akad olyan, aki ráér arra, hogy a csizmában divatozzon. Mert az úrféle
is, ha már csizmát húz, semmi módon olyan magyar vágásút föl nem venne,
amilyent az öregapja s az öregapjának az öregapja viselt, hanem
vágottszárú kell neki, mert ilyent visel az angol herceg s a bajor
paraszt. Pedig ha a honvédtiszt pantallójához magyar csizma van
rendelve, az úr is hordhatná. De nem így van s bizony már a pusztai
legény is levágatja a magyar formát a csizmaszárról s büszkén jár benne,
mert lám, ő nem olyan paraszt, mint a többi, aki még magyar módot visel.
Az egész dologban csak annak az egynek örülhetünk, hogy ha majd minden
pusztai legénynek s embernek ilyen ujmódi csizmája lesz, az úrféle
bizonyosan visszatér a magyar formához, mivelhogy amaz a parasztos.
Addig ugyanis, amíg csak az osztrák paraszt viseli, addig nem parasztos.
Akkor válik azzá, ha majd a mienk is hordja.
Bár erről úgyis hiába írkálunk akármit, mert nyilvánvaló, hogy minden
ember csak olyan kalappal köszönhet, amilyen van neki. Ehelyett
tanácsosabb, ha a sátorok közé megy az ember, amelyek alatt már sok
magyarok és egyéb népek vannak. Áldomást isznak és esznek is hozzá
ételt. Igen víg a világ az asztaloknál. Egy sátorban a harmonikás ember
muzsikál és énekel hozzá. Vén ember már nagyon és még mindig sújtja az
átok, mert szeretett. A tanyaiak mosolyogva hallgatják a kiváló dalost s
egy-egy krajcárt a tányérjába dobnak, mert ily jól komédiázik. Ide ne
menjünk. Más sátorban cigányok vannak, Isten tudja mely faluvégről. Ide
se menjünk, mert itt sem a mi népeink lesznek, ezt majd inkább a
bácskaiak keresik és nótákat húzatnak velük, ha jól ütött be a vásár.
Itt egy nagy darab földön nem szeretik s nem is tűrik meg a cigányt.
Minden kapitányságban van annyi zeneértő, hogy vasárnap minden
tánchelyhez telik belőlük banda. Ezeket hangászoknak nevezik, de
mostanában a kis kutyáknak is ezt a nevet adják.
A harmadik sátorban mégis megtaláltatódik a magyar banda. Két ember az
egész, de mégis csak banda, mert épen olyan nagy zöngéssel van. Az egyik
a klárnétos, aki fújja a nótát hangosan, a másik pedig a kíséret,
egymagában nagybőgő, brácsa és kontrás. Muzsikája csodálatos eszköz,
pusztajárókon kívül más aligha ismeri, legföljebb ha ilyen vásárokon
látta, azonban kevesen szoktak érdeklődni efajta egyszerű dolgok iránt.
Egy gyerekkoporsó forma készség az egész. A neve furfangos: tekerőnek
neveztetik, mert olyan hajtókája van, akár a köszörűkőnek. Amint, hogy
köszörűkő van is benne. E fölött húrok vonulnak, rézből, acélból és
birkából valók, négy darab. A láda tetejéből pedig fapálcák dugják ki a
fejüket.
Ez a külső testállása és a belső mivolta. A nótázás rajta igen egyszerű,
csak a nótát kell ismerni és fül is kell hozzá valamennyi. A szűrös
egyik kezével hajtani kezdi a köszörűkövet, a másikkal pedig a
fapálcákat nyomogatja a láda fölött. A pálcák a húrokhoz szolgálnak s
velük ép azt nyomja a szűrös a forgó köszörűkőhöz, amelyiket épen
akarja. S mert minden húrnak több pálcája van, különfélekép reszeli ki
belőlük a köszörűkő a hangot. Ez a kiséret aztán a klárnéthoz, mit
inkább pikulának is szoktak nevezni. A köszörűkő oly módon rezgeti a
húrokat, hogy aki először hallja, el nem tudja gondolni, hogy ugyan
honnan jön elő az a sok szó, amelyek mindegyike épen beleillik a nótába.
És aki először látja, hogy miként billegeti az ujjait a fapálcákon a
szűrös, az jut az eszébe, hogy nem-e ebből a gyerekkoporsóból támadt a
zongora?
