végtelenbe vesző árnya-e, az ősök hamva-e, amelyet reszketve szitált
ruhánkra a szél, de se azelőtt, se azután soha nem láttam annyira
lirikusnak és annyira gyöngédnek és nem tudom, övéin kívül nyitotta-e
meg valaha annyira a szívét idegennek. A fiatalságáról beszélt, a
küzdelmek hiábavalóságairól, a családról, mint az élet egyetlen
értékéről, aztán azzal fejezte be:
– Látod, nekem nem sok van hátra, mink nem vagyunk hosszú életű embörök.
Én úgy vagyok veled, mint a fiammal, – te aztán majd a Lacit szeressed
vissza, ha én nem löszök.
Föltérdelt hevertéből s ami borocska volt még az üveg fenekén, azt
megfelezte kettőnk közt.
A magyarok szedelődzködtek már, csöngtek az ásók, ahogy veregették le
róluk a rájuk tapadt homokot.
– Nene, de neki térgyelt a dilektor úr az utolsó pohárnak, – mondja az
egyik magyar a többieknek.
– Nem, emberek, – utasította őket rendre Antal a hivatalos ember
fölényével – a dilektor úr csak szembe térbetyült a nappal, hogy
szívbéli belső megindulását meghitelesítse.
És én nem tudom, a tanulmányos Antal cifra beszédjében nem
tartózkodott-e ezuttal igazság.
XV.
Gyerekkoromban lakott az utcánkban egy asztalos, aki messze földön híres
volt a koporsóiról. Olyan koporsók voltak azok, hogy szinte
megkívántatták az emberrel a beléjük fekvést. Csinosak, szemrevalók,
testhezállók, – látszott rajtuk, hogy fütyörészve csinálta őket a
mesterük.
Hanem azért nekem mégis csak az a koporsó lesz a legemlékezetesebb,
amely füttyszó nélkül készült. Valaki olyannak csinálta az asztalos,
akit nagyon szeretett s gyerekésszel csudájára sereglettünk az egész
utcából: aki idegeneknek annyit remekelt, micsoda ágyat vet majd az a
maga halottjának!
Aztán mi lett belőle? Hát mi lett volna: nagyjában összerótt,
göröngyösen gyalult, összefutott festésű deszkakoporsó, még a széleit se
tudta rendesen összepászítani a jámbor, mert reszketett a kezében a
cirkalom és elfutotta a szemét a könny.
Ilyenformán sikerült ez az én emlékezésem is Tömörkény felül.
Gyalulatlan, festetlen, cirkalom nélkül való. Sírján már rég sűrűre nőtt
a borostyán és szíve fehérségéből már ötödször hajtanak az őszi rózsák,
de nekem még mindíg nehéz róla, mint halottról beszélnem. Sokszor hallom
a köhögését a hátam mögött s egy-egy tollszáron, amely az ő idejéből
való, még mindíg érzem a keze melegét. Jánossal, az intézeti szolgával
még sokszor úgy emlegetjük az _igazgató urat_, mint élő gazdánkat, hogy
„ez az igazgató úr írása“ és hogy „az ásványos szekrényt még az igazgató
úr rendelte Rainernál“. És minekünk kettőnknek nyilván mindaddig
igazgató urunk marad, míg az öreg kulcsár elő nem csoszog valamelyik
homályos sarokból és nekünk is ki nem adja az ordrét, az utolsót ebben
az életben:
– Hét óra, urak, zárunk!
Senki tehát ebben az elüljáró írásban ne keressen tudós tanulmányt. Csak
beszélgetés ez, csöndes és meghitt, napáldozat után való, mikor
belemélázva a lámpafénybe, egy kicsit szomorúan, de már egy kicsit
beletörődötten emlegetjük azt, aki elment, ám ha koccan az ablak,
várakozva nézünk oda: hátha ő jött vissza.
XVI.
