A kultúrpalota volt az a lapis refugii, ahol megállapodott.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN:

CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.

SAJTÓ ALÁ RENDEZTE ÉS BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA:

MÓRA FERENC.

A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT KIADÁSA

SZEGED, 1922.

TÖMÖRKÉNY.

I.

Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival – onnan

kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben és

meghalt 1917 április 24-én Szegeden, az Oroszlán-utcában, amelyet már

Tömörkény-utcának hívnak – nem lehetne megtölteni egy oldalt. Heroikus

lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csak úgy hiányzik, mint

a művészetéből s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami

emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt és ha

valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az Istent és a

királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindíg rendben volt,

szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek

amabilis konfuzióit és zuhogó esőben a friss szántások közt való

kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen,

noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága

elismerését és minden órában megtudott volna halni a családjáért – ime,

ez majdnem az egész ember. Még se egészen az, volt benne valami, ami

mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette,

mindjárt elárulta a rendkivüli embert. A boltozatos homloka talán, vagy

a szemeiben világító lámpás. Talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel

jókedvében telerajzotta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság

ellenállhatatlan radióaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes

nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája

szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás

után. Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok

pirosságát sokszor ringatta a tükrén és neki is volt gyöngyösen habzó

zöld árja, de hamar mederbe szokott és a folyam nem igen szerette, ha a

patakot emlegették. Juventus ventus –, mondta mosolyogva és

bocsánatkérőn.

Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek

előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az

évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és

elfakult kézírásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra.

Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mély húrú líra, de csak

egyes-egymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette. Vannak

írók, akik azt is följegyzik a jövendő számára, hogy mikor esett ki az

első foguk. Tömörkény nem ezek közül való volt, szemre személytelen

müvészetéből nehéz volna megkonstruálni az életét. S amiről ő maga nem

tartotta szükségesnek beszélni, élete szövetében mit tapogassa akár

baráti kéz is, hogy melyik szál volt az egyéni akaraté, melyik a külső

kényszerűségé, melyik a véletlené, ezé a nem eléggé tisztelt, ismeretlen

istené, sorsunk egyedül való uráé, akinek minden halandó oltárt

emelhetne szívében? Azt hiszem, a magyar irodalom legfőképen neki

köszönheti Tömörkényt. A derék polgárcsalád, amelyikből sarjadt, sokkal

jobban szerette, semhogy írónak szánta volna. Steingasznerné nagyasszony

ebédlője asztalán ott voltak ugyan a német klasszikusok és a Gartenlaube

is ott volt, de semmi vétkükkel e jó emberek rá nem szolgáltak arra,

hogy fiukból író legyen. Galenus adja a kincseket, Justinianus a

méltóságokat, ha úr akar lenni a gyerekből – és ha épen nagyvendéglős

lesz belőle, mint az öreg Steingasznerből, az se lesz egészen utolsó

mesterség. S abban az időben a makói nagykorcsma a maga úri jágereivel,

szűkszavú civiseivel, medvetáncoltató oláhjaival, savoyárd majmosaival,

vásározó szappanosaival, gazdag torontáli svábjaival, akik franciául

beszélnek, fuvarosaival, akik nagyon magyarul káromkodnak, – ez az

alföldi karavánszeráj teljesen kielégíthette egy nézelődő természetű

fiúcska ambicióját. S ha rossz esztendők nem következnek a családra,

Steingaszner István valószínűleg egész életére ott marad a

szerencsekergető baráberek közt, akiknek tarka meséit mohó fülekkel

hallgatta s a csetlő-botló parasztok közt, akikből később a Halbőr

Förgeteg Jánosok gubódzanak ki. De hol voltak még azok akkor! Míg

Kolumbusuk elért hozzájuk, előbb keresztül kellett magát rágnia sanyarú

esztendők ízetlen-mézetlen kásahegyein, talán mondhatom azt is:

bismuthkása-hegyeken. Pistánk néhány gimnáziumi osztálybizonyítványával

a zsebében patikárosságot tanult Kovács papusnál, aki iskolaszéki elnök

volt és vídám életbölcselő, sok könyve volt és sok úri barátja és a kis

patikárus inasnak sok hallani és látni valója volt lombikjai és

fehérgombú fiókjai közt. Mégis hamar beleunt a lapdacsgyúrásba és

katonának kívánkozott. Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc

sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte és elment hozzá

megkérni, hogy szerezze be valamelyik katonaiskolába. Milyen jó, hogy a

tábornok úr – a szabadságharc dicsőséges hadastyánja különben – csak

sótárnok volt és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a

herbatea-főzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de

szerencsére nem jól tudta a receptjét és kábult álmából még az innenső

parton felébredt.

Hogy mikor kezdődött az írói pályája? Az ilyesmit nem lehet

megállapítani, csak azoknál, akik nem írók. Az íróké rendesen előbb

kezdődik, mint amikor már ők maguk is tudnak róla. Talán meg lehetne

keresni a Szegedi Híradóban az első kezemunkáját Tömörkénynek, de nem

sokra mennénk vele. Kis tanyai kölyökről szólhat, aki eltévedt a

vásárban, vagy deres fahegyen didergő madárról, vagy nyíló orgonán az

első bugáról. Ezek az örök témák, amelyeken mindnyájan tanultunk és még

a csöpp báli cipő, amelyik a hóban lemaradt a legparányibb lábról. (A

mai újságíróinasok, szegények, ezzel is szegényebbek. Ma már nincsenek

akkora havak, hogy a cipő lemaradozna bennük, – igaz, hogy cipők

sincsenek).