A népek hallgatják. Mondja is ám a klárnét meg a tekerő a pusztára
városi cselédkedéséből kalapos dáma gyanánt visszakerült leány nótáját:
Most gyüttem Szögedébül,
Abbúl a hirös nemzetségbül.
Kalap van az én fejemön, nem kendő,
Én vagyok az igazszívü szerető.
Szép az ilyesmi. Bicskafokkal kedvvel dobolnak a söröspoharak oldalán a
népek, hogy adjanak még. Fiatal bolgár család jön be a nyíláson, asszony
meg ember. Nem udvariasságból van ez így írva, hanem mert tényleg az
asszony van elűl eresztve. Magyarnál az ember jár elűl, van is ebben
igaz sok. Mert lám, hogy az asztalok között hely után most az asszony
előzködik, annyi szem pillantását kénytelen fogadni, hogy belepirulna,
ha már egyáltalán pirosabb lehetne. Csak utána aprózkodik a zömök
vérbeli vér az ezüstgombokkal. Sugár szentesi legények, kiknek férjuram
karszügyig sem ér, mosolyogva tekintenek rá, széles tuskó lábain azért
csak nyugodtan biceg be a bolgár, mivelhogy az ő válla meg azokból
hármat is elbir. Leül a menyecske a sok szép katrincában, de biz
bármennyi sok is az, csak kötő az és semmi más, melynek egy része elül
lévén, más része hátul lévén, térdig csak a csinos egy ingben marad a
lelkem. Szép az ilyesmi is.
Továbbá svábok is jönnek, helyet keresvén ezen a szép vidéken. Délfelé
jár az idő és minden sátor telik már. Szorongani kezdenek a padokon és
Buza uram, a sátoros, egyszerű felszólítást intéz a népekhez, mondván:
– Aki rég itt van mönnyön haza.
Buza uram ezt minden vásáron elmondja és a népek minden vásáron nevetnek
hozzá, hogy ejnye de játékos a tömérdek gondja közt is. A sváboktól
pedig kérdi, hogy kell-e pecsenye nékik. Pecsenye nekik nem kell, mert
azt hoztak magukkal, ki is rakják a tarisznyából. Bor kell; de hogy a
bor? Biz az negyvennyolc krajcár. No az drága, az sem kell. Hát a leves
hogy egy fazékkal? Az tiz krajcár. No hát, az kell nekik. Ej de jó
leves! No még eggyel. A sátoros a fejét csóválja e csodálatos vendégek
fölött. Ha sok ilyent adna az Isten, el is vihetné az ördög azonnal a
sátrat. Azt mondja egy vékony, de igen vékony sváb ember: Ham nejn ur
kritten pisz to hájt in da frü, un jec hama vida nejn c’reitn in da
nacht. E szerint mégis csak van némi joga ennek a papucsosnak ahoz, hogy
kanalazza a levest. Tizennyolc óra lóháton: ez elég volna egy magyarnak
is.
Jönnek ám azonban befelé a koldusok is. Az igazán csúfság volna, ha ők
elmaradnának, mert pénzosztásban minden jóravaló embernek csak ilyenkor
telik kedve. Jönnek különfélék a nyomorúság azon százalékából, kiket a
statisztika feltétlenül e világbeli élethez rendel: egyik süket, másik
vak s mint a dorozsmai nóta mondja: neki mén a másiknak. Jön köztük két
mankón egy lehetősen széles ember. Nincsen ennek az embernek semmi baja
sem egész felső testében. De még egyik lába is tökéletesen rendes. A
másik is, de csak térgyig. Azontúl kezdve el van aszva. Vékony, miként
az esztendős gyermeké s bármely erős ember három ujjal ketté tudná
roppantani. Nyomorúságának e részét két mankón meztelenül hordozza az
ember és gonddal van rá, mert hiszen lábszárának e mód fölött való
elsoványodásából él ő (s úgy lehet: otthon hat gyerek). Közben az
asztaloknál mindenki eszik, mert dél van. Nem tagadom, de igaz lélekkel
nem is tagadhatom, hogy jól esik az étel a sok csavargás után: pedig e
nyomorék ember hordja ám az aszott lábát az asztalok között körös-körül.
S lám azért tarisznyáznak mindenütt és krajcár szedése szempontjából
mindenki a zsebébe nyúl, mikor a koldus szótalan előtte megállván, reá
tekint.
