haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt
sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán
gyönyörűségessé vált bennük s utóbb már nem bírtak ellenni egymás
nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó
farában volt Komlósi; ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a
másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban,
varjút főzött már a harmadnap óta.
Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti
fákról és most egyéb dolga nem lévén, azt próbája ki: csakugyan igaz-e,
hogy nem fől a varnyú sohasem. Pedig alighanem igaz lessz, mert már
három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a varjú, bár a lába
csontja is már úgy elfőtt, hogy kilehet húzni a combjából.
A többi legény neveti Komlósit és néha hirt visznek a mulatságról a hajó
másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat és
gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot.
Harmadnap estefelé alább hagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba.
– Röggel möhetünk – mondja Töröknek.
– Mö – mondja a szótalan Török, lenyelvén a hetünk-et. – Mán is
möhetnénk, ha este nem vóna.
De este van és így nem mennek, mert terhes hajóval sötétben fölfelé nem
lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize
(nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. – Hát ebben
meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan
ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár s úgy tele
van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az
oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen,
látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is
magyar.
– Vagy rác vagy némöt – nézi Komlósi Ferenc a varjúfőzés mellől és
csakhamar látják is, hogy német, az alsó Dunáról való. Sok ló húzza a
parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az
különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van
téve.
Most épen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész
közelébe ért a másik. Török föntvan a domentátumon és ismét csak igen
mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli és
azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez
pedig lassan jár, mert igen nagy a hajó és egészen tele van rakva. Ez
baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a „Ha Isten velünk, ki
ellenünk“-öt, s mert hogy most már végkép estére fordult az idő, emennek
az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle.
Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide
ladikon, hogy szót értsen Török Mihálylyal. Üdvözli, mit kesernyésen
viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német és magyarázni kezdi
a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölérni
a Pestre.
– Hát ebbe is búza van – feleli kelletlenül Török és megrugja a csizmája
orrával a hajótető oldalát – mégse kerülök más elibe.
Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával,
nagy birságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az
üzlet-üzlet, nem kívánhatja senkisem tőle, hogy haszontalanul fáradjon.
Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba,
miután ha jól keressük, a sógornak mégis csak igaza van, ha igyekszik.
Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy
boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai
már három napot, nincsen egészen jól kedvében odakint a parton és nagyon
tárgyal a kifordított subájú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba
mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pöndör-hálóval egy
csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a
Vízhányógyerek s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart
menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, amíg a
varjat meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében,
becsattantja a bicskát és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A
Vízhányógyerek előveszi a citerát és Török kedvében járni akarván, azt a
régi nótát muzsikálja rajta: Ej, haj, sose búsulj kebelbeli barátom.
Minden embör egyször él a világon. Lám, a hold is változandó, egyször
telik egyször fogy, Ej, haj, jóbarátom, mögélünk mink valahogy.
Szép nóta ez nagyon, különösen annak aki szereti. Török nem szól semmit,
de a pipát kiveszi a szárból maga elé tartja, megnézi s újból
belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta
jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely
arról szól, hogy ha eddig megéltünk jóbarátom, akkor megélünk mi már
ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallgatja. Kimegy a
csárdából és Komlósihoz kerül.
– No – mondja Komlósi, – kend se öszik mán?
– Nem, – feleli Nosza.
– Hát – adja tovább a szót Komlósi, kend mindig olyan ételű volt mint a
molnár tyúkja.
Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a
varjú. A széles folyón csend van, még a hullám sem locsog a hajók
oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat
kirakták a belső részen, hogy valamely vízenjáró edény a sötétben
beléjük ne ütődjön. – A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk
lehallatszik.
– Hát előttünk a némöt – szól Nosza.
– Ehen.
– De – mondja Nosza – hónap délelőtt az átvágásnál át köll menni a
lovakkal a túlsó partra.
– Még mondjam is?
Nagyon gágog a vadlúd, Komlósi félretartja a fejét és úgy hallgatja.
Azok bizonyosan jobban fölnének a bográcsban.
– Te – szólítja Nosza – te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt?
– Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl
hamarább a német?
– Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt.
Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja abban is bőr
van, de ez már szőrös és szaga van neki.
– Ferkó – mondja csendesen – eredj föl ladikon a némöt derögjéhöz. Aztán
dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel.