Az első novelláját Nagy Sándor, szegedi szerkesztő, visszaadja neki.

Hosszallotta is, meg sokallotta is benne a grófokat, grófnőket meg a

démonokat. Pista a betlehemi gyermekgyilkolás ellen Lipcsey Ádámhoz

felebbezett, aki már akkor kijárta az inas-éveket és segédi sorban

szolgált a Szegedi Naplónál. Ádám átfutotta a novellát és a maga

stilusában így fogalmazta meg az itéletet:

– Mi az Pista, maga grófokkal dolgozik? Akkor csakugyan rövidebbre kell

fogni a históriát, mert tudja meg, hogy a grófok mindíg röviden

végeznek.

A próbatárca szerzője elpirult és zsebregyürte a grófokat és grófnőket a

megfelelő démonokkal együtt és Steingaszner István írói pályája ezzel

körülbelül véget is ért, hogy odalenn a fekete hegyek közt

Spanyolviaszkországban, ahogy ő nevezgette Boszniát, megkezdődjék a

Tömörkény Istváné. Itt ismerte meg a magyar parasztot és lelke itt

lépett örök frigyre a néplélekkel. A kősivatagban otthagyta ifjúsága

virágát, de a hegyi csörgők közül elhozta az örök élet italát. Amikor a

fiatal obsitos katona egész életére szóló szerződést kötött a Szegedi

Naplóval, már akkor el volt jegyezve a halhatatlansággal.

III.

Tudom, hogy nagy szó ez és nem szabad vele könnyelműen bánni még a

kegyelet örvén se és én nem is teszem azt. Elfogultság nélkül hiszem és

vallom, hogy az idő árja a mai magyar irodalomból nemcsak a magamformájú

kis vakondtúrásokat és hangyazsombékokat fogja eltemetni, hanem a ma

hegyeknek nézettekből is sokat tizenöt könyöknyivel felül fog haladni,

de Tömörkény István megmarad Ararátnak, amelyen minden idők zöldelő

erdőket fognak találni. Mert a jövendőnek csak az marad meg, aki nem

olyan, mint a többi és a ma élők közt kevesekre illik úgy rá a napkirály

arany solidusainak fölírása: Solus sibi similis, egyedül magához

hasonló, – mint őrá. Köd előtte, köd utánna, nincsenek mesterei és csak

másolói vannak, de nincsenek tanítványai. Nem tagja valami

hegyrendszernek, magános orom, egy hirtelen támadt Szent-Ilona sziget.

Nem lehet kimutatni irodalmi vándoréveit és a bújó patakokat, amelyek a

föld alatt belétorkollanak. Humora, filozofiája, világlátása csak az

övé, idegen márkát egyiken se találni. Hasonlították fűhöz-fához,

Mikszáthoz és Auerbachhoz, Csehovhoz és Drachmann Holgerhez – azt

hiszem, az utóbbinak a nevét se hallotta sohase. Ha van közöttük

hasonlatosság, az csak olyan, ami minden nagy író közt meg van: az isten

lelkinek, a teremtő erőnek egyforma kisugárzásai. Nem tudom,

szántszándékkal tette-e, vagy ösztönből, de a szépirodalmi olvasmányait

befejezte Bret Harte-tal s a talentuma ezért maradt csudálatosan

szűznek. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta: ami íze van, az

csak a magáé; lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne

tisztább és kristályosabb. Ha sokat olvas, talán sokat is nyer, de

bizonyára többet veszít. Jó, hogy inkább ujságokat olvasott, mint

novellás köteteket s ha nagyon unta magát, a Pallas-Lexicon földrajzi és

technikai cikkeit. (Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát

adtak neki, – s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexicont vette elő,

vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egy millió forintja volna, milyen

életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindíg azzal

a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra

rendesen elaludt.)

Jó, hogy Sven Hedin könyveit jobban szerette a regényeknél és jó, hogy

szívesebben ült halászok és „célszörű szögény embörök“ közt, mint egy

asztalnál kitünő irodalom-filozofusokkal és esztétikusokkal. Egy

paraszti közmondás volt az egész esztétikája: „Nem az a szép, ami szép,

ami tetszik az a szép“ s nagyon megörült neki, mikor azt mondtam, hogy

Kant Immanuelnek is ez a regulája. Azt mondta rá, az is bizonyosan a

paraszttól tanulta.

Ezt az esztétikai dogmát különösen akkor hangoztatta, mikor inter pocula

nagyon elmérgesedett közöttünk az irodalmi forradalomról való vita. Nem

nagyon érdekelte az egész forradalom és nem igen mondott róla véleményt.

Egy új világ felfedezője volt, de nem nyugtalanította az újnak keresése.

Indifferens volt, vagy mindent megértő, igen egyre megy s az az ember,

aki százezer könyv között lakik és tudja, hogy azok mind szép, csöndes

halottak, holott sikoltásuktól és harsogásuktól valamikor az egész világ

visszhangzott, nem is lehet más. Egyszer minden új volt és egyszer

minden régi lesz és az emberek rendszerint az új dalt szeretik – ezt

minden bibliotheka homlokára fel lehetne írni. A bölcs mosolyával nézte,

hogy forog a világ és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett, – őt csak a

tanya érdekelte az egész világból és nem akarta elhinni, hogy az is

forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb

magyar író sorsával, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük –

s az utolsó könyvében, amelynek korrekturáit akkor csinálta, mikor a

halál már készült neve mellé írni a deleaturt, túlnőtt magamagán. A

Tisza hattyúja a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök

világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt legszebben. Félek,

hogy utolsó egészséges embere ment el vele az új magyar irodalomnak.

IV.