E mondás igazsága alól mindössze a svábok veendők ki, mert azok mit sem
adtak, de még rajtuk fölül is volt egy magyar, ki semmit sem adott. Ez
bizonyosan rossz vásárt csinált.
– Hát – mondta – úgy járjon az embör keze örökké a zsebbe, mint a kútba
a vödör?
Nem felelt rá senki. A pikula és a tekerő hallgatott, mert míg koldus
jár bent, nem szokás a nótadal, hogy hagy hallatszanak az áldások, miket
a lábatlan kíván. Ő elkívánta mindenkire az áldást és Isten segítségét
kérte mindenkinek a munkájára külön-külön. Csöndben szokás ezt hallgatni
s csönd is van ilyenkor. Mígnem egy ember a nagy némaságban a fogai közé
dugja a bicska hegyét és amellől így vél:
– Ennyi áldás mögér egy pézt…
Az egész sátor fejbólintása tanu rá, hogy igenis, ennyi áldás egy pénzt,
egy kis pénzt megér.
(1897.)
Almaszüret.
Az almafa fiatalkorába zsenge, játékos és bohó állat. Ilyenkor még nem
gondolkodik komolyan, csak örül az életnek, a harmatnak s fényes,
világos leveleit gyermeki szeretettel terjeszti csókra a napsugár elé. A
gazdája őrzi, karózza, hernyózza, ha ráér, locsolja is és különféle erős
táplálékot ad a gyökereire, gödröt is csinál az esővíznek a fája körül:
az almafának mindez tetszik és érte adózik a gyümölcseivel. Így élnek ők
ketten, a fa meg a gazda, egymást kölcsönösen támogatván.
Később, idő multával kezdi észrevenni az almafa, hogy a gazda szeretete
az ő irányában meglappadt. Nem úgy van már, mint azelőtt volt. A
kedvezgetések elvesznek s eltünedeznek. A gazda más, fiatalabb fákat
kezd szeretni, azokat ajnározza, karózza, árkolja, emerre pedig már nem
sok ügyet vet.
– Elég erős vagy már, – gondolja, – hogy a magad lábán is megélj.
Legfölebb megnyírja olykor, amit emberi nyelven tisztogatásnak neveznek.
Fiatal hajtásait, sarjait, amit a fa legjobban kedvel, ollóval lemetszi,
bicskával, fűrésszel levágja – s ezt ő tisztogatásnak nevezi ama fa
irányában, amely neki annyi időn által rendben és becsülettel
szállította ízes gyümölcseit. Amiket a gazda leszedett, belőlük jól
lakott, a gyerekeit is vele étette, a csumáját a kutyának vetették, hogy
megegye, az egészen hitványosát a disznónak adták, a félig férges javát
levágták, megszárították bagolytüdőnek s eladták a városi kofáknak s így
pénzeltek a fából, amelyet elhanyagoltak, nem törődtek többé vele, hanem
csak nyírbálták és tépték, ahogy legjobban a hasznukra esett.
Az almafának ebben az időtájban kezdenek az érzései föltámadni az ember
ellen, látván a tulajdon maga kifosztását. Ilyenkor meggondolja a
dolgot, az egész életét. Védekezni kezd. Már nem fordítja többé minden
erejét arra, hogy minél több gyümölcsöt juttasson a gazdának, hanem az
erejével inkább magamagát erősíti. Vastagítja a tulajdon törzsét, hogy
ki ne dönthesse mindenféle szélvihar s nagy, hosszú, lombos ágakat
nevel, amelyek sátorformán hajolnak a homok fölé s nem engedik be a
napsugarat az alattuk levő szőlőtőkékhez, hogy azok se teremjenek a
gazdának.
Mint ő maga sem. Az öreg almafa látván a viszonyok változását,
elhatározza, hogy ezentul csak minden második esztendőben terem. Meg is
tartja, szigorúan és konokul. Ha az egyik évben termett, a második évben
nem ad semmit. Gondolja magában: úgy kell a gazdának. Nagy szocialista
az öreg almafa és sztrájkol.
De nem kell hinni, hogy csak egymaga teszi ezt. Az almafák szervezett
szocialisták és tömegsztrájkokat csinálnak. Ha megkötik magukat, nem
terem egy sem. Dús leveleik között csak nagy elvétve akad egy-egy
gyümölcs, az is férges, színetlen, gyámoltalan. Aki ilyen nyarakon nézi
az almafákat, nem tudja megérteni, hogy minek is ültetik, mikor, mint
látnivaló, semmi haszna sincsen.