Erről a Tömörkény-kötetről kell még valamit mondanom, amelynek én
szedtem össze az anyagát, csupa könyvbe eddig nem foglalt tárcát és én
adtam a címét is, Tömörkény egyik leggyakoribb szavajárása szerint, amit
ő a szegedvidéki néptől tanult. Az erre való magyarok szokták magukat
groteszk szófűzéssel „célszörű szögény embörök“-nek mondani, mielőtt
fölvették volna a kisgazda nevet…
A szegedi Dugonics-Társaság engem még Tömörkény halála után megbízott,
hogy rendezzem sajtó alá néhai főtitkárunk minden írását és állítsak
össze belőlük egy válogatott kötetet is, amely Tömörkény minden értékét
reprezentálja, azok nélkül a gyöngéi nélkül, amiket kritikusai
több-kevesebb igazsággal szemére vetettek. Összes munkái kiadásáról ma
természetesen szó sem lehet. Szine-java dolgai összeválogatásának meg az
az akadálya, hogy a könyvei négy-öt kiadó birtokában vannak s némelyikük
még igen messze az elfogyástól. Gondolom azonban, a már megjelent
Tömörkény-könyvek újból való kiadása nem is sürgős. E kötet kiadójának
azt a tanácsot adtam, inkább Tömörkény könyvbe még nem foglalt írásaiból
adjon ki egy kötetet. Jó nehány kötet kitelne a több száz tárcából,
amelyek a legkülönbözőbb ujságok és folyóíratok porosodó köteteiben
rejtőzködnek.
Kiadó-barátomnak tetszett a gondolat, engem bizott meg a kötet
összeállításával s én úgy válogattam össze az anyagot, hogy benne legyen
az egész Tömörkény, indulásától távozásáig. E kisérlettel nemcsak azt a
széleskörű közönséget akartam szolgálni, amely örömet keres az
olvasásban, hanem azokat is, akiket Tömörkény téma gyanánt is
érdekel.[1]
Móra Ferenc.
CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN NOVELLÁI.
Két vénség.
Minden reggel elvisz az útam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén
koldúsember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal
könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót s ez
előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy
fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni s ekkor véletlen elment
mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes
kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak
hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint
megköszöni és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a
zsebbe, a kalap a fejre kerül s amint jön újból valami jótét lélek,
megint köszön az öreg.
Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája
kopottasan rendes s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt
óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth-katonája volt. Ám
Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket s a külső dekorációt
ennélfogva a nagyszaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az
öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül
bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer
meghalt már belőlük s még ötezer néhány száz él, aligha mese. Nálunk is,
aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak,
mind résztvett a szabadságharcban. No mindegy. Az is szép dolog s ha
valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldús legyen, miért ne
tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindíg hatással van.
Katonaviselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldúst látnak az
utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe
nyúlnak pénzért s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem
volna katonasapkás – pedig úgy lehet, sohasem volt katona és korcsmai
verekedésben törték el a lábát.
Az öregről sem lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen
kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van elmarad, nyáron nem
várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét s
olyan léptekkel ballag hazafelé, hogy ha fejedelem volna, azt írnák
erről, hogy fölöttébb ruganyos.
Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak és
méhek dönögenek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz
méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik
öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember
lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott
rajta, hogy dologból jön s dologba megy.
– Jónapot kévánok – köszöntött s fölnyúl a kalapja széléhez, ami
tudvalevőleg mindig tisztesség.
– Adjon Isten – felelte a medáliás. – Hova mégy?
Amaz láthatólag megörült a szónak.
– Majd csak ki ide a partra – mondá. – Hát kend?
– Gyüvök innen belülről é…
Egy pár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz
munkás és az egyenesebb öreg koldús. Az utóbbi azután félre nem
ismerhető fölsőbbséggel így adta föl a szót:
– No. Hát hogy álltok otthun?
A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta s
csak állt egy-egy darabig.
– Tudja az isten – sóhajtotta. Ténförög az embör a világban, jár
előre-hátra, hogy mőre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad
mindig. Éppen csak hogy vagyok.
– Hát otthun?
– Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska
vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy
keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon,
tudja kend.
– Tudom.
– Mán csak – folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás –
addig, amíg dógozni tudok, addig dógozok. De mán ez se mén sokáig. Nem
köll mán úgy az étel, mint ezelőtt. Ami vasláncot még most két
esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert
hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy
fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm.
Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza
(mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem t’om mi lössz
velem. Az asszony úgy is möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a
doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én – mög a két kis onokám, mert
kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küssebbik.
Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A
medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér
szakállát:
– Baj, baj.
Akkor azt mondja a munkás:
– Hát kend, hogy van?
– Nono – felelt amaz. Vagyok.
– Most is ott lakik kend, ahun eddig?
– Ott, mondta. – Jó hely ez nagyon. Az igaz tudod, hogy az udvarba esik
mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.
– Virágos… – szólt búsan a másik.