Vajjon ez az őserő, aki napsütött mezőkön élt és végtelenbe ködlő

horizontokba is kilengett, tudott-e magáról és annak érezte-e magát, ami

volt? Soha semmivel ezt el nem árulta. Szemérmes volt mint a parasztjai,

akik sohase vetkőznek tükör előtt és nem analizálgatta magát. Ha néha a

Budapesti Szemle megtette és elolvastattam vele a cikkeit, jóizűt

nevetett rajta.

– Hát ilyennek is csak lenni köll. Nemcsak sajt van a világon, hanem

kukac is. Nem baj na, csak egészség lögyön.

Ilyenkor mindég elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal; Greguss

kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép,

kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta,

hogy mit akart a költő – és a költő odajegyezte a margóra: „akarta a

fene“. Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről,

neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a

művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan,

mint a napsugár. De ez a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett

volna, vagy magával eltelt. Soha senki nem halotta tőle, hogy írónak

nevezte volna magát és amikor lexiconok számára életrajzot írt, abba

belevette, hogy ő nyelvész, régész, és etnografus és magyarra fordította

Franke konyhavegytanát és csak a legvégére tette oda, nyilván némi

habozás után, hogy novellás kötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e

Taine angol irodalomtörténetének az ötödik kötetét, de nagyon egy hiten

volt vele. Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami

különös istenteremtésnek fogja fel. Nemcsak az übermensch-tempókért

haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nem igen látott többet

kedves játéknál, aféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan

leng-lobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem

okvetlen muszáj neki lenni.

Egyszer arról beszélgettünk, a nagy város jobb termőföldje-e a nagy

embereknek, vagy a falu és én azt találtam mondani:

– Szeged nagy város is, meg falu is, az ország kincses ládája, – milyen

furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer

esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája

Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.

– No, no – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy

embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy

embör. Aki a nadrágszíjra a csattot kieszölte, az nagy embör volt. Meg

aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyeret egy krajcárért

löhessön adni, az még nagyobb embör volna.

Ez nem egészen egyezik Carlylenek a hősökről való tanításával, de

alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a

világon, ez a szegedi polgár józansága volt.

Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a

regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikákat.

– Nagyon röndös embör lösz a Lászbúl, – mondogatta csillogó szemmel –

technikus lösz belőle.

S mikor a Lász gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a

legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre

ide nem adta az ujság számára.

– Ne bántsd, – azt mondja, – még mögzavarhatná a gyerököt.

V.

És ez a magatudatlan nagy iró, aki mindíg kényelmetlenül érezte magát és

szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették,

halálos holtáig rabja és rajongója maradt az ujságírásnak, amelynek

tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa, de megszokott jelenség

ez, az ujságírás éppen olyan eltörülhetetlen jegyet nyom az ember

lelkébe, mint az egyházi rend s Tömörkénynél az első szerelem is volt,

amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az ujságíróévek

voltak a legboldogabb évei, amikor szivében izzott, szemében ragyogott,

ajkán piroslott az élet s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen

sanyarúságaira is telemarokkal szórta az aranyport az ifjúság. Szívében

álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illuziók és kacagó

jóbarátok, otthon a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha

ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindíg szívesen

álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek és a redakció

uszó szigetéről a hivatali élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi

fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi

Napló vezércikkírójának s „Infanterist Eliás Csamangó“ íródeákjának, –

egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a

griffmadár, aki a galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában

az adott neki enyhet.

Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint

írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a

hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást,

mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely

az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a

felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás:

komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az

időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a

műhelyt és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett

probléma, hogy – jobb szállás híján – a szerkesztőségi kanapén reggeli,

vagy esti lapokból vessenek-e ágyat éjszakára, de egy hétig se

maradhatott volna ujságíró az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát

megtakaríthat.

Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige, „a Szegedi

Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a

megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel“, arról

az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés

szobrát.

Ugy illene, hogy mikor ujságíró himbál áldozati füstölőt halott vezére

sírja fölött, elsősorban az ujságíró érdemeit szedjem számba. De hát

mióta szokás az ujságíró-érdemeket bebalzsamozni? Annyi nagy alkotásnak

az ujságiró volt az első kapavágója: van-e köztük egy, amelyikre

följegyezték az ujságíró nevét? Mikor a szobor kész, akkor az öntőmintát

összetörik: ez az ujságíró sorsa s ez alól nem kivételek a legnagyobbak

sem. Emlékszik valaki Hóeke Menyhértre? Ezzel a pszeudonimmel jegyezte

Tömörkény esztendőkön keresztül azokat a heti tárcákat, amelyekben a

Szegedi Napló hasábjain hozzá szólt a szegedi közdolgokhoz. A vonal

fölött szintézist csinált, mint publicista, a vonal alatt analizált,

mint kroki-író. Ugy pazarolta a kincseit, ahogy csak nábobnak van joga

pazarolni. Az ujságíró a városra költötte mindenét és mi ujságírók, akik

gesztusaiból ismertük fel a névtelen adakozót, tudjuk, hogy nem hiába

költött. Csak mi tudjuk, hogy Szeged szép ruhájában hány aranyszál az

övé.