A másik esztendőben kell azonban megnézni e haszontalan kötözködőket,
hogy mit művelnek, ha jó kedvük van. Ha mérgüket a gazdán már
kitöltötték s a jobbik eszükre térnek. Mikor kezdik belátni, hogy
valamit csak nekik is tenni kell, mert különben fejszével esnek a
derekuknak. Pedig az almafa szeret sokáig élni. A jó homoki földben,
bármennyire bolondos is az alföldi, hol nagyon hideg, hol nagyon meleg
az időjárás, hatvan-hetven esztendő nekik meg sem kottyan. Az őszi
baracknak a fája tíz év alatt mond bucsut a földi életnek s a tűzre
kerül, a hatvan éves almafa pedig, mint mondani szokás, erőteljes
férfikora delén áll s amelyik esztendőben nem sztrájkol, több rajt a
gyümölcs, mint a levél.
Mint az idén is, mikor szüretje. Mert nemcsak szőlőszüret meg
krumpliszüret van, hanem van almaszüret is. A dús fás szőlőskertnek
bájos képe, nevető tekintete van ilyenkor. A régimódi szőlőben sok a fa.
Az újabb elmélet ennek ellene mond s fölállítja a maga vagy-vagyát: vagy
szőlőskert legyen a földből, vagy gyümölcsöskert, de a kettőt
összekeverni nem szabad. Mert a fa alatt nem terem szőlő. Ez sokban
igaz, így aztán sok helyen csak az őszi barack fáját ültetik a szőlőben
el, mert az olyan kicsi is, ritkás is, hogy úgyszolván semmi árnyékot
sem vet.
De a régi módi gazdálkodás másként gondolkozik. Azt mondja, hogy igaz
ugyan, hogy a szőlőtőke a fa árnyékában kevesebbet terem, mint különben,
de hát azért van eset rá, van oly esztendő, hogy a nemfás szőlő sem
terem. Azután azt mondják, hogy a nem fás szőlő csak gazdag embernek
való, akinek van heverő pénze. Mert a szőlőre tavasztól őszig folyton
csak költeni kell s pénzt csak újborkor lehet belőle látni. S a munkája
egyre több. Valamikor csak a nyitás, kötözés, a kétszer való kapálás,
szüreti munka, meg a döntés volt. Ma ott van a karózás, kapálni is
háromszor kell, locsolni is háromszor: hogyan birja mindezt ki őszig
bárki is. Folyton csak szedni elő a pénzt a zsebből, bele meg nem tenni
semmit?
– Csak a mesében vannak olyan tarisznyák, hogy mögteröm benne a tallér,
ha nem is rakják bele, – véli a régimódi gazda.
A gyümölcs azonban már korán jövedelmez, lehet vele piacozni. Elsőnek
jelenti magát a cseresznye a földi eperrel, azután megérkezik a meggy,
jön utána a barack, nevetni kezd a nyári alma, utána haladnak a kacsal-
és sárgakörték, vele csaknem együtt a szilvák, azután sereghajtóul az
őszi almák, amik télire eltenni valók, minél fogva téli almáknak is
neveztetnek.
Hát ezekből történik a pénzelés és ez a gyümölcsféle segíti a gazdát
abban, hogy hízlalhassa a szőlőt, amely majd csak akkor ad pénzt, mikor
már közel jár az idő ahhoz, hogy a hó leessen. Mert, mondják az emberek:
– A szőlő sokáig hál kint. Már minden betakarodott födél alá, a szőlő
még mindig kint van, még mindig nem ad semmit, csak várja, egyre várja a
pénzt.
És a pénzt bele kell tenni. Akármennyi fáradsággal jár, bele kell tenni.
Adja neki az alma, meg a többi. Ez olyan takarékpénztár-féle, mint a
malachízlalás. Amennyibe a malac főlhízlalása belekerül, ugyancsak annyi
pénzért hízott disznót is lehet venni a piacon, de hát hol van annyi
pénz egyszerre együtt? Emígy meg, naponkint a garasok valahogy csak
beletehetők a tisztelt malacba, akárcsak perselybe: nem hiába van
malacformája ennek is.