– Ehen, felel Komlósi, aki most már igazán tudja, hogy miről van szó.
Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a
zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma
evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt és semmitsem
szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni.
Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban felkölteni. A német
akkorra már el is ment és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem
szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát
fölhúzták a hajón a legények s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a
hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk
abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a
lovasmacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy
tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, – aki szebben táncol,
mint ahogy tud. Nem is érik el féldélelőtt előtt a német hajót s csak
akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó
partra, hogy majd ottan folytatja az útját.
A dereglyét ép el is oldták már a hajótól és költöztetik bele a lovakat.
Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a
tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyott kiált rá: Haó, héj,
hahahó, – arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó
partra. A német dereglyéje már indul és Nosza növekedő figyelemmel veszi
észre, hogy bajban lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert
igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szőrnyen ugrálnak, ami a
hajóhúzóknak nem igen szokása. Egyre veszettebbek s mikor a dereglye a
túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé és
szerteszalad a pusztán. A gazdájuk épen csak hogy egynek a kötőfékjét
kaphatta el, bár azzal se nagyon bir.
Törökék is készülődnek az átalmenéshez, viszi a dereglye Noszát és a
lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a
kárvallott emberhez megy.
– Hát kendet mi érte? – kérdezi.
– Hogy mi ért? – jajgat amaz, – ahol ni, szerteszét a lovak, estig se
szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva.
– Mi a korság leli űket? – kérdezi tovább Nosza.
– Mi leli? Tudom én mi leli! – fakad ki az ember. Farkasbőrrel vannak
megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan
nem menne el élve innen!
– No felel Nosza tünődve, nézvén csizmában a lábafejét, – evvel is
okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem földi, de ilyet még nem
hallottam.
S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a domentátumra Törökhöz, csendesen:
– Mán nem előzködik a némöt.
Török elismerőleg szól:
– Kendet, Pál, ha egészen kölök korában akasztották volna föl, akkor is
későn lett vóna.
Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi
a varjút.
(1903.)
Látogatás a városban.
Van valami tizenkét esztendeje, hogy az öreg Tóni, már mint az öreg
Himarró Antal, nem volt a városban. Hát ez úgy van. Minek járjon be, ha
semmi dolga ott nincsen. – Amint hogy nem is volt. A kocsi ugyan
gyakorta bejárt a tanyából, hol ezért, hol azért, meg mi egymásért, de
az öreg Tóni tizenkét év óta semmi módban sem kívánta a várost. Minek
menjen? Öreg ember, már nem szokta. Lám itt a dorozsmai pusztai kápolna
közelebb esik, mint a város s ott évente búcsú szokott lenni, jól
megtarkázva különféle vígaszságokkal és a multkor, ép búcsú napján az
öreg Tóni erről megemlékezvén, mondá:
– Jó búcsúk szoktak ott esni. De én már most jóideje nem vótam feléje
se. Hát mögájjunk csak… Hetven. Most mög a kilencszáz van ugy-e uram?
Hát akkó épen harminc esztendeje, miúta nem vótam ottan.
Harminc év nem sok idő: még vár az öreg Tóni pár évet, míg majd ismét
elmegy a búcsúra. A napok oly egyformán suhannak odakint. Ha az
időjárásnak változatossága nem volna, haladásukat észre sem lehetne
venni. Oly egyszerűen múlnak el, egyik olyan, mint a másik s kedves
föntartónk, a nap is csak annyiban játsza meg magát az egész év
folytában, hogy olykor az öreg diófa egyik, másszor meg a másik oldalán
halad le aludni. De a diófa bármely oldalán megy is le, a föld pereméről
mindig visszatekint, utolsó pillantásával mindig igéri: Ne féljetek.
Hisz reggelre visszajövök.
Ez ideig mindig vissza is jött. Nagyon rendes és szótartó. A csillagok
egész járásában nincsen senki akkora rendtartással, mint ő. Pontos, akár
a járó óra és sugarait szelíden küldi az emberekhez. Tavasszal, mikor a
borús fellegek eltűnnek, miként csapdos apró kezeivel feléje a gyermek.
Lám a nap is így van, útjáról el nem tér, miért térne hát el napjai
rendes folyásától az öreg Tóni? No nem úgy van az. Öreg katona tudja, mi
a rend. Tizenkét esztendő egy kapituláció s hogy most az letelt, Tóni
elhatározta, hogy bemegy a városba, mert amúgy is volna vásárolni való.