Nekünk magunknak különösen kettőben volt tanítómesterünk ez a minden

tanítói allürök nélkül való ember: az ujságírás formaművészetében és a

mesterség megbecsülésében. Több-kevesebb fogékonysággal és több-kevesebb

sikerrel ebben mindnyájan az ő nyomdokait tapossuk. Hagyott azonban

olyan nyomokat is, amelyeken nem követheti a mögötte fölserdült

nemzedék, – más ennek a zenitje és nadirja, mint az övé volt. A szegedi

ujságírás hőskorának utolsó alakja volt, s az acélvértezetű lovag

sokszor nézte komoran a kapitalista sajtót, amelynek levegőjét az ő

tüdeje sohase szokta meg egészen. Őrizem valahol a karrikatúrákat,

amiket az esküvőm napján, a vonatra várva rajzolt a vasúti vendéglő

asztalán a számoló-cédulákra. Egy ökörfej, hatalmas szarvú, nagy

kolomppal a nyakában, aláírva: _a publicista_. Egy mélaszemű bárányfej –

nincs szívem, hogy birkának mondjam – _a költő_. Egy kilógó nyelvvel

futkározó pulikutya, aláírva: _a riporter_.

Nem akart belenyugodni abba, hogy ez a fűrgelábú és szemfüles szerzet ki

fogja csaholni az ujságból a döngőléptű publicistát és a merengő költőt

és, hogy ennek így kell lenni, mert ez a fejlődés és haladás és

térfoglalás a tömegben.

VI.

Minden ujságíró a borjújában hordja a marsalbotot s Tömörkénynek egyik

sokáig sajgó fájdalma az volt, hogy annak idején a Szegedi Napló

marsalbotját nem az ő borjújából húzták elő. Ha Kulinyi Zsigmond után ő

kerül a szerkesztői székbe, máskép fordúl az élete és sohase hagyja el

az ólomszérűket. A magyar irodalom géniusza minden esztendőben virágot

vihetne annak a derék kiadónak a sírjára, akinek a választása nem

Tömörkény Istvánra esett, hanem Békefi Antalra. Mert higyjétek el,

akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az

ujságot csinálják s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had,

amely csak jókedve rózsáit dobálja szét a világban s aki vezére ennek a

hadnak, nem félni, nem írigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen

keresztül vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, amelyet hamar elkoptat

a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a

kézen, amelynek élni kell vele; minden nap szünet nélkül új eszméket

termelni s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömeg közé,

amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi

szülőjüket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt s

szerezni a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok s a szigorral

ellenségeket, akik soha nem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett

tekintettel s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket

emelni a maga vállán annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak

azok, ő annál mélyebben marad; bírni Prosperó varázsvesszejét és csudát

tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztogatott lelkében nem, ahol

csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp

vérével is a lapot szépítgetni, hogy különb legyen a többinél és aztán

ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan és kiszáradtan zuhanni be a

névtelen halottak közé, a felejtés tüskebokrai alá: ime ettől a sorstól

menekedett meg Tömörkény István, mikor a szerencse nem neki kedvezett és

másnak juttatta a szerkesztői nagy ollót.

VII.

A kultúrpalota volt az a lapis refugii, ahol megállapodott. Bohémia

koronázatlan királyából törvényes monarcha lett a könyvek kriptájában, a

kitömött madarak, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek és

befestett vásznak országában. Furcsa hivatal, amin sokat fogja csóválni

a fejét a jövendő kultúrtörténet-irója, vagy Tömörkény kései biografusa.

Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és olykor ajtónyitogatás. A

szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben: kis diákok

útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák keresésében.

Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és

magarubrikázta papírosokon ötven filléres tintásüvegek számadója.

Köszönő leveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a

szigorú számvevőségtől. Az argentinai kormánnyal cserél indián

nyílhegyeket szegedi halbicskákért és egy hétig jár nyakára Luklábú Pap

Illésnek, aki néha doktori címet visel, hogy nem baj, ha bolondnak nézi

is, de azért csak adja neki azt a bronzkarikát, amit az eke szántott ki

a földjén és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja

mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél és mindenki

természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden földfölötti és földalatti

dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy,

cédulát küld a tekintetes kurtúl-igazgatóságnak, hogy tessék annak a

másik oldalára fölírni, melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb

hegy és hányszor nagyobb a hold, mint a föld. Szegeden jár egy holland

miniszter, annak meg kell mutogatni a padlástól a pincéig mindent, hadd

vigye el a hírünket és mire a nagyúr beírja a nevét a vendégkönyvbe,

akkorra ott istenkedik Tót Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm

tekintetös úr mutassa mög a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol

az Andris gyerök raboskodik, segítse haza az a jó Isten mentül előbb.

Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a

tekintetes igazgató urat, aki a szénkénegező kamrában dolgozik az

emeleten, lekéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön,

hogy hányban halt meg Mátyás király, de ha már itt van, azt is mondja

meg, hogy mikor égett le a szegedi színház. Sári János bátyánk, a kiváló

hentesmester és városatya, aki annyit szemére térítette a közgyűlésen a

tekintetes tanácsnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik

belőle, hanem a zseniálitási eszme erő“, fölkattyog a kultúrpalotába,

hogy mutassák meg neki a _lepkény_-gyűjteményt, mert azt hallotta, hogy

_Emerikában_ olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű.

És mikor a tekintetes igazgató úr mindezeket kielégítette, akkor

előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési

osztályú „szinekurát“, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában,

mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? Szerencsére az

egyűgyűségnek ezek a reprezentánsai kevesen voltak, s ha soha el nem

fogynak is, mindenki tudta, hogy Szeged magasabb kultúrájának szálai

Tömörkény kezében futnak össze. Ez annyira köztudattá vált, hogy a posta

sokáig őhozzá vitt minden levelet, amelynek címében a „közművelődés“,

vagy a „művészet“ szó előfordult. Az is lehet azonban, hogy mint

olvashatatlan címzésű levelek kerültek hozzá, akinek hivatalból

mindenhez értenie kellett.

Tömörkény a maga aere perennius monumentumának fölállításával a

kulturpalotában megelőzte a hálás várost. És ha követett el valami hibát

a kultúrpalotában, az csak az volt, hogy nem novellákat írt odabenn. Bár

azt tette volna, hiszen azokban tovább fog élni a szegedi magyarság,

mint a kultúrpalota gazdag néprajzi gyűjteményében.

VIII.

E sorok írója nem mer vállalkozni arra, hogy az esztetikus

aranyvesszejével mérje ki Tömörkény helyét a halhatatlanság

csarnokaiban, amelyek csak azoknak nyílnak meg, akik vagy olyant

cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyant írtak, amit érdemes

elolvasni. Bizonyos vagyok benne, hogy akármilyen legyen a mi mostani

értékelésünk Tömörkényről, ami örökkévaló volt benne, azt a jövendő

jobban fogja ismerni minálunk. Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban

volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon

megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz,

este lesz – és minél jobban sűrűsödik a sötét, annál fehérebben világít

az ezüstlámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar

firmamentumon.

Szeretnék azonban még pár szót mondani arról a Tömörkényről, aki ha majd

elmúlik, egészen elmúlik. Most még él, mert eleven képet őriz róla

nehányunk szíve. Még sokan érezzük a keze melegét, amelynek szorításában

sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohase volt gőgös a

csengése, a köhögését, amely annyiszor megriasztott, látjuk a

lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát,

magyarázó két ujja közt a cigarettát, őrizzük a poharát, amelylyel

koccintott és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk,

– de mi marad meg mindebből a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak

törnek-e el előbb, vagy az emberek, de végre csak eltörnek és az emlékek

száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk

meg igazán, mikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha

fotográfiát vett fel rólunk és senki nem tudja többé, melyik volt a

kedves nótánk és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn.

Szeretnék ezek közül az emlékek közül nehányat elültetni az ólommezőkbe

addig, míg frissek, – hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki

megfaragja Tömörkény lelke szobrát. Mert nem igaz, hogy ami halandó

volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjét sohse tudom

anélkül olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét

a zászlós bajússzal s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt,

mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét. A sok kodexminiáló barát

közül, akik egész életükön át festették klastromuk homályán szép

talitarka betűkkel a missaleket és krónikákat, csak az az egy maradt élő

alaknak, aki azt írta a deákbetűs pergamen margójára magyarúl és

emberül: _jaj, de ihatnám_. A többi is nagyon okos ember lehetett, de

nyilván ez volt köztük a legéletrevalóbb, ha nem lett is belőle

gvárdián.

Kellenek ezek az apróságok, mert ezek elevenítik meg a kő- és

bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az

iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a szextánsok és teodolitok,

amelyekkel a hegyek magassága a távolból is megmérhető.

IX.

Nem mondom el róla azokat a történeteket, amiket mindenki tud és a

szivárványos ötleteket, amelyek itthon talán népszerűbbé tették, mint

azok az értékek, amelyeket mélyen hordott magában, mint a rubin a fényt.

Nem mindenki tudta róla, milyen nagy író, de mindenki érezte benne az

emberi jóság varázserejét, nem mindenki becsülte értéke szerint, de

mindenki szerette, – mégis azt hiszem, kevesen ismerték. Mert nem volt

zárkózott, de nem volt közlékeny sem. A legtisztább szív volt az övé,

amely valaha vigasztalóul adatott e tisztátalan világnak, de nem hordta

a szívét a tenyerén. Lehet, hogy szeméremből, amilyen csak a jegenyék

alatt és a gerendás szobákban van otthon, de az is lehet, hogy

egyedülvalósága ösztönös érzetéből. Abból a magasságból, ahová ő mint

ember is felnőtt, olyan egyforma bokrok lehettünk neki idelent

mindnyájan, hogy érthető, ha nem igen tett személyválogatást az emberek

között. Mindenkihez kedves volt és szelíd, készséges és részvevő, de a

szíve belül nyíló ajtó volt és azt ő nem nyitogatta akárkinek.

Annak különösen nem, akiről észrevette, hogy szeretne odabent

körülnézni. Vannak olyan írók, akik mindjárt elálmosodnak, ha nem ő

róluk beszélnek; ki hallotta valaha, hogy Tömörkény a maga jószántából

beszélt volna önmagáról? Pesti íróknak rendesen csalódás is volt a vele

való találkozás. Már a külső Tömörkényt sem olyannak várták, amilyen

volt. Valami vitézkötéses magyarnak gondolták, makrapipával és

járulékaival és találtak helyette európai urat, nagyon udvariasat és

nagyon tartózkodót, akiben semmi hajlandóság nem volt arra, hogy

kellemeztesse magát. Leginkább a hivatali dolgairól beszélt, ha már

beszélni kezdett, de az írót nem lehetett meginterjuvolni. Az olyankor a

legbelső szobájába zárkózott, mint a nautilus-csiga.

Egyszer Szegeden járt Kóbor Tamás, aki talán még ma is a legszellemesebb

kozőrje a pesti irodalomnak. Akkor segédszerkesztője volt a virágjában

levő _Hét_-nek, amely nagyon megbecsülte Tömörkényt, noha még akkor csak

úton volt a csillagok felé. Közös ismerősök összehozták a két embert,

akik még addig nem találkoztak egymással és kiváncsian várták, mi lesz

most, két híres szellemes ember közül melyik sziporkázik jobban. Hát nem

igen akarta kezdeni egyik sem. Hallgatagon ült a kávéház

márványasztalánál a pesti író, meg a szegedi író. Kóbor unottan

nézegette Tömörkény pörge bajúszát. Tömörkény kedvtelve szemlélgette a

Kóbor sápadt homlokára göndörödő fürtöket. Szólni azonban egyik se

szólt, csak fújta a füstöt és kortyogtatta a feketét, meg a buckait. A

sokadik buckainál aztán megtört a jég. Tömörkény kivette szájából a

cigarettát és odahajolt Kóborhoz:

– Kóbor úr, – kérdezte szigorúan, – süti ön a haját?