Azután meg azt mondják: ha gyümölcs nem terem, terem a szőlő. Ha a szőlő
nem terem teremni szokott a gyümölcs s mégis valahogy át lehet kínlódni
a rossz esztendőt. Ezért szeretik nagyon termelni és leginkább az alma
az, amelyben régtől fogva a kedvüket lelik. A nép nyelvén ennek is van a
legtöbb neve, amik már a régi szőlőkben ismeretesek voltak. Szilvának,
baracknak valami ötféle nevét ismeri. Potyókaszilva, kékszilva,
lószeműszilva, magbaváló. A barackba ott van a koraérő, az őszi, sárga,
a kopasz, a duránci. A körtében a borízű, a búzával érő, a császárkörte,
nyakaskörte, tojáskörte, dámakörte (ez bizonyára olyan finom, hogy csak
dámáknak való). De már az alma több neveken tisztelendő. Ott van a
borízű, azután a nyári selymös, az őszi selymös, a szercsika. Azután jön
a szentiványi alma, a Jakab-alma, a pogácsa-alma. Meg még jön a
juhfarkalma, a véralma, a dallosalma, az aranyalma. Öreg szőlőkben ezek
szoktak a termők lenni. Ami idő előtt leesik a fáról az faalj-alma, amit
pedig az oláhok szoktak tutajokon hozni s vékaszámra mérik, azt teljes
megvetéssel fűzfaalmának nevezik, mert olyan keserű-savanykás, mintha
fűzfán termett volna.
Mikor aztán mind ez a soknevű almafa egy esztendőben egyszerre teremni
kezd és még azután dúsan termő a szőlő is: ez a látványosság a legszebb
festett képpel fölér. A szőlő is már tarkulásban van, a fákon pedig a
színek tömérdek változatában hevernek egymás sorában gyümölcsök és
levelek. Alul a sárga homok, felül a kék ég fehér bárányfelhőivel s az
égi bárányok között lassan sétál a pásztor, a „szárító csillag“: a nap.
A gazda lelke ilyenkor örömmel és aggodalommal teli. Amiként az öreg
Budaváry fordította a nagy görögöt: kétfelé gondolkozik szőrös mellében.
A szőlőnél az bántja, hogy sokat, nagyon sokat igér ugyan, de nem lesz-e
épen emiatt rossz és gyönge a bor? S akármilyen lesz is, nem szalad-e a
sokasága miatt nagyon le az ára? A gyümölcs tömérdeksége meg egyenesen
ijesztő. A szedés, kosarazás, tisztogatás, zsákozás, fuvarozás, piacozás
sok munkája jár vele, ami mind pénzbe kerül, az ára pedig alacsony és
leszáll. Van, aki fölsóhajt:
– Az Isten áldja mög ezöket a fákat, de sokat adnak…
Hát bizony, a sok néha több az elégnél. A termés aljább részével még
csak piacozni sem érdemes, ilyenkor a lovak az urak, mert széna után
gyümölcsöt kapnak konfektnek.
Egyedül csak az öreg Vetró Soós János maradt nyugodtan, miután öreg
lévén, tapasztalt is. Ő inti a panaszkodót, mondván:
– A nincsenre köll haragudni, nem a vanra.
Hát jól van. A tanyaudvarokban a kocsikat este elkészítik az útra s a
fáradt emberek ledőlnek. De amikor az éjfélt üti a sétálós óra, megint
talpon vannak. Amazt úgy hívják: elkászolítás, emezt pedig: kászmálódás.
A lovakat fogják be, előbb megitatván. A János szokott piacozni, de a
János most nem hajthatja a lovakat, gyümölcsszedés közben fölborulván
ugyanis a taroglyával. Az ilyen kétlábú létrának valamelyik ága ha
beleszakad a homokba, könnyen feldől. Szélesebb talpát kellene neki
csinálni. Télen volna erre ráérős idő, de télire elfelejtik s a jövő
évben, ha lesz mit szedni, megint fölbukik a János vagy a Mihály a
taroglyával.
Különböző messzi tanyákból éjféli sötétben indulnak el a kocsik, hogy
idején a piacra érjenek. Lassú és unalmas dolog ez, csak lépésben lehet
menni, hogy a gyümölcs a kosarakban össze ne törjön. Hajnal van mire
beérnek, igyekezvén jobb helyet szerezni a kocsisorok között. A fődolog
minél hamarabb túlesni a vásáron, azután haladni hazafelé, mert annyi
maradt még a fákon, hogy meg sem látszik rajtuk, amennyit már leszedtek
róluk. Hát veszik, veszik, leginkább a „szödők“. Szödőnek neveztetik az,
aki nem a maga számára vásárol, hanem megvesz mindent, amit csak lehet,
hogy azután vasúton küldje idegen országokba. Ez esetleg jobb árat is
ád, mint más, de fődolog, hogy a gyümölcsön egy szikra törődésnek sem
szabad lenni.
Hódi Pál irigyen mondja a szomszédjának, Sánta Pálnak:
– Kendnek mindön kosarát mögvötte a szödő. Kendtök nagyon értenek a
kosarazáshoz.
– Én nem, – feleli Sánta, kászmálódván már, hogy indul hazafelé. – Én
csak szödöm, mög hordom be a kamrába. Az asszony kosarazza.
– Kend szöröncsés a feleségivel, szomszéd, – véli Hódi. – Kend boldogul
vele.
– Hát, – mondja Sánta némi büszkeséggel, nem mondhatom, hogy nem… Az
embör ne lögyön kocsmás mög kártyás, az asszony ne lögyön nyelves,
aztán… aztán hát ebben van mindön.
Hódi most már egy kicsit gúnyolódni szeretne:
– Kendtöknél talán soha sincsen pörölés? – kérdezi.
– Hát, – felel a szóra Sánta, – nem mondhatom, hogy nem. Kés, kanál nem
esik csördülés nélkül. De ha én mérges vagyok, az asszony vöszi a
kosarat, aztán kimögy a földbe. Ha az asszony haragos, én kimögyök az
istállóba.
Hallgat egy kicsit, majd hozzá teszi:
– Mert a fődolog, hogy gyújtat ne lögyön a házastársak között.
Már indul is Sánta hazafelé. Az emberek, akik még ottmaradtak, sűrű
fejbolintások között néznek utána, mert valóban úgy áll a dolog, hogy
csak gyújtat ne lögyön a házastársak között.
(1899.)
Történet a gyermekről.
– Nohát most már hogy leszünk, szűcsök? – mondták tehát az emberek,
látván Viktor állapotát. De nemcsak az emberek mondták, hanem a leányok
is súgdostak egymás fülébe, olykor sikítva nevettek, az asszonyok pedig,
ha a tanyákon találkoztak, csóválták fejüket e világ rosszaságai fölött.
A Viktor leány, meg a János legény története ez, ama mindennapi, amely
oly gyakran megesik s megesett Viktor is. Hogy János húzott a Viktorhoz
s hogy Viktor az életét adta volna Jánosért, magától értetődő. Már régen
ismerték egymást, e helyeken ugyanis nem a bálakban ismerkednek meg a
fiatalok, hanem mint gyerekek a mezőn, állatlegeltetés közben, azután
pedig a dologon, ha kapálni, szénát gyűjteni, szüretelni járnak.
Mert bár János apja – az egész ügy alapja itt kezdődik – a vagyonról
táplált külső fogalmak szerint a vagyonos emberek sorába tartozott,
azért János is csak úgy elment napszámba máshoz, dologra, mint a többi.
Mert hiszen valóban céltalan állapot volna, hogy, mivel otthon a
munkálni való földön minden dolog elvégezve van, akkor ölbe tegye az
ember a kezét és nézze tétlenül az idők folyását. Ezt ők nem teszik,
valóban nem teszik: úgyis elég pihenő napot hoz a tél a maga szürke
hónapjaiban. Továbbá János apja tanyáján a pénzgyűjtő szándék erélyesen
mutatkozott. Az apja maga szerezte, amije van, béreslegény sorsból
vergődött elő s igen meg tudta becsülni azt a sorsot, ha valakit
tulajdon maga gazdájává tesz az Isten. Kedvező sorsa mély hálával
töltötte el az Ur iránt, többször misét is mondatott a tanyaudvaron, de
másrészt a maga életét forgatva elméjében, Jánost is az egyszerű és
küzdő élethez óhajtotta szoktatni, mert csak így lelhető fel a valódi
boldogság. Másfelől abban a nézetben volt, hogy haladjunk a korral,
miközben talán inkább az erre való erős szándékot óhajtván kifejezni, a
halladjunkot mindig fölösszámú el-lekkel mondta. Minden tanítást
szívesen elfogadott, a gazdasági előadásokra eljárt s annak idején
fokozódó rémülettel kezdte hallgatni a belterjes gazdálkodásról szóló
tanokat. A belterjességtől ijedt meg; nem tudta, mi az a bel s mi az a
terj: a dolgokat valóban sokkal okosabb emberek sem mindig tudják. De
volt hozzá ereje, hogy ne riadjon meg végkép, csak hallgatta megint
tehát s utóbb boldogan, mosolyogva állapította meg, hogy voltaképen
kerítéses gazdálkodás ez, minek nyomán az öreg eperfát is kivágta, hogy
belőle a kerítéshez karókat csináljon, mondván: majd nől addig új
eperfa, míg Jancsi annyira emberkedik, hogy feleséget hoz a házhoz.