Egy darab vas kell a puskába s az ünneplő pipába új szár.
Azon ember, aki ezek megvételére rászánta magát, útazásához keményen
készülődött. Kirakták neki az új kalapot, valamint a szegről az új
csizmák szintén leakasztattak. Ami a ruházatot illeti, Tóni vagy húsz év
óta nem vett magának ruházatot, hanem mindig abban járt, amit a városból
a gazdáék neki kiküldtek s Tóni ezen öltözetben fensőbséggel tekintett
szét a tanyai parasztok között. Az úthoz kellékül az új subát is
kitették (pedig kár ilyen finom, szép új subát kocsiba töretni).
Előkerült a tarisznya is, nem ez a mostani koldúsos-féle, hanem a
valóságos rendes bőrtarisznya, csillaggal kivert rézcsattokra járó.
Éjfél után két órakor, mert a városba való induláshoz a tanyán ilyenkor
kelnek, mindezen kesztesekbe beleöltözve indult el kocsin Tóni. Kissé
aggodalmas volt aziránt, miként és hogyan lesz el egy egész napon át a
városban, mert ez, ha jól s minden oldalról felfogjuk, sok tekintetben
szokatlan.
– Hejnye, hejnye – mondta Tóni s pipára gyújtván a sötétben, elvette a
mellette ülő kocsislegénytől a gyeplőt, mert nézete szerint a mostani
kocsisság már nem ért ahhoz, hogy miként kell a lóval bánni.
Így haladtak a megszokott környéken. Közben megvirradt s a nap fölfelé
kezdett menni. Tóni hajt, de idő multán csak visszaadja Péternek a
gyeplőt.
– Ne-e!
– Hát mér nem hajt kend? – Kérdezi amaz gúnyosan.
Tóni subájáról a gyerek gúnyolódása lesiklik s az öreg csendesen feleli:
– Nem azok az útak vannak mán, mint ezöknek előtte. Nem tudom, mík út
mejik.
Csakugyan azon idő óta ez útak formájukat változtatták. S mellettük
mezők helyett tanyák keletkeztek, máshol szőlők vannak, sőt némely
darabokon „műjút“ is van. Ezek mind furcsaságok s különlegességek, de
legkivált a város széle. Ni, tizenkét év alatt hogy megteltek a temetők.
Mennyi kőkeresztet állítottak azóta!
– Hát persze, persze – véli Tóni – a kórházak is szaporodtak, hát
halottnak is többnek kő lönni.
No így vizsgálódva s elmélkedve beérnek egészen a tötthelyig s Tóni
útnak indul, hogy körüljárja a várost. Lassan lépked és a suba oly
méltóságosan lebben utánna. Sok furcsaságokat lát, de nem mutatja, mert
öreg férfihez ez nem volna illendő. Az utcákon nagy vasrudakon fehér
golyóbisok. (A rúdja jó volna kútágasnak). Egy ember, akinek nincsen
lába, ül a földön és muzsikál. Amott meg egy kisasszonyféle biciklin
nadrágba, de még ma aligha fésülködött, mert rettentő borzas.
Ahogy Tóni e dolgokat tűnődve nézi, egyszerre meglepetten kiált föl.
Tulajdon magát látja előlépni a boltablakra rakott tükörben, de egészen
a kalaptól a csizmatalpig. Hejnye, az ördög vigye el. Tóni kedvtelve
nézi magát a tükörben, a kalapját megigazítja, a subát magára húzza.
Minden jól van, a bajusz is egészen rendes. A subát szétveti s így nézi
most már a tükörbe, hogy a suba alatt lévő úri ruházat is látható
legyen. Előbb bal lábát veti előre, majd a jobbat. Szép ettől a városi
néptől, hogy bár sok a járókelő, senki sem ütődik bele. Engedik Tónit
így mulatozni az utcán. Ő maga csak akkor veszi észre magát, mikor már a
háta mögött gyerekek gyűlnek és nevetgélnek. Búcsúpillantást vet hát a
tükörbe s kissé mérgesen halad odább. Mert ami a gyerekeket illeti, már
ez nem jól van. Odakint ugyancsak oldalba ütnék azt a kölyköt, aki öreg
emberen nevetgélne.
