nem ment be a házba s estefelé elhaladt Viktorék felé. Egy legénytársa,
akivel találkozott, gúnyos szavakat vetett feléje, csaknem birokra
mentek, de azután amaz azt mondta neki: – „Előbb csinálj rendet ott,
ahol bajt tettél.“ Belátta az igazságot, haladt az útjában tovább, de
abban sem volt köszönet: Viktorék szegényes vityillójában az apa
szemrehányásai fogadták és a sápadt, beteg Viktort egyedül találta.
– Hát a gyermek? – kérdezte János reszkető hangon, pedig az ő szavuk nem
szokott reszketni, hanem hát a hirtelen egymás tetejébe zúdult lelki
viharok megviselték. – Hát a gyermek? – kérdezte ismét és a szomorú
Viktor még szomorúbban felelte, hogy a gyermek már bent van a városon,
itthon nem tarthatták a törvénytelent, hát bevitte az apja tegnap a
lelencházba. Azután egyikük egyik felé, a másikuk másik felé fordult a
falnak s megint csak sírtak egy sort. Meg még azután bejött a Viktor
apja a szobába és azt mondta Jánosnak:
– Eredj innet a pokolba. Ne szaggasd már a szívünket, eleget szaggattad
már.
– Jól mondja, kend, – sóhajtotta János, – csakugyan a pokolba mék, ha
hazamék.
Hazafelé ment, a szőlőkerítésen keresztülugrott, hogy ne is lássák s
ismét az istállóba ment, hogy ott hál. Aludni azonban nem tudott, ő is
forgatta elméjében sorsát, hogy mit tevő legyen. Apját már el tudta
volna hagyni, de az anyját nem. Ismét mondhatatlanul elnehezült a lelke
arra a gondolatra, hogy az apja ő végette meg akarta ütni az anyját.
Azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán Viktort is megütötte ő
végette az apja. Felugrott az alomról, hogy elmegy Viktorért, azután
ketten elmennek a gyerekért, aztán elmennek világgá. Az apja is csak így
volt, mégis megélt.
Ekkor hallatszik, hogy jön valaki a homokban. Az istállóajtón beszól az
apja:
– Hallod-e, János?
Azt mondja emez:
– Nem hallom.
– De az apád teremtésit, – véli az apja, – most énnálam van a szénavonó.
Elkeserülten feleli a sötétben a legény:
– Jobb annál a vasvilla. Az meg énnálam van.
– Ne bolondúlj, János – mondja az öregebb János. – Holnap korán befogj,
aztán megyünk Viktorékhoz.
Szólna már erre a legény, menne is az apja elébe, mondván bűnbánattal:
édes, tanító apám, de sötét van, az öreg pedig már a homokban
ellépkedett. Őt magát pedig oly belső örömök érik, hogy a hajnalt
álmatlanúl alig várván, már szerszámozásba fog. A béres segíteni akar,
de elinti, mondván:
– Ne bánd.
A befogott lovakkal a ház elébe áll. Az apja kijön és mennek. A homok
ugyan akkora a közön, hogy gyalog hamarabb oda lehet érni Viktorékhoz,
mint kocsin, de hát ha az öregnek éppen csak ez a kedvtelése, hát jól
van. Oda is érnek, mint már ez szokásos és a kevély ember a fiával a
házba megy.
– Hol a gyermek? – mondja.
– Hja, a gyermek odabent van a városon, a lelencházban.
– Az én unokám a lelencházban? – mondja a megtört kevély ember.
Mindnyájan a kocsira ülnek és meg nem állnak addig a házig a városban,
ahol az elhullajtott gyerekeket tartogatják. Oda beszólnak s az irodában
az úrfélétől a gyermeket kérik. – No az nem úgy megy, olyan gyorsan, –
mondja az úr, – hanem hát mi neve van a gyermeknek.
– János, – mondja halkan Viktor.
– János. Hát milyen János?
– Kútásó János.
Hajh, kis Kútásó János, hajh, hajh, keresnek a csodálatos nagy
könyvekben, de nem találnak. Hát hiszen nini. Utóbb jut a Viktor apjának
az eszébe, hogy Kánya néven jelentette, mivelhogy az ő csúfneve odakint
Kánya s úgy gondolta, hogy az ilyen csúfságot alkalmasabb a csúfnéven
jelenteni.