Egyébre nem igen volt kíváncsi a pesti irodalom titkaiból, pedig Kóbor

azok közé tartozott, akiket szívesen szívelt. Általában azonban olyan

gyanakvással nézett Pest felé, amilyennel a tanyai magyar néz a város

felé. Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk,

ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy

kézlegyintéssel: – Uramisten, pesti embör!

A Petőfi-társaságbeli székfoglalóját lakoma követte, ahol szép

felköszöntőt is mondtak rá, ezt azonban már nem hallgatta végig, azt

mondta, sietni kell neki a vasúthoz.

– Ne bolondozz, Pista, – ráncigálta vissza Pósa bácsi, – hiszen

fölvesznek tán az esteli vonatra is.

– Arra én nem ülök, Lajos, – csóválta meg Pista a fejét. – Sütétbe nem

látja a sínöket a vasút és elcsellög valamerre.

És otthagyta a köszöntést visszaköszöntetlen. Nem volt igazuk azoknak,

akik rossznéven vették tőle. Ő úgy volt igazi, ahogy volt és sohse akart

másforma lenni és ez tette valami szokatlanul naggyá. Csak persze a

kicsiszolt semmikhez szokott szem a szögletet látja meg először a

gyémántban.

X.

Én láttam könybe lábadni a szemét, mikor meghatotta valami, amit

olvasott, de sohse hallottam, hogy gratulált volna valakinek. Vannak

született gratuláló talentumok, mint ahogy vannak köszönő tehetségek,

akik olyan virtuóz módon tudják megemelni a kalapjukat, hogy az ember

arra gondol, ezeket egy külön Isten teremtette. Belőle ez a két talentum

határozottan hiányzott. Nagy, kajlaszélű kalapját mindíg egyforma

szerényen emelte meg akár a hajdúnak, akár a kegyelmes úrnak, gratulálni

pedig egyformán nem gratulált senkinek. Ezt valami szemérmetlen dolognak

tartotta és azt hitte, mindenki olyan, mint ő, akinek mindíg

kényelmetlen volt, a szemtől-szembe való dicséret.

Olyan harmat pedig az elismerés az írónak, ami nélkül nem tud élni.

Kellett ez neki is, csakhogy ennek a harmatnak olyan mennyei tisztának

kellett lenni, mint amilyenről a rorátékon énekelnek.

Ahogy a halála után az íróasztalát összetakarítottuk a Laci fiával,

kezembe kerül a _Margit_ című regényének egy példánya. Eszembe jutott,

hogy hetek óta látom már itt hányódni a könyvet az asztalon. Ugyan mit

akarhatott vele? Forgatom a könyvet, hát kiesik belőle egy levélboríték,

címezve _Tömörkény István városi tisztviselő úrnak_. A Hecht-bankház

borítékja volt, amelyikben sürgős parancsot kap az ember, hogy a 10.223.

számú sorsjegy megvásárlása által alapítsa meg élete szerencséjét. Az

ilyesmit az ember a papirkosárba dobja. Pista ha itt tartogatta,

bizonyosan oka volt rá. Megfordítom a borítékot, hát ez van írva a

hátuljára ugyanazzal az irodai női írással, amelyikkel a címzés:

_Jaj, de gyönyörű szép regényt tetszett írni! Tisztelettel H. Ella_.

Ime H. Ella kisasszony, kis díjnok-leánya a hatalmas bankháznak,

fölírván a Tömörkény István nevét a borítékra, szükségét érezte annak,

hogy az ő kis pesti lelke fehér kendőjét meglibbentse az író felé,

akinek néhány sugaras negyedórát köszön és néhány könycseppet a történet

végén. Ime ez az a tiszta harmat, amelyik még Tömörkénynek is kedves

volt. Hol az a király, aki ilyen pro litteris et artibus-t adhatna?

XI.

Ennek a _Margit_ regénynek a megjelenésében egyébként, amely inkább csak

a Tömörkény adoptált gyerekének látszik, én vagyok a bűnös.

A háború elején egyszer oda tesz Pista az asztalomra egy nyaláb

kéziratot; azt mondja, olvassam majd el, ha ráérek. Ez a nagy

tisztesség, talán a legnagyobb, amely nekem írói életemben adatott,

többször ért. Ketten voltunk lektorai Tömörkénynek: a felesége, meg én.

Emma volt az első fórum, én a második. _Emmának tetszik_, vagy _Emmának

nem tetszik:_ ez volt az elsőfokú ítélet, amellyel a drága akta hozzám

került.

Ez alkalommal éppen valami postamunkán dolgoztam – a kultúrpalota nyári

nagytakarítási napszámos-számláit összegeztem mint történelmi okmányokat

a tekintetes tanács számára – azért megkérdeztem Pistát, sürgős-e a

kéziratok dolga.

– Fenét sürgős, – nevetett. – Lehet vagy tíz esztendeje, mikor ezt a

három struflit írtam, aztán valahogy elkeveredtek a könyveim közé és

csak most kerültek elő. Hát ha tíz esztendeig vártak, most már nagyon

ráérnek. Éppen azt légy szives mögmondani, hogy olyanok-e, amiknek

alátöhetöm még a nevemöt.