– Tóni mostan már a pipás felé halad. A suba miatt csak úgy féloldalt
szorul be, mivel hogy e vastag állati bőr szélesebb nyílású ajtókhoz van
szokva.
– Ebbe adjanak e szárat – mondja büszkén – de jelös szárat, mert ez nem
mindönféle pipa.
Mutatja a pipát. A boltban ráismernek, ott készült, a Tóninak
faragtatták a gazdáék régi minta után. Tóni szerfölött örvend, hogy a
pipa szerkesztőjét így megtalálta s most már a szár dolgában nem sok
bajuk van egymással. – Tóni beleteszi a szárat a makkba s magától
messzire eltartva a készséget, nézi. Éppen ilyen volt az is, aki
legelsőbb benne volt.
– Láttya – mondja boldog mosollyal – mijen szöröncsésök vagyunk, ha így
egymásra akattunk. Tuggya-e, hogy én már tizenkét esztendeje nem vótam
ideben, osztán most a pipánál fogva mégis csak egymásra ismerkszünk.
A szár árában meg is alkudnak s Tóni a nagy örömben inkább csak úgy
képmutatás szempontból alkudik, hogy valami nagyon el ne bízza magát a
boltos. Fizet és elkezel és távoztában a subaszéllel lesodorja az
asztalról az újságokat. De ez nem baj, majd felszedik, ha akarják.
Az utcán most már az új készségre gyújt s igen sok masinát húzgál végig
a házak oldalán, míg egy lángra kap. Ennek a városi szél az oka, amely
korántsem olyan becsületes, mint a tanyai. Odakint csak egy felől fúj,
itt meg minden sarkon másik kapja oldalba az embert, mint az ék (azért
is ékesszél a neve.) Ilyesmikkel kell küzködni a subában, ahol az
utcákon megy. Még a puskaművest keresi föl, az ócskásat, ahol sokáig
kotorász egy darab vas után, amit majd a fegyvereire akar fölverni.
Idővel azonban ennek is vége szakad és Tóni megkönnyebbülten mondja:
– No.
Ez annyit jelent, hogy a hivatalos ügyek el vannak intézve s a komoly
munka után most már következhet a szórakozás. Ilyenkor legnagyobb
szükség van egy alkalmas korcsmára. Tóni bemegy az alkalmas helyre.
Kevesen vannak még ott. Egy asztalt kiszemel, arra rákopogtat az ujjával
s azt mondja:
– Ide parancsolok egy fél liter bort.
A hozott italra műértő szemmel tekintvén egy pohárkával iszik is
azonnal. Majd pedig az ételbe kezd és olykor érdeklődve az utcára
tekint. A sok nép járása, a kocsik lármája igen szokatlan neki és szinte
elkábítja. Itala lassankint elfogyott, talán jó volna menni is már.
Széttekinteni, nézelődni. Hiszen azért jött be. A Tiszát különösen
érdemes lesz föltekinteni, meg a hajókat rajta.
De nem megy. Érzi, hogy elfáradt nagyon, jól esik itt pihenni és
szemlélődni az ablakon keresztül. Nem nagyon akar mozgolódni, bágyadt.
Ez minden tanyaival így van a városban. Az aszfalt és a kövezet
rendkívül hamar kifárasztják. Van tanyai ember, aki, ha egy napot tölt a
városban, utána két nap beteg.
Tóni hát nem megy. A kocsi, amely délután volt visszafelé indulandó,
hiába várta, kiment nélküle, Tóni pedig legyen úgy, ahogy van. Hát Tóni
pedig ez időn nem volt épen valami rosz dologban. Ott ült a délelőtti
helyén, sok üveg volt az asztalon, meg sok üres gyufatartó, amikből a
masinát már mind kifogyasztotta. Ép mikor a kocsi már kifelé halad s
elhagyta az utolsó gyárkéményt is, Tóni így szólt a boros üveghez:
Nem akar az ökörcsorda legelni,
A kolompját haragosan zörgeti,
Idegön szagot éröz a pusztába,
Hátra nézök: hat zsandár gyün nyomomba.
Az üvegek mit sem feleltek. Tóni, az öreg Tóni a másik könyökére dült s
ujból így adta föl a szót:
Azt kérdezi az elül gyüvő zsandár,
Hová való születésü vagy, te bojtár?