Az úr megint dúrkál a könyvekben, azután azt mondja:
– A gyermek gyenge volt, tegnapelőtt meghalt, tegnap eltemették…
… Viktor hanyatthomlok bukik előre, de az öregebb János megfogja. Ki
kell vinni a kocsira, maga járni nem tud. A fiatal János hátulról
támogatja, vállait szelíd szeretettel emeli. A Viktor apja pedig, meg az
öregebb János, akik eddig nem fogtak kezet, most kezet fognak s erre a
két összefogott kézre ülteti a fiatal János a Viktort, hogy a kocsihoz a
halottas házból kivigyék.
(1900.)
Cselédek.
I.
Nem fiatal leány az Örzse leányzó, sőt alighanem a harmincadik
esztendejét már betöltötte. Szépnek sem lehet mondani, ellenben selypes
és az egyik lába is hibás. Nincsen senkije a világon, csak anyai részről
van valami ángyija. Cselédnek azonban kitünő a gyerekek mellé, a
becsületessége ellen semmi kifogás nem emelhető. A házból el nem
kéredzik, hacsak nem valamely aranynemű vásárlása céljából, továbbá ha
kérője akad, elmegy az ángyija lakására, hogy megszemlélje a legény.
Viselkedésében szerény és szófogadó s bár munkája kissé öreges, ellene
mi panasz sem lehet, mert teljesen hijával van azon hibáknak, mik már a
vidéken is kezdik elözönleni a cselédséget. Hűség és becsületesség: ez
volt régente a cseléd rendes mértéke és ha ennek megfelelt, apróbb
hibáit senki zokon nem vette; mert mindenki gyarló és hiába van négy
lába a lónak, mégis megbotlik. De azt panaszolni nem lehet. Például itt
szolgál Sebők Antal huszonkilenc év óta egyfolytában, mint szőlő kapás.
Óhatlan, hogy ennyi idő alatt némi hibái ne estek volna, ám annak, aki
rendes foglalatban tartja az eszét, nem azt kell keresnie, hogy e jócska
idő alatt az öreg Tóni miben hibázott, hanem hogy miben volt hasznos.
Akkép kell lennünk Örzsével is, ki ezuttal most a szóban forog és neki,
jól tekintve a dolgokat, elismerés adandó, mert a gyermeknéppel
szeretettel tud bánni. A szeretetnek semmi köze sincs a tudományhoz, mi
onnan látható, hogy Örzse sem nem olvas, se nem ír. Az eszének e
kurtasága az oknál fogva örvendetes, mert így megmaradt annak, ami és
nem ronthat a gyerekeken semmit. Rinaldóék és Marinelliék, mind az ő
teljes részvétele nélkül létesülnek; nem tud mást, csak az ódon, régi
meséket, amiken nincsen cafrang. Mink is azon nevelkedtünk s mint példa
mutatja, mégis felnőttünk (mert növendő az embercsont, ha táplálkozik az
ember).
Így neki itt semmi baja sincsen, itt is maradhatna még él, de bizonyos,
hogy nem marad, mert férjhez akar menni. Más leány is van, aki férjhez
menni akarna, de nem bír, mert nem veszi senki. Örzsét ellenben vinnék,
kérője elég gyakran akad. Néha nagy családos, özvegyen maradt munkás
ember, más alkalommal ismét legényféle népek. Hogy így keresik, annak az
oka a vagyonában rejlik, mert pénzes a lány. Ruhája nagyon sok van,
némely részét, mit még föl sem vett magára, az ángyijánál tartja. Egy
nagy láda tele van vele. De azért olykor csak vásárol. A közös
idegroham, az emberbe olykor minden igaz ok nélkül beleütköző vásárlási
kedv nála is otthonos. Nem sajnál olyankor tizenkét forintot egy
slingelt alsószoknyáért… – Miért veszed, mikor már annyid van? – feddi a
gazdasszonya. – Hogy több jőjjön – feleli a koros leányzó. Az aranyneműt
is szereti, legutóbb huszonhat forintért vásárolt „metáj“-t. Ez mind
onnan tudatos, hogy mikor ilyen vásárlókedve támad, pénzt szokott kérni.