Hazavittem a kézíratokat, elolvastam őket s másnap reggel azt mondom

Pistának:

– Egy olyan szép köztük, hogy ahhoz foghatót rég nem írtál. Hanem a

másik kettő mintha nem volna Tömörkényes.

Szegény Pista annyi mindenben volt köztünk első, hogy most már sok

mindenben utolsónak látszik. Nem tudom, nem ő volt-e az utolsó ember,

akivel ilyen őszintén lehetett beszélni. De tudtam, hogy ő nem az a

fajta író, akinek éles szeme van ugyan, de a saját személye elfogja

előle a világosságot.

– Az ám, – mosolyodott el az ítéletre – magam is úgy éröztem, ez a kettő

már nagyon lecsökkent.

Azzal fogta a két lecsökkent novellát, szép nyugodtan összetépte a

szemem láttára és belehajította a papírkosaramba.

– Emezt, – azt mondja, – fölküldöm Szakács Andornak, legalább a jövő

hétre nem köll újat írnom.

Hát én nem tudom, hogy Heródes hogy érezhette magát a betlehemi

gyermekgyilkolás után való nap, hanem az bizonyos, hogy nekem kegyetlen

lelkiismeretfurdalásom támadt. Mégis csak gonoszság volt az, amit én

cselekedtem. Amit Tömörkény írt, mégis csak meg kell azt becsülni, ha

csak szemenként csillog is benne az arany. De hát ha nem is szemenként

csillogott? Hátha nem a jegecben volt a hiba, hanem a próbakőben?

Egyszer aztán jön hozzám Tömörkény Kabos Edének egy levelével. Pár íves

kis regény kellene karácsonyra az Érdekes Ujságnak, fizetne érte 1000

koronát.

– Hát a péz elkelne, – mondja Pista, – de az ördög tud regényt írni. Mit

kénytetnek engöm olyanra, amihöz nem értök.

– Megállj csak, – mondom, – nem bizonyos az. Kis gimnazista koromban

olvastam én egy novelládat a Magyar Szalonban. Biz én már elfelejtettem

a címét is, a meséjét is, de azt tudom, hogy akkor borzasztó tetszett.

Szép hosszú is volt, illusztrációk is voltak benne. Két képre még

emlékszem. Az egyiken egy kibontott hosszúhajú lány kapkod a szívéhez.

Ez csak szerelem lehet. A másikon egy hosszú puskájú erdész-féle ember

fekszik a fűben, a szívéből folyik a vér, ez csak amiatt a hűtlen kígyó

miatt lövöldözhette meg magát. Olyan regény ez, Pista, mint a

parancsolat.

Pista hümmögött, jött-ment, tett-vett, úgy látszik, családi konferencia

elé is vitte a dolgot, délután aztán azt mondta, hiszen lehetne beszélni

a dologról, de az ördög tudja most már azt a Magyar Szalont előkeríteni.

Reggelre előkerítettem neki a könyvet és elment a levél Kabosnak, hogy

mit szólna a leányzó föltámadásához, aki nem halt meg, csak alszik,

igaz, hogy már majd huszonöt esztendő óta. És mivel Kabos beleegyezett,

a _Margit_ megjelent, tábláján a legutolsó fotografiával, amit

Tömörkényről csináltak.

Így aztán mindenki jól járt. Pista megkapta az 1000 koronát, én

expiáltam a lecsökkentett kézíratokkal elkövetett bűnömet és az

asszonyok végre kaptak egy Tömörkény-könyvet, amelyben szerelem is volt.

Mert a szerelem egyébként nem témája Tömörkénynek. Ép úgy hiányzik nála,

mint Arany Jánosnál. S épen azért lehet a kezébe adni az iskolás

gyermeknek is, ép úgy, mint Arany Jánost. Talán az egyetlen elbeszélő

író a világirodalomban, aki negligálni meri Aphroditét minden

csalafintaságaival. A népszerűségnek egy biztos eszközéről mondott le

vele. Jókai, Mikszáth, Herczeg hódíthattak volna-e akkora birodalmat, ha

nem Ámor ül a bakon, jácintvesszővel hajtva a Pegazust? És micsoda

abszolut uralkodó lett volna Tömörkény, ha legalább sáfrányként bele

veszi a szerelmet írásaiba! Miért nem tette? Az Isten tudja. Az ő

alakjai nem érnek rá a _Liebelei_-re. Rendesen túl vannak már az ifjúság

virághaván az emberei s a Veronok és Etelek, ha hajadonfővel járnak még,

testetlen árny gyanánt suhannak át a napos mezőkön.

A legtisztább beszédű férfi volt, akit valaha ismertem. Egy

apáca-növendék nem lehetett szemérmesebb, mint a paraszti élet e

legnagyobb tudósa volt és nála kedvesebbeket senki nem mondhatott

asszonyoknak.

– Asszonyom – mondta egyszer valakinek, muzsikás és nótás hajnalon –

nagyságodnak olyan szép szeme van, hogy az egyiket bátran ki lehetne

szúrni, mert a másik magában is többet érne, mint másnak kettő.

Ilyen az óriás, mikor jókedvében leül a földre kis rózsaszin kavicsokkal

tiplózni.

XII.

Azt hiszem, gondolkozónak is volt akkora, mint művésznek, de a sors nem

állította olyan helyre, ahol ezt a talentumát is kibonthatta volna. Így

csak úgy végbe göngyölve maradt és házi használatra szolgált.

Az antropológus Török Auréltól hallottam egyszer az egyetemen, hogy a

legnagyobb magyar elme Kerkápoly volt, mert az csinálta a legnagyszerűbb

definiciókat. Például tőle származik az a meghatározás, hogy „a külső,

amelynek belseje van, csak annyiban külső, amennyiben belső a belső,

amelynek külseje van“. Hát én Tömörkénytől sohse hallottam ilyen

nagyszerűségeket, mégis azt merem mondani, hogy ami ezt a szentenciózus

stilust illeti, a legnagyobb magyar elmék közül való volt. Az

eszejárásában, a világos látásában és a megvilágító képességében volt

valami Deák Ferences. A paraszti aforizmákból, amelyek a könyveiben

találhatók, össze lehetne válogatni egy külön kötetet s az nagy

becsülete lenne a magyar elmének. Persze nehéz lenne kiválogatni, melyik

belőle a paraszté, melyik a Tömörkényé. A Keller Zendelvald lovagja húsz

esztendeig hordott magán egy álarcot s mikor végre levetette, akkorra az

arc úgy hozzáidomult az álarchoz, hogy nem lehetett tőle

megkülönböztetni. Tömörkény annyira bele tudott öltözni a paraszt

pszihéjébe, hogy aztán a magáét is a paraszté gyanánt adta.

Sokszor kötődtem vele efelől és rábizonyítottam a pia fraust, ami a

művészet lényege. Fogott egy témát a búzapiacon, valami paraszti mondást

hallott, feljegyezte a noteszébe, mutatta nekem nagy örömmel. Az bizony

még akkor békasó volt. Erre hallottam megint, ahogy elmondta valakinek,

hogy milyen nagyszerű dolog ez. Még akkor is békasó volt, de már kezdett

áttetsző lenni. Harmadnap múlva megint előhozakodott vele, elfelejtette,

hogy már frissiben elmondta s már akkor a lelke műhelyében átesett a

köszörülésen, csiszoláson s mire megírta, olyan tiszta hegyijegec volt,

mintha akkor került volna ki az Isten markából. És ő azt hitte, hogy ezt

így bányászta a Luklábú Pap Illés lelkében.

– Jobban szeretném, ha nem a te parasztod volna olyan, mint az eleven

paraszt, hanem az eleven paraszt volna olyan mint a tied, – védtem a

művészetét az élettel szemben, de ebben az egyben makacs volt és

meggyőzhetetlen.

Az igazság pedig az volt, hogy ő a valóság párnáján álmodott. Azt

hiszem, a realista művészetnek ez a lényege.

XIII.

Ha valamivel meg volt elégedve önmagában, az a kiválóan gyakorlati

észjárása volt, már t. i. amit ő annak tartott. Igazában pedig az ember

realizmusa csak olyan desztillált volt benne, mint a művészé. Hiszen ha

nem az, akkor nem marad itt a város cselédjének Szegeden, hanem elmegy

magyar humoristának Bécsbe. Azt hiszem, akkora úr lett volna belőle,

hogy a kultuszminiszter is ott silbakolt volna a temetésén.

Soha nem volt olyan termékeny a tehetsége, mint a háború alatt és soha

rosszabbúl nem gazdálkodott vele. Ez volt az az embarras de richesse,

ami csak a nagyon kis íróknak adatik, vagy a nagyon nagyoknak. Akkora

volt a gazdagsága, hogy nem tudott mit csinálni vele. Három-négy rajzot

csomagolt egybe _Apró dolgok_, vagy _Heti dolgok_ cím alá s így küldte

őket Szakács Andornak, aki mint szerkesztő legtöbb örömet szerzett neki

az életben.

– Nem jól van ez így, Pista – mondtam neki. – Micsoda boltos vagy te,

hogy három-négyszáz korona árút adsz száz koronáért. (Ennyit kapott egy

tárcáért.) Szakácsnak is jobb, ha négy kis tárcát kap az egy góliát

helyett. Nincs papír, nehéz neki a helyet kimódolni.

– Az neköm mindegy, – vetette föl a fejét Pista. – Ami böcsület, az

böcsület, ha neköm száz koronát adnak, azért böcsülettel köll szállítani

a portékát.

Mikor a háború harmadik nyarán az öreg katonákat is bekívánta a császár,

Pista is menni akart erővel s úgy felkészült, hogy már a hivatali

pénztárakat is átadta nekem. Mert ha pénzünk kevés van is, legalább a

pénztárunk sok. Átvettem a könyvbeszerzési pénztárt, a könyvkötésit, a

régészetit, a természetrajzit, a néprajzit, az irodait, a

bútorjavításit, a nagytakarításit, a kistakarításit a kulcsokkal

egyetemben. Lehetett az egész összevissza vagy háromszáz korona, a kulcs

alighanem több volt. Másfél napig írtam az elismervényeket, külön minden

egyes „pénztárról“.

– Csunya mestörség, – szépítette a dolgot Pista, – de tudod, ami rönd,

az rönd.

Hát persze, hogy persze. Esti záráskor átadom neki az elismervényeket; a

kincseket, amikről szólnak, majd átveszem reggel, mondom. Hát vacsora

után jön be hozzám a szerkesztőségbe.

Átnéztem otthon az írásokat, – azt mondja, – valamit kifelejtöttünk.

– No?

Előveszi a noteszát és olvassa belőle:

– A bélyegzős kiszniben van 4 darab 25 fillérös bélyeg, 18 tizfillérös,

mög 8 háromfillérös. Ezökrül is egy kis írást légy szíves majd

szörkeszteni.

– Ami rönd, az rönd, ugye? – nevettem el magam, mert ismertem a

természetét. – Ne ragasszunk rá koronás bélyeget is?

Másnap délelőtt aztán áthurcolta – fél markában – az egész hivatalos

kincstárt az