– Török Kun Szent-Miklós vót az én hazám,
Ott nevelt föl engöm az édösanyám.
Az ügyek így állván, emberek jönnek a nóta hallgatására, sőt később oly
egyének, kik hegedűt viselnek a hónukalatt. Ez igen finom muzsika, nem
úgy mint odakint, ahol csak klárinét van, meg duda. Egy-két nótával
azonnal megkörnyékezik a vídám férfiut, aki most már végleg kibúvik a
subából és kedvtelve üti össze a tenyereit.
– Húzzátok no, de csak a javát…
És kiállván a korcsma közepére, valamely régi lassú, egy embernek való
tánc járásába kezd…
*
Tóni csak másnap délelőtt vergődik el a gazdáékhoz, kócos és zákányos
állapotban. A suba, meg a tarisznya elmaradt valahol, de megvan az
ünneplő pipa. Az öreg megjelenvén, nem szól semmit, csak áll az
udvarban, gondolván, hogy majd csak észreveszik. Amint hogy igaz is.
Csakhamar rákiáltanak.
– Hát kend, vén korhely, hol csavargott?
Hátra int a pipa szárával a vállán keresztül.
– Oda vótam – mondja. – Jó fűre hágtam egy kicsit.
A jó fűre hágás a tanyai nyelven azt az embert jelenti, aki a
mulatozásból csak másnap ér haza. Tóni hát így mindjárt egy szóval
bevallja a történeteket s hozzáteszi:
– Hejnye, hejnye.
Megint rászolnak:
– A subát is elitta kend?
A korhely sértődötten felel:
– Nem a! Jó hejön van a! Abba a korcsmába van, ahova Jakabék szoktak
járni. Azok majd kihozzák utánam a kocsival.
– De hiszen ide is elhozhatta volna kend – mondják neki, mert kissé
kételkednek, hogy hátha mégis „álogba“ maradt a suba.
De Tóni elneveti a dolgot.
– Minek járjak én subába a városba – mondja – mikor ebbe az úri ruhába
mindenki tanító úrnak néz.
S billentvén egyet a kalapon, megindul és halad kifelé, bár hogy az nap
kiérne az nem egészen bizonyos. Többfelé főznek már a tanyák közt
pálinkát, annak a szaga nagyon csalogató.
De felpanaszolni azért ezt nem lehet. Tizenkétesztendőben egyszer szabad
betekinteni a városba. S Tóni majd ott a kazán körül elmeséli a városi
történeteket.
– Bátya – meséli majd a kisszékről a hallgatóságnak, – úgy éféltájba
mögittam tíz feketekávét egymásután…
(1904.)
Örökös Jakab meg a pápa.
Tanyán nyári vakáción a hétköznap meg a vasárnap között az a külömbség,
hogy hétköznapon a tanya udvarán hever az ember, vasárnap délután
azonban a heverő szerszámokat kiviszi a tanya sarkára, az útszélre és
ott helyezkedik el rajtuk a társaság, ki hogy bir. Az egyik a fák
derekára köti az ágyát, a másik kis széken üldögél, a harmadik
végignyúlik a füvön s mint mondani szokás: se nem fekszik, se nem
lefekszik, hanem elfekszik. Ez az igazi szó. Mert csakugyan úgy
elfekszik az ember és hanyatfekve, mit szintén mondani szokás: kinézi
magát a világból.
Vasárnap délután egyébként azért szokás a tanya sarkára menni, hogy
forgalmat lehessen látni. Az uton haladnak ide s tova az emberek,
asszonyok. Szomszédolni járnak, az ismerettség és barátság fenntartása
szempontjából s köszönünk egymásnak barátságosan. Ünneplő feketében
vannak az emberek s lassan lépdelnek, míg suhanva haladnak a tanyai
barna leányzók, gyorsan, mint a tünő szarvas és szinte szól rajtuk a
keményített szoknya – kivéve, ha újhitű családból származnak: e
nazarénusok ugyanis nem tartják helyesnek, hogy az istenáldotta
kenyérmag keményítővé változtatva, világi cifrálkodásokra fordíttassék.