Egyébként nem szedi ki a bérét, hanem az fertályonként a takarékbeli
könyvébe beíródik. Cselédsorshoz, a legalantasabb sorshoz számítva, nem
is kis summa az, amit ez a könyv képvisel; a gazdasszonya őrzi. Hogy
mint tudták meg mégis, hogy pénze van, az tudva nincs; alighanem az
ángyija terjeszti a hírt. De ismerik róla s olykor elakarják venni a
pénzét kölcsön, kamatra, interesre. Két éve egy elcsapott rendőrnek majd
hogy oda nem adta mind annak fejében, hogy amaz reá igérte testálni azt
az örökséget, amiért pört folytat.
Eljött újból az ángyi, hogy kérő jelentkezett. Miféle? Hát legény, két
kézi munkás, rendes ember. Örzse tudomásul vette a dolgot és kijelenté,
hogy jól van, majd hétfőn délután elmegy és föltekinti a legényt. Hogy
egymaga ne menjen ez ünnepi aktusra, elhívta magával az „otthonvaló“
Mári nénit is, kit nem szabad összetéveszteni az „itthonvaló“ Mári
nénivel. Az „otthonvaló“ Mári néni hónapszámos cseléd már régtől fogva,
menyecskeasszony még, kubikos volt az ura, de most három éve Békésben
megfagyván, elhalt. Ellenben az „itthonvaló“ Mári néni csak bejáró
mosóasszony, rég idő ótától fogva külön él az urától s más emberrel van
egy kenyéren.
Hát mindössze ez a külömbség közte és amaz otthonvaló Mári néni között,
kit Örzse a legényszemlére magával vitt. Örzse ez alkalommal igen
felöltözködött. Megrakta magát arany ékszerekkel és a lábára fehér cipőt
húzott, de nem eberlasztingot, hanem valóságos fehér bőrből valót. Ilyen
az ízlése. Az oltár elé is ilyen cipőben akar menni, továbbá kék
selyemruhában.
Elmentek s megnézte a legényt. A legény tetszetős, kifogás azonban
ellene, hogy a ruhája igen alpári. De a legény ott a szemle alkalmával
állította, hogy van neki másik ruhája is. E ruhát azonban kölcsön adta
egy másik legénynek, ki lakodalomban vőfély. A legénnyel jelen volt az
ángyija is, ki hit alatt erősítette, hogy ez a dolog csakugyan így áll:
a legény ünneplő ruhája oda van egy vőfélyen.
A szemre kért leány mindezt figyelembe vette s a legény ellen nem
tiltakozott. Azonban kénytelen volt politikával élni és kijelenteni,
hogy egy hét múlva adja meg a „választot“, hogy van e hajlandósága a
legény iránt. E habozásnak oka van, az ok pedig a tejesemberben
keresendő. A tejesember ugyanis, aki naponta a tejet szokta hozni,
szintén nyilatkozott. Azt nyilatkozta, hogy van neki két legény fia, az
egyik egy esztendővel idősebb, mint a másik, hogy majd ő azokat behozza
a faluból, mert azok szintén elakarnák az Örzsét venni. Már nemhogy mind
a kettő egyszerre, hanem csak az egyik. S azon oknál fogva hozná be mind
a kettőt, hogy válasszon közülök a lány. Hogy amelyik jobban tetszene
azután mehetne ahhoz.
– Jó – mondta kért lány és ez okból kell várakoznia ama másik
kérőlegénynek, akinek az ünneplő ruhája oda van egy véfélyen.
II.
Ezen eljárás eredményéről tudomást szerezni eljött az itthonvaló Mári
néni. Őket épen nem bántja Cronje, vagy Buller, azt sem tudják, vannak-e
a világon, ellenben egymás sorsa iránt igen erősen érdeklődnek. Mári
néni, meghallgatván a történteket, egy ideig hallgatott, azután beszédbe
kezdett.
Mint mondta, ő, mikor lány volt, szép lány volt, amiben igaza lehet,
mert ma sem csunya. Hanem rettentő szegénységben éltek. Az apja keresett
ugyan, mert jó dolgos ember volt, de egyúttal szerette a plattot meg a
tütüt (a kártyát, és a bort) s ilyformán alig vitt haza valamit. Ő maga
cselédeskedett, de az anyja, hogy élhessenek otthon, mindig elkérte a
bérit, így még ruhája sem igen volt. De mégis szerencséje akadt. A
helyen, ahol szolgált, egy nap kiküldték a kukorica földre, hogy
kapáljon s legyen felügyelettel a kapáló fogadott munkásokra. Hát volt
ezek közt egy dorozsmai kun legény. Annak az első látásra megtetszett.