– Nem. Csak veteményös. Mán, hogy ami idejére kikel.
– No az szép hely. Nem licitál kendre sönki?
A koldús nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt
nevetett.
– Hohó – kiáltotta – ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod
a múlt hétön is, hogy möghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap
heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak lé téjját neköm a
gazdátúl.
Az ingujjas csodálkozva nézett reá.
– Téjját? – kérdé.
– Azt – adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: Van egy
kis pézöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát
nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a
szívességükkel.
A munkás elborultan tekintett végig a koldúson. Nem szólt semmit, csak
kezelt vele s útnak indúlt. A munkás, négy élet gondjával a vállán,
meghajolva és lassan, a koldús ellenben keményen lépdelt és a botját úri
nembánomsággal ütögeté a földhöz.
(1895.)
A kimutatáson.
Berta Mihály csősz, Berta Mihályné pedig, mint sejteni is lehet, a Berta
Mihály felesége. Öreg pár ők már nagyon, megették kenyerük javát, élvén
mindig a pusztaságnak ugyanazon a részén, ahol most is vannak.
Kétségtelen, hogy az öreg Berta tanulmányos ember, aki sokat forgolódván
urak körül, nagyfokú tapasztalatokra tett szert. Míg egészen el nem
vénhedett s a karjaiban jobban helyén volt az izom, amire rásütötte a
puskát, azt lehozta a levegőből s ily módon vadgalambjáráskor gyakran
cserkészett úri vadászokkal az erdő fái alatt. Szóval ő a többinél
valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy
a felesége. Ő pedig valahányszor csak vendégség van a pusztabeli úrnál,
a konyhában segédkez s nélküle semmiféle ilyen cécó nem történhetik.
Fiatal korában sokfelé cselédeskedett s nagy táblákhoz terített annak
idején. Persze ma már nem úgy van, mint annakelőtte volt, amikor a
nyulat és a vadgalambot csak paprikásnak ették s a valóságos savanyú
lében csak az őz-féle állat jutott az urak asztalára; de az mindegy, aki
valamiben nagyokat tapasztalt, az, mint mondani szokás, föltalálja magát
a világban.
E magaföltalálásnak kétségtelen bizonyítéka, hogy pár hónap előtt az
öreg Bertáék útra készülődtek, hogy fölmennek Pestre. Föl is mentek, ami
nem kis megütődést keltett a pusztaság emberei között. Én uram, én
Istenem, mi lesz hát a világból, ha már az e fajta parasztikus nép is
útra kel, bilétát vált a vonalra s utazik a vaskocsin messzire, mint
akár a legméltóságosabb urak. De mindegy. Bertáék nem törődtek a
szóbeszéddel, hanem ha már egyszer neki indultak, el is mentek a tött
helyre s fönt időzvén a budapesti városban két teljes álló napig, a hét
végire hazakerültek.
Sokan bámulattal fogadták őket, mert részben az volt a hiedelem, hogy
akkora útról nem térhet vissza az ember olyan kocsikon, miket a vasbika
húz. Mert az könnyen egymásnak szalad és a vasvonalon nem lehet egymás
elől kitérni.
De már akárhogy és akármint van a dolog (nem lehet abban Tamás az ember,
amit a tulajdon szemeivel lát), ime megjöttek a messziről. Ez nem kis
érdeklődést keltett, szétszaladt a hír sebesen s az asszonyok azonnal
beszélni kezdtek róla. Lám, aki embernek rendes ember, az csak kiválik a
többi közül. Az öreg Berta most sem hagyta magát, amint hogy illik is.
– Fölvitte még a feleségét is az ezredös kiállításra, szóltak büszkén.
A férjek e beszédet szótalan hallgatták, mivelhogy az asszonyszavalásra
nem szokás sokat adni. Könnyű úgy öreg Bertának, mert se kicsi, se nagy
a háznál, s akkor mozdul, amikor akar. Továbbá a pénz is bővebben van
nála, az egyetlen ember a környéken, akihez soha ki nem viszik az
adóintő cédulát.
– No csak ne beszéljetök, mondták azután, – estére majd meghallgatjuk,
hogy mit láttak.
Estére kelve ott is ült a kis padon az öreg Bertáné, az ura meg a
malomkövön az eperfa alatt, vágva a dohányt, mert hogy az úton az mind
kifogyott.
Sánta Imre lépett be először az udvarba, jövén a homokon át egy nagy
bottal meg a feleségével.