Szép hit ez az új hit, ők a megalázkodásban egészen a Jézus utasításai
szerint élnek. Tehát jönnek és mennek a népek az úton, bár nem valami
túlságos sokan, hanem csak úgy lehetősen. Az emberek megállnak s látván,
hogy mezítláb vagyunk, megkérdezik, hogy ugyan jobb-e így mint mezítláb?
Meg más különféle tréfák történnek és Szögi Ferenc az iránt érdeklődik,
hogy csakugyan itt jár-e a határban Rudol, mert azt mondják, hogy itt
jár s nemsokára meghozza a magyarok szabadságát. Nem lehet azonban az
ilyesmit bizonyosan tudni, még az sem bizonyos, hogy él-e még a Rudol,
bár a ti lelketekben sokáig élni fog tiszta szép színű harmatos virág
gyanánt.
Örökös Jakab azonban nem sétaképen, hanem lólegeltetés közben ér a
tanyasarokra. Sebők Jakab ugyan igazság szerint, de miután a tájékon sok
a Sebők, megkülönböztetés okáért az Örökös nevet kapta, mikor egy kis
földet örökölt. Itt van a szomszédban az a másfél hold földje, amit
örökölt, annak a tarlójára hajtotta ki a lovakat, meg a kis csikót. Csak
úgy van, ingben, gatyában, mellényben, kalap a fejében, lóhajtó ostor a
kezében. Ideér s a barkás eperfa alatt megállva, köszön. Idős ember, már
felnőtt családjai vannak.
– No, Jakab bácsi, hát maga így ünnepködik? Lólegeltetéssel?
Mérgesen suhant az ostorral.
– Hát az ördög bujjék ebbe a kölökbe, de nagy lacibetyár kölök! Alig
hogy letöszi az ebédnél a kanalat, hát eltünik a tanyábul. Bizonyosan
ott van már a tánchelyön. Pedig mondani akartam neki, hogy délután
hajtsa ki a lovakat ide az örökföldre. Nem jó, tudja, ebben a melegben a
lónak az istálló. Borzasztó legyes. Csak kinlódik benne a jószág. Hát
kihajtottam magam. Mert magad uram, ha szolgád nincs.
Mérgesen fakadt ki, verve a nyéllel a fa derekát:
– De mögustorozom azt a kölköt, ha előkerül a fene teremti.
– Ustorozza kend a tengöri herkentyűt. Kend sem volt jobb legénykorában.
Azt mondja Örökös:
– Nono.
– Hát persze, hogy nono. Arravaló az ünnep, hogy a fiatal vér vigadjon.
Jakab leereszti az ostort, amivel eddig a barkás eperfa leveleit
csapkodta.
– Hát hiszen – véli – ami ezt illeti… Ugyan – fordít hirtelen a szón –
mondja már, magának nagyobb tudománya van ott bent a városon: hát a pápa
csakugyan leparancsolja az ünnepöket?
Ehen. Jön már Örökös Jakab is a sérelemmel.
– Dehogy parancsolja, Jakab bátyám. Mindössze csak arról van szó, hogy
némely hétköznapi ünnepön, mög nagyünnepök másnapján, aki akar, az
dolgozik.
– No – mondja Örökös Jakab. – Hát még?
– Mög nem tartozik misére mönni senki.
– Ugy hát – mondja gúnyosan Örökös Jakab és olykép szögezi rám szúrós
fekete szemeit, mintha én tartoznék felelettel ezért az egész
ünnepfölfordulásért – úgy hát? Hát eddig talán möntünk?
E kérdés föltevése egészen helyénvaló. Mert innen, erről a helyről a
városi templom nyolc órai út oda-vissza gyalog, de a közeli falusi s
tanyai templomok sem adják a gyalogútat négy órán alul. Így bizony nem
sok misében van részük. Ha az igét igen csak szomjúhozzák, kocsin
hozatnak az alsóvárosi Mátyás-templom árnyékából valamely alkalmas
barátot.
Nem az itt azonban ezúttal a fődolog, hanem a kérdés, amit Örökös Jakab
föltett. De tartozik-e erre bárki is felelni? Nem tartozik. Vasárnap
van, munkaszünet van, ne disputáljunk s Jakab is jobban tenné, ha lovai
után menne, mert már is nagyon fejjel állnak az özvegy Nagy Géczi
Oltványi Ferkóné herése felé. Ennélfogva csönd van, amit Jakab tör meg.
Beszélni kezd. Azt mondja: