillérest kivesz és az asztalra veti:
– No – azt mondja – ehol e! Adjon egy fillért vissza.
Most meg a hivatalos ember csodálkozik:
– Mit akar kend?
– Hát itt a három fillérje, aztán vigye haza, lögyenek vele boldogok az
urak.
– Jaj – mondja a hivatalos – ez nem így van. Ezt kendnek magának köll
bevinni, aztán befizetni a könyvre.
Kara azt hiszi, hogy fölfordult vele a világ. A szemébe vér szalad, egy
széket fellök és szeretné a hivatalos ember nyakát megtorkolászni.
– Hát ilyen is történhetik? – hörgi. – Ilyen embörgyilkolás, három
fillérért? Aztán nem viheti be maga? Hát adok két hatost, aztán vigye be
maga. Érti, husz krajcárt.
De a másik csak legyint a kezével.
– Ugyan ne okoskodjon kend. Tudja, hogy ez nem löhet. Ami törvény az
törvény. Azt hiszi maga, hogy önneköm kellemetös a lovat ide
kihajkurászni magához a három fillérért? De hát ami muszáj, az muszáj.
Hiszen neköm olcsóbb volna, ha a magamébul fizetném, minthogy idetöretöm
magamat. No hát. Foglalok, aztán foglalok. Lefoglalom az ágyat, ott a
sarokba.
Kara belátja, hogy amannak igaza van. Nincsen igaza, de mégis igaza van.
Nem tehet róla, hogy ilyen hivatalra született, mert ilyen a szegénység,
hogy mindenbe bele kell törődnie, a legkutyább sorsba is.
Utóbb még meg is sajnálja a hivatalost.
– No csak írja – mondja neki – majd hozok egy kis bort.
Hoz is a kamrából egy kancsóval, meg két poharat. Nem egyformák ugyan,
de az nem baj. A bor sem valami híres, de hiszen jó az is ott, ahol jobb
nincsen.
– No – mondja – igyon. Igya ki mind. Igyunk hosszút, a jó lónak nincsen
rossz út.
Így azután koccintgatnak. Kara kimegy a kamrába háromszor is borért,
mígnem azután a hivatalos fölül a talyigára. Kara igen szigorúan és
többszörösen kezel vele, meg is öleli és biztosítja afelől, hogy az
egész házanépével együtt igen nagyon köszöni a megtiszteltetést.
Amaz meg köszöni a barátságot, meg a jóakaratot. Kihajt. A kutyák most
is fogják a kereket, mintha nem akarnák elereszteni. Ilyen bolond a
kutya, mert a kutyák szeretik a boros embert. Talán azért, hogy olyankor
más a szemeállása és a kutyára barátsággal tekint.
Kara sokáig néz utána. A talyiga ugyancsak libeg, néha úgy tetszik, hogy
majd felfordul, mert a ló is olyan állat, hogy a száján megérzi, ha
boros ember kezében van a gyeplőszíj.
No de azért csak elment a hivatalos. Kara még elmegy a kamráig a
kancsóval s azután már alig várja, hogy előkerüljön az asszony, aki
odaát van a szomszéd tanyán a Szűz Mária poharával. Ágyas-asszonynak
szokás vinni a Szűz Mária poharában tyúkhúslevest, mert annak erősítőre
van szüksége, maga meg nem főzhet. Mert nem igaz ám az úgy, ahogy az
úrfélék értelmezik a szentírás parancsát a beteglátogatást illetőleg,
hogy csak elmennek a beteghez s annyit fecsegnek neki, hogy pihenni sem
hagyják, hanem az az irgalmasság igazi cselekedete, hogy ételt visznek a
betegnek és megigazítják a fejealját.
Az asszony elő is jön és Kara ujságolja neki, hogy hajnalban megy befelé
a városba, mert már megint bekivánták a porcióját. Az asszonynak nem sok
beleszólása van az ilyesmibe, az ő dolga csak az ünneplőruha
előkészítése s a tarisznya ellátása. No – véli Kara – majd föl löhet
tönni a kulacsot is.
Mert már áll Karában az ördög. Az igaz, hogy alig hogy lámpagyújtat van,
már lefekszik, de éjfélkor fölkel és befog. Öltözik, a pénzeszacskót a
szíjjánál fogva a mellény gomblyukába köti, az adókönyv pedig a kabát
belső zsebében talál helyet. Egyebekben mindent az asszonyra bíz, csak a
kulacs iránt vannak bizonyos érdeklődései. Meg is húzza.
– Ilyen korán kezdi kend? – kérdezi az asszony.
Karának kicsit zavaros a feje, de azért rátréfál az asszonyra:
– Csak azt nézöm, hogy nem-e vizet töttél bele?
Végül elindul, előbb megkötvén a kutyákat, mert másként a kutyák
elmennének a világ végéig is a kocsival. A városban meg eltévednek,
csavargókká válnak s utoljára is megveszednek az éhségben és a
nyomorúságban. Okos ember ennélfogva megköti a kutyát, mikor az udvarból
kocsival messziútra indul.
Hát az ut elég messzi a városig. Kara pedig azon tanakodik, hogy
melyiken menjen, mivelhogy van kettő is, lehet bennük válogatni hála
Istennek. Az egyik valamivel rövidebb, de az a baja, hogy nincsen az
oldalán egyetlen egy korcsma sem. A másiknak van egy kis kerülője, de
nemcsak hogy útszéli csárdák vannak hellyel-közzel az oldalán, hanem még
falun is visz keresztül. S Karában állván már az ördög, az utóbbit
választja s a kulacshoz szorgalmasan folyamodik.
Ide okos beosztás kell. A kulacs tartalmának addig kell tartania, amig
az úton el nem érődik az a ház, amelyre ki van írva, hogy itt a világ
közepe, ha nem hiszed, gyere be. Ott meg kell töltetni a faedényt s
annak most már el kell szolgálnia a másik csárdáig. A kulacs eredeti
tartalma eltartott addig, amíg a nap fölkelt s azontúl már minden
rendben van, mert a csárdákban is korán kelnek az emberek. Kara így
időelőtt kedvre derűl s minden helyen fontoskodva jelenti ki, hogy:
– Mék befelé, mert hívatva vagyok az adóhévatalba.
Mikor a falun keresztülmegy, különös szerencse is éri. Találkozik a
sógorával, aki sűrűn bejár oda, mert nazarénus és ott van a templomuk.
Kara persze vinné mindjárt valahová egy félliterre a sógort de az az
ember, aki a Jézusban hívők gyülekezetéhez tartozik, nem él itallal. –
Olyan kend, mint az ökör, – mondja neki bosszusan Kara – mert az is
vizet iszik. – De még azt is csak akkor – mondja rá a szelid nazarénus –
ha szomjas. Jobb volna ha kend is így tenne.
– Nem löhet – harcol Kara – mert hívatva vagyok az adóhévatali urak
által.
Szóval Kara vigályos állapotban van, mikor bent a városban az
adóhévatali urak elé kerül. Tömérdek nép van ott, úgy dül itt befelé a
pénz, mint a régi időben a sóházhoz. Kara furakodik köztük a subában,
amely már igencsak rámelegedett. Lökdösődik, amire visszalökik,
szerencsére azonban olyan sok itt az ember, hogy nem lehet tőlük elesni.
– De – mondja Kara – ne lükdössenek kendtök, mert én sok pénzt hozok.
– Mennyit?