– Adjon Isten jó estét, szólt elfogódva, mert tudta, hogy az öreg Berta
most királyok és országurak közül jött haza.
Azonban Berta Mihály most is csak olyan, mint azelőtt, mert azt mondja
barátságosan:
– Adjon Isten, öcsém…
Lám, hát nem fajzott el odafönt a messziben. Színtúgy az asszony sem. Az
a Sántánét mindjárt maga mellett üléssel kínálja a kispadon.
– Hát möggyüttek kendtök? – kérdezi Sántáné.
– Az ám, feleli az asszony.
Eközben a kutyák odakint támadnak s amint kitekintenének, látják, hogy
Thurzó Zakar hadakozik ellenük. Az eb elcsittul, Thurzó bejön, utána az
asszonya. Nem felesége, csak asszonya, mert csak úgy az eperfa alatt
esküdtek, mivelhogy igen rajtuk van a nincsetlenség az istenadtákon. A
szép fiatal Valér csendesen is lépdel, szerényen kivánja be a jó estét s
félrehúzódik.
– Ej no, mondja Bertáné, – de elbujsz. Elférsz még itt a padon.
Akarva, nem akarva, oda kell itt bizony ülni, ami (akár így, akár amúgy
keressük is a dolgot) nagy tisztesség.
Így vannak el egy darabig, hallgatván. A nap a tanya mögött áldozik, az
udvarban árnyék van s a napsugár csak az eprek, jegenyék ágai között
szilánkol elő. A háztetőről a gólya hol elmegy, hol megjön a vacsorával,
amit a fiainak hozogat. A kutyák még ugatnak néhányszor, mert a
szomszédságból több ember jön át, így Hab Illés, Kisguczi András.
Egyszer pedig Thurzó Zakar asszony föláll a kis padról.
– Hova mégy? kérdezi Bertáné.
– Majd kihozom a kisszéket. Jó lesz az nekem.
– Már miért?
– Ott jön az úton a Károlyi Ferencné asszonyom, majd annak itt helyet
adnék, feleli a Valér.
Most erre Berta Mihályné kissé izgatottabb lesz.
– Jaj dehogy, dehogy, mondja. Aki előbb jön, azé a jobb hely. Ugy volt a
vonalon is, ahogy möntünk a kimutatásra. Csak maradj itt, mert ott is,
aki később gyütt, nem volt benne szömélyválogatás.
Kétségtelen ugyan, hogy ezt Károlyi Ferencné asszonyom zokon veszi, de
az egyre megy már. Berta Mihályné demokratizmust tanult a vasúton s
hazaérve azonnal érvényesíteni kezdi.
– Ugy ám, folytatja. – Ott ki úr, ki paraszt, nincs benne különbség. Aki
egyforma jegyöt váltott, az mind egyforma.
– Az jól is van úgy, mondja Thurzó Zakar, aki szívességből a
dohánycsomókat sodorintja Berta Mihálynak.
Most, miután Károlyiné is beérkezett és csakugyan a kis szék jutott
neki, Bertáné beszélni kezdi az utat. Előbb néhány kérdést adnak föl ez
irányban s ő egy ideig simogatja elégedetten a kötőjét, amidőn aztán
hirtelen így szól:
– Ott voltunk ép akkor is a kimutatásba, mikor a király kinyitotta a
kaput. Szép nagy terjedelmesség ám az nagyon. Különbnél-különbféle
kastélyok benne. Majd mind föltekintöttük, de némöly helyön úgy
tulongott a nép, hogy oda sömmikép be nem férhettünk. Mert én is vittem
a tarisznyát, a Berta is vitte a tarisznyát. De jó is, hogy el nem
hagytuk, mert másként otthagytuk vóna a pénzünk javát.
– Aztán nem tévedtek el kendtök? kérdezi a Sánta Imre.
– Nem ám, válaszol büszkén az asszony. – Az állomáson gyütt elébünk egy
hordász úr, hogy aszongya ű egy pöngőért elvezet a kimutatásba. Már a
Berta majd mögadta neki. De aztán mondom én: „Hajja kend, otthun egy
pöngőért mindaketten kapálunk egész nap, hát mit akar kend?“ Majd oda
tanálunk. Nem is köllött a hordász úr aztán, hanem kinéztem, hogy merre
mén a legtöbb nép, oszt én is arra möntem. Csak oda tanáltunk így is a
kimutatáshoz. Annyi volt ott a nagy úr mindönféle drágaságokba, hogy
csuda. Mert ép akkor nyitotta ki a kimutatás kapuját a kiráj…
Elhallgatott, tekintetet vetve az urára, aki azonban csak vágta tovább
szótalan a dohányt.
– Hát aztán? kérdik megint.
– Hát aztán, folytatja Bertáné – voltunk odafönt a kirájnál is, már hogy
csak a háza udvarán. Két napig vótam én fönt, tudják kendtök, de már úgy
üsmeröm én azt a Pestöt, mintha ott születtem volna. Váltig kínálkoztak
a hordász urak, de mondom, neköm nem köll, mert eltudok én mönni magam
is.
– Hát a kiráj szobája?
– Sz be akartunk mönni oda is, de nem eresztöttek… Nagyon sok úrforma
katona van ottan…
Így beszélgetnek. A nap lement s az útszéli jegenyék között előáll a
hold. A gólyák már alszanak is, az éjjeli madarak pedig most indulnak
eleség után.
Sánta Bertához fordul:
– Hát kend semmit se beszél arrul, amit látott?
– Elmondta már az asszony, feleli Berta, tömve a pipát.
– De hát csak többet lát egy embör, mint egy asszony? évődik tovább
Sánta.
Most Bertán a sor. Hamiskásan int az asszony felé a szemével s azt
mondja:
– No az igaz. Mert azonfölül, amit elmondott, még szörnyen szép lányokat
láttam odafönt…
– Óh, hogy a sátán hordja el a kend haját! kiált föl a felesége, kendnek
még arra is van szöme. Azután ugyan mi van rajtuk? A sok festött
vékonyságon?
Ezen most már mindnyájan nevetnek, Berta pedig, hogy csak tovább
évődjön, ősz szemöldökei alól a Thurzó Zakar szép Valérja felé kacsint.
– Már akár hordja, akár nem hordja, feleli, – de ez így van. Mert nem az
a szép, ami szép: ami tetszik az a szép.
Valér Zakarra néz szemérmesen, Bertáné pedig csípőre teszi két kezét.
– Ejha, mondja – hiszen akkor fönt is maradhatott volna kend. Amúgy még
egészen legényös a kend járása. A bajusza ugyan egészen fehér már
kendnek, de hát azt majd le löhetött volna borotválni odafönt. Hátha
jutott volna kendnek valami bárókisasszony? Ugy van a nótába is, hogy ép
az ilyenfajta legényök után szoktak azok sétálgatni, mint kend is e?
Ezúttal az asszonyokon a nevetés sora, de kacajra is fakad valamennyi.
Az öreg Berta szívja a pipát erősen, mert érzi, hogy ki van figurázva.
Hanem aztán csak végig sodorítja fehér bajuszát és mosolyogva szól öreg
társához:
– Nono. Semmit se löhet bizonyosat tudni a világi életben.
(1896.)
Vásárállás.
Haladunk kifelé a sógorral a baromvásárba, mert mink most lóvásárlásba
vagyunk elegyedve. Ló kellene, amelyik jó volna, szép is, futós is, de
szelíd is legyen, mert egy istállóban fog lakni a tehenekkel s azok nem
tűrik a garázda lakót, – de azonfölűl olcsónak is kell e lónak lenni,
mert nem olyan világ van, hogy a pénzt drágaságokra lehessen pazarolni.
Csak szűkecskén, lelkecském. Ennélfogva gyalog megyünk, bár a villamos
mentén. (A tótok is így utaznak vasúton, mégis megvannak.) S mert ketten
megyünk, egyre-egyre úgy is csak a feleútja esik. Jól van az így nagyon
elrendezve, hogy ilyféle számításai vannak a szegény embernek, mert
ezekből vígasztalásokat szerez. Haladunk hát lovak, borjúk és ökrök
között. Jó por van, jó napsugár is van, e kettő együtt jár s az egyik
kellemességéért el kell viselni a másikat.
A vásárban aztán ki is kerestük négyezer társa közül azt a lovat, amely
épen nekünk kellett. Ezért kell előbb végigjárni mindet kétszer is, hogy
az ember épen ahhoz jusson, amelynek már akkor, amikor elindult az
istállóból, az volt a sorsa, hogy majd ez meg ez a bizonyos ember vegye
meg. Ellenkező esetben nem olyan lóhoz jut az ember, amely neki
rendeltetett s az ilyen vételen soha sincs áldás. Az olyan ló lesz, hogy
a vétel után félórával megbánja a vevő, de kései bánkódásnak már semmi
haszna sincsen. Mi azonban épen olyanhoz jutottunk, amilyen kellett.
Hetven forintot kért érte az oláh, aki árúlta, igértünk huszonötöt s
megalkudtunk ötvennyolcban s kifizettük. A lovat hazavittük, a passzust
átírattuk s az oláh kijelenté, mint ez már szokásos, hogy megcsaltuk egy
forinttal, mert még az a forint is neki járt volna. Azt a tiszteletdíjat
értette, amelyért az állatorvos megvizsgálta a lovat, hogy egészséges-e.
Mondtuk az oláhnak, hogy majd őt is megvizsgáltatjuk az állatorvossal,
ebbe azonban nem egyezett, hanem elköszönt.
A dolog így most már rendben van s lehet kódorogni. Eddig is kódorogtunk
ugyan, de munkában kódorogtunk, ezentúl azonban szabadon kódorgunk a
vastag zöld füvön. (Ilyen szép szőnyegje semmi más gyülekezésnek nincsen
csak a baromvásárnak.) Érdemes elnézelődni s találgatni, hogy ugyan
melyik kocsi honnan jött. A hosszú szekerek, azok mind svábok. Azoknak a
kisafája nincs úgy odaszegezve, mint a magyar kocsiké, hanem mozog. Ezt
azért tartják jónak, hogy így a ló nem csalhat, egyiknek ép annyit kell
húzni, mint a másiknak. A szeg, amin a fa mozog, nem szeg, hanem egy
darab vasból készített kalapács, amivel, ha útközben a kocsival baj
esik, mindjárt javítgatni lehet. Ilyen furfangos a sváb, pedig csak
strimfliben és papucsban jár az istenadta. A kocsik a csodálatos vékony
kerekekkel, az mind magyar, de azokban is van külömbség. Amelyik előtt
szépen kefélt, ragyogószőrű drága lovak állnak, az szentesi vagy
vásárhelyi. A kóccal fódott hám pedig leginkább oláh gazdát jelent.
Ilyen keveredések vannak itt berlini lókereskedőtől balkáni kupecig.
Széleskalapú magas gazda fekete zsinórral varrott fehér szőrruhában
olyan embert keres, aki nagy bankót kisebbre tudna váltani. Nem igen
talál, mert akkor majd az szaladgálhat megint váltani, aki elváltotta.
Ruhájáról székelynek lehetne nézni, csak épen abban látszik meg a
szerbsége, hogy a magyar szó igen gyorsan esik ki az ajkai közül.
Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök
valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem
beszélnek, mert bolgárok ezek Bessenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni
szokták őket: bogarak. Ugy gondolom, érdekes egy füst alatt fölemlíteni,
hogy a középkori magyar nadrág divatját egyedül a szerbség és a
bolgárság viseli ma már. Mert a magyar nadrág eredetileg bő volt, miként
hogy se keleti néphez, se lovonjáró néphez a szűk nem is illett. Csak
későbbi francia divatok tették azzá. Hogy az idegeneken megmaradt a régi
forma, a magyaron nem, ez furcsa volna, ha szomorú nem volna. Mert úgy
áll a dolog, hogy a magyarnál az egész magyar ruha divatja múlik.
Van módom benne, e sokadalom öt-hat ezer emberén végigtekinteni. Látni
lehet, hogy strimfliben és papucsban jár a sváb, de magyar ruhát visel
hozzá; a szerbség meg mind magyaros, sőt némely része szinte tüntet a
hófehér ruhára varrott fekete paszomántokkal, a bolgár teljesen
magyaros, sőt szép kékbeli magyarba van öltözve a sátoros cigány is.
Csak ép a magyar kezdi elhagyni. Kabáton és felöltőn már csak
imitt-amott látni magyarost, a zsinórt lehordta róla a gólya a kötött
gombbal együtt. A juhász bőrnadrágjából meg apránkint valami
pantallóforma alakult, alul zsinóros gombbal. Olyan mint a
Bach-huszároké volt, csak rövidebb valamivel s kilátszik alóla a csizma
szárából egy darab. Ki tudná megmondani, mely szabó találta föl ezt a
divatot? Alighanem egyszer valamely cifra legény, hogy külömb legyen a
többinél, ilyent hasíttatott magának a szabónál s a többi utána ment.