Nem mondta napközben a legény, de azért ezt észre lehetett venni, mert
azt a darab földet is fölkapálta, amit neki kellett volna megmunkálnia.
Este pedig, ahogy a munkából széjjelmentek, kiki haza, azt mondta neki a
legény:
– Te Mári, én elvennélek téged.
Hát, – mondta rá a Mári, – jól van, ő meg hozzámegy, vasárnap délután
jőjjön el a legény háztűznézni az anyjához. Vasárnap csakugyan kocsival
jött be a városba a kun legény s hozzájuk ment lánykérőbe. Ahogy
szándékát az édesanyjának előadta, ez azt mondta rá:
– Jól van fiam, elvöhetöd, odaadom. De azt mögmondom, hogy mink ojan
szögényök vagyunk, hogy itten nem kapsz ám sömmit a világon, csak épen a
lánt.
Erre – mondja tovább a Mári néni – a legény szó nélkül kiment a házból,
beleült a kocsiba és úgy elhajtott, mintha soha ott nem lett volna.
Ezen most a beszélő nagyot nevet és folytatja a dolgot. Volt egy másik
legény is, Csüge Pista is, aki el akarta venni, aki azt mondta neki:
Mári, te ne táncolj sönkivel a tánchelyön, mert én vöszlek el feleségül.
No hát ő várta, hogy elveszi, de egyszer csak az utcán az apjának azt
kiáltja át a túlsó oldalról Csüge Pista:
– Hallja-e kend? Mögházasodtam.
– Hát aztán? – kiállt vissza az apja.
– Hát csak azt akarom mondani, – kiabál a Pista, hogy a kend lányát
akartam elvönni, de nem löhetett.
Persze a szögénység miatt – adja magyarázatul a Mári néni. – Hát ilyen
volt a két első szerelem. Ilyenfélék voltak ezek a híres kérők. De nem
ilyen a harmadik. Az nem volt valami szép legény, rücskös is volt az
istenadta, de az nem hogy azt kereste volna, hogy mit adnak a lánnyal,
hanem amint megkérte a lányt, letett az asztalra száz forintot egy
darabban, hogy:
– Ezt mög a lánynak ruhára. Hogy vögyön, ami kell.
Vettek is. Annyit vettek, hogy elfogyott a pénz a lakodalom napjára.
Paraszti helyen kétfelé szokott állni a lakodalom: a legényes háznál is,
a lányos háznál is. Mári néniék vettek hozzá bort, húst, de már az
utolsó vasuk is elfogyott s még mindig nem volt sem kenyér, sem
menyasszonyi koszorú.
– Hát – beszéli nevetve a kövér s most elegendő jósorsú Mári néni –
vártuk édösapámat, hogy majd csak hazagyün, majd csak hoz pénzt. De nem
gyütt, kártyázott valahun. Hát édösanyám levetötte magárúl az új
szoknyát, kivötte a hugom fülibűl a függőt, aztán vitte a zálogházba.
Azok árán vöttünk kenyeret, mög neköm menyasszonykoszorút.
Meséli tovább, hogy mikor mint fiatal menyecske a gyárban dolgozó urának
hordta nagy petykén a déli ételt, hát ugyanabban dolgoznak ám az előző
kérői is: Csüge Pista is meg a dorozsmai legény. A kun mondta is a Mári
néni urának:
– Hajja-e kend, a kend feleségét én akartam elvenni legelsőbb!
– Hát – mondta rá a Mári néni ura – mér nem vötted, ha vönni akartad? Én
nem vertem el elülled a harmatot.
– Hát – sóhajtott a kun legény, nézve a formás menyecske után – ha azt
mondta az anyja, hogy csak lánt ád, de mást sem semmit. Hát csak nem
vehettem el a lánt meztelen?