Nőtt is a fa és Jancsi egyszer mondá, hogy ő feleséget hozna a házhoz.
Nem volt nekik több gyerekük, evvel a Jánossal együtt összevéve volt
nekik egy s megütődve hallgatta János apja, hogy János el akarja venni a
Viktort. Komoly idők voltak ezek és lelki keserűségek árnyai borultak e
szigorúan tiszta és rendben tartott tanyára. Mert tudvalevő, hogy minden
botnak két vége van s ezúttal a bot másik vége az volt, hogy hiszen a
Viktor afféle nincsetlen semmi. Az apja csak kapás, másnak a keze-lába,
akkor küldik el, amikor akarják s mondta János apja:
– Ugyan hova gondolsz, János?
– Hát pedig már csak így gondolom, apám – mondta János szomorúan, mert
tudta, hogy efféle kötözködések fognak történni.
Az öreg ember végignézett a fiún s kurtán mondta:
– Hát pedig ide nem hozod. Ami nem lehet, az nem lehet.
János ismerte apja határozott beszédét, nem szólt ennélfogva semmit,
hanem az édesanyjához folyamodott. Ahogy a kamrába ment foglalatoskodni,
utána óvakodott és ott mondta neki:
– Édes szülő anyám segítsen rajtam.
Az asszony rábámult. Az erős, csupa akarat férj oldalán ő oly semminek
tudta magát, hogy az eszébe sem jutott, hogy még ő is tehetne itt, ebben
a dologban valamit. Hát hiszen igen. Mikor ők összeálltak, más világ
volt. És amikor János született, még nem is voltak pap előtt, nem is
értek rá, pénzük nem volt hozzá, mindaz csak későbben történt… De most?
Mit tehessen ő? És János bevallotta neki, hogy ők is csak úgy vannak, ők
sem voltak még pap előtt s lám, már mégis…
Az asszony nem felelt. Hirtelen támadt sápadtság borította el, majd a
meleg kezdte lelni, a forróság átfutott rajta, amidőn az eszébe ötlött,
hogy az voltaképen neki unokája lenne. A kamrából tehát szótalan
kifordult. Jánost otthagyta és bement az öregéhez:
– Baj van, János – mondta.
– Micsoda? – mondta az öregebb János.
Az asszony beszélt, ahogy ők szoktak, abban a régi szerény módban, hogy
őnekik kend a férj, de a férjnek te az asszony. Beszélgettek egy
darabig, az öregnek pattogó szavai ki is hallatszottak, ifjabb János az
ereszet alatt hallgatta. A szavak mind mérgesebbek. János gondolta, hogy
bemegy, de nem kellett, mert jött kifelé nagy sietve az anyja s utána
rohant fölemelt karokkal az apja, hogy majd megütné. János ilyent még
nem látott mióta élt, keze önkéntelenül nyúlt az ereszet kerítéséhez
támasztott szénavonó után és a szigonyt az apja melle elébe tartotta.
A megdermedések és hihetetlenségek pillanatai ezek. Rohan vissza az
asszony és rángatja Jánost:
– Te! Apád ellen!
Amott az öreg, mérgében állva a hegyes vas előtt, emitt e fiatal,
elszánt, szívben és lélekben egyaránt keserű. Áll ott egy darabig
komoran és sötéten, azután messze eldobja a szénavonót, hogy remegve áll
meg a homokban; ő maga az istállóba megy, hogy a ló nyakára borulva
elrejtse égő könnyeit.