A Mári néni ezzel befejezvén a beszédet, igen nagyot nevet megint az ő
előző élete bolondos sorsai fölött. S csak mikor ennek vége van, fűzi
hozzá az erkölcsi tanulságot, mondván:
– Lásd Örzse, ne válogass nagyon. Mer én is szép lány vótam, mégis csak
a rücskös uramhoz jutottam…
A kért lány szótalan néz ki a konyaablakon az esős tavaszi délután
mocskos föllegei közé. Alighanem messze ellát a pusztákra, ahonnan a
városba került, mert azt mondja:
– Van még egy jegény, aki ejgyün éjtem.
(1901.)
Utolsó hapták.
Sárga kaszárnyaházak kavicsos udvarára kivisznek a hűvös őszi reggelen
ide is, amoda is egy-egy asztalt. Arra könyveket raknak, különféle
protokolumokat. A regruták, akik ilyenkor az udvaron sorakoznak, nézik,
hogy ugyan mi lesz? De hiába nézik szegények, ez úgy sem nekik való
dolog. Még hosszú, nagyon hosszú idő eltelik, míg egyszer majd nekik is
kitesznek az udvarra ilyen asztalokat, a hozzávaló könyvekkel odaáll az
asztalok mellé egy trombitás, hogy majd dudál a dudán, amit kell.
Előre-hátra lépkedő meredt ujonc csapatok között lassan szállingózik be
az udvarra, az asztalok köré egy-egy civil. Ott aztán megáll, széttekint
és unottan nézi a tarka képet. A regrutákat, akik oly szerencsétlenek,
hogy jobblábbal lépnek ki, mikor ballábbal kellene, az öreg mancsaftot,
amely ruhákat mos a kútnál és fázva csapdossa egymáshoz vörös kezeit.
Jönnek más civilek is, itt egy keztyűs, cilinderes úr, amott szűrös
tanyai, azután egyenruhás emberek: rendőrök, tűzoltók, vasútasok. De
azért nem valami sokan jönnek, im itt a nyolc óra, amikor mindnek együtt
kell lenni s alig vagyunk negyvenen. Ez onnan van, hogy ez a legrégibb
évfolyam a tartalékosok közül. Valaha sokan voltunk, mikor legelőször
jöttünk be ugyanebbe az udvarba regruta-sorban, de némely része
elszármazott, másrész el is halt, tíz esztendő még az ilyen korú emberek
között is szokott rostálást csinálni.
De annál melegebb lesz a viszontlátás. Amúgy az utcán elmegyünk egymás
mellett akárhányszor szótalan, mert aki már nemcsak magáért dolgozik,
hanem gyerekek is vannak otthon, annak rendszerint sietős az útja. De
itt más minden. Itt mindenkit örömmel fogadnak.
– Ni, ahun gyün a suszter is! – kiáltják!
S nyomban utána teszik:
– Suszter, fekete az orrod.
S a suszter csakugyan most is az orra nyergéhez kap, mint tíz év előtt,
hogy nincsen-e csiriz rajta. Persze hamisságból teszi, de mindegy az,
azért csak nagyot nevetnek. Hát még mikor jön az öreg kománk, Herr
Corporal Lazar Klein a két ballábbal. Azután mások. Régi ismerősök, akik
teljesen kivesztek az emlékezetből s most egyszerre itt állanak, mint
test és vér. Most nincs „úr“, se „maga“ se „te“, hanem itten kend
mindenki, mint az annak idején szokásban volt.
– Hát hogy áll kend, koma?
– Hát ehun-e, koma.
– Hát az asszony, koma?
– Hát csak löhetősen, koma.
– Hát regruta van-e otthon már, koma.
– Van, koma. Három. Hát kendtöknél, koma?
– Kettő, koma.
– Fiúk, koma?
– Azok, koma.
– No hála Istennek, koma, akkor van mán, aki az én lányomat elvöszi.
Így társalognak, várván a kapitányt. Jön az is. Fölkötötte a selyemővet
és láttára sorakozót fúj a trombitás. Mindenki sorba áll. Nincsen itten
se igazodj, se erre nézz, se arra nézz, a sor azonban mégis egyenes,
akár ha léniával mérték volna. Ez az öreg katona virtusa, hogy hadd
lássa az udvarban kódorgó regruta-nép, hogy mily tudományosak a hős
atyjai, a vén csatárok. Vén harcosnak nem köll se kommandó, se
szavallás; – ha akarja, mögtöszi. Még a nóta is úgy szólt abban az
időben: Glider sliszen, forberc mars. Rükverc mars. Ez a bakaregula,
megteszi, ha akarja.
Még egyszer szól a kürt.
Csak egy fúvás az egész. Még azt sem tudja jól fújni az a regruta dudás,
pedig tele van a képe levegővel. Csak egy fúvás, egy hosszú, erős
kürthang, amely lassan hal el a rézduda torkában. Ez a hapták? Az utolsó
hapták, amit nekünk ennél a regimentnél fújnak. Ami csodálatos érzéseket
költ ép most, hogy az ezred legfiatalja és legvénje együtt van az
udvaron. A legfiatalja a regruták, akik most tanulják az alapvető
tudományokat, (hogy mint kell a lábat kirugni), a legvénjei pedig mi,
akik eljöttünk, hogy a kürt harsány szavára még egyszer haptákot álljunk
ebben a regimentben. Álljuk is bár csak úgy vén harcosok módjára, mert
azt mondja egy ember a hátam mögött:
– Mikor ökörnyombúl is mögitta kend a vizet, akkor nem volt kendön ilyen
cifra lebernyeg, komám.
Amint, hogy igaz is. Ez ténybeli valóság, de nincs már most helye az
elmélkedésnek, mert komoly dolgokba kezd a kapitány. Mondja a
törvényeket, hogy így meg amúgy, miként kell eljárni ebben vagy amabban
a dologban. Ezt amúgy is tudjuk, ki tudná, ha ilyen agg atyák sem
tudnák, a kapitány is tudja, hogy tudjuk, aki már jó egynehányszor
elmesélte ezt nekünk. Így nem is tart soká a tárgyalás. A könyveket
összeszedik s elmennek vele a hivatalosak, hogy majd odabent az
irodákban különféle írásokat tesznek beléjük. Az utolsó haptáknak vége,
a kis csapat most már csak ácsorog addig az asztal körül, amíg a
könyveket ismét előhozzák. De ez nem egy-kettőben történik s addig el is
unják magukat.
– Nehogy bemönnénk az öreg kantinoshoz? – kérdezi egy vén harcos.
– Dehogy – inti a másik. Már minek? Pálinkát inni már későn van, sört
inni még korán van, hát mit akar kend ott?
A koma aztán ebbe bele is nyugszik, mert könnyű a pénznemköltésbe
belenyugodni az efajta katonának, akinek e sivár udvarról még ezen pár
perc alatt is minden gondolatja hazajár. Maradnak hát csak így egy
csomóban és nézik a zajos udvart. Voltaképen minden ugyanaz itt, ami tíz
év előtt volt, de mégis egészen más. Ugyanazok az egyenruhák, ugyanazon
belevaló alakokkal. A káplár ép úgy húzgálja a regruták fülét, ép úgy
üti őket tarkón, ép úgy rugdossa meg a lábszáraikat, a tisztek pedig ép
úgy nem látják meg, mint tíz év előtt. Pofonok tekintetében igen
konzervativ testület ez, amely itt mozog az udvaron. Ugyanazok a lármás
hangok, itt-ott egy rekedt kommandó (Ennek is kár volt még a kórházból
kijönni – véli egy öreg harcos), ugyanazon, az egymás túlkiabálásában
mutatkozó Diensteifer, mind-mind ugyanaz, csak ép a nyakravaló és a
sipka közt levő testdarab, a fej más. Már ezek a hadnagyok, fiatal
főhadnagyok ismeretlenek, csak később kerülkőztek ide. Csak egy van az
ezredben, ami mindig ugyanaz, ami sohasem változik: a suszter. Amiként
civilben első látásra föl lehet ismerni a csizmadialegényt, ép úgy itt a
susztert. Annak mind egyforma képe van, mintha valami külön kaptafa
szerint teremtődnének a világra.
Néha megpihennek az ujoncok s olyankor mind ide néz. Soványak ilyenkor,
mert ez jobb fogyasztó kúra, mint a marienbádi s szinte azt lehet
mondani, az első nyolc hét alatt legyakorolják csontjaikról a húst. Csak
a szemeik égnek és vágyódva tekintgetnek erre szegények, hogy uram
isten, azoknak már de jó. Hogy majd mikor jutnak ők is oda?
– Sohasem – gondolják elkeserülten, amely föltevésben még bíztatja is
őket az öregebb baka. Ez különféle mesékkel apasztja a kedvüket, amikkel
alkalmazkodni tud a helyhez. Boszniában azzal biztatták az ujoncokat,
hogy akkor mennek haza, ha a Rajnovics-hegy elkopik. Nagy hegy volt ez a
Rajnovics s minden száz esztendőben egyszer rászáll a griffmadár. Ami
kövecset aztán a karmai között elvisz, azzal kopik a hegy s így idővel
elkopik egészen. Akkor lesz az ujoncok hazamenetele. Bécsben jártunkban
más volt a mese. A kaszárnyától nem messze állt Schiller szobra egy
hosszú kabátban. Ezt mutogatták a regrutáknak:
– Nézd, fiam, akkor mégy te innen haza, mikor ez az öreg püspök
kifordítja a köpönyegjit!
Itt pedig a hídon, amely a Tiszán átvisz, vas turulmadarak ülnek a
lámpaoszlopok tetején. Ennélfogva itt csak akkor mennek szabadságra az
újoncok: majd ha a sasmadarak elszállnak a hidrúl…
– Komám – mondja egy ember.
– Mi az, komám? – kérdezi a másik.
– Mit csinálna kend, ha mégegyszer regrutának kéne lönni?
A kérdezett minden hosszabb gondolkozás nélkül feleli:
– Agyonlőném magamat, komám.
Annyi bizonyos, hogy ezt a táncot nem igen szeretné megújráztatni senki
sem. Bólintanak hát rá az emberek s elgondolkoznak, mindenki a maga
soráról s azon időről, mikor ő is így állt itt, mint most ezek a sovány
égőszemű gyerekek.
Nini – véli most egyik – hát a fűrer Kovács, hogy nem gyütt el. De
áldott jó embör volt.
– Az Illés? – kérdi egy vasútas.
– Az.
– Az nem gyühet – mondja ismét a másik – mert haldoklóformán van. Három
luk van a fejiben.
És elmondja Illés történetét. Hogy gazdag leányt vett el, de mert az ő
vagyona az asszonyéval nem mérkőzhetett, semmibe sem vették az asszony
portáján. Hat év alatt talán tizszer főzött neki meleg ételt az asszony.
Utoljára elváltak, de a két gyereket tartásra az asszonynak ítélte a
törvény. Hát a múlt vasárnap, hogy vásár volt, a vásárfiában cukrot vett
a gyerekeinek Illés és elbátorkodott azzal az asszonyékhoz. Ott aztán
nekiesett ipa, napa felesége a béressel együtt, tulajdon gyermekei
szemeláttára a kútágashoz kötötték s addig verték míg össze nem roskadt.
Még a cséplőgépről is levették a kisafát és azzal verték a fejét. Már
nem állhatta a szomszéd a szörnyűséget, az ment be idegen erővel az
udvarba és fölszedte véréből az embert. Kocsin aztán az apja házához
vitte, de sok vére folyt az úton és egészen odáig van most az ágyban.
Szemlevizsgára ezért nem jöhetett el Illés. Lám, mégis van egy ember,
akinek jobb lett volna itt maradni, mert tartóztatták is annak idején,
mivelhogy igen jó katona volt.
… Jönnek a könyvekkel és osztogatják. Kapdos mindenki a magáé után s
ahogy zsebre tette, se szól, se beszél, csak halad ki az udvarból. A
negyven szétoszlott, hogy soha többé össze ne jőjjön. Még ahogy
kijövünk, egy ember megáll, visszafordúl és szótalan integet a kaszárnya
felé, lefelé fordított tenyérrel.
(1902.)
Vízenjárók.
A „Ha Isten velünk, ki ellenünk“ már három napja heverte a szelet Mohács
alatt. Csunya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó,
a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak,
elgémberednek s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos
igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában és beírta a könyvbe: Ezen
istentelen szél mán mögén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény
elment a kis hordóval valami faluba, melynek a tornya oda látszott,
borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál a
vontató, két sihederrel volt a lovak körül; csunya szájú ember az öreg,
mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is
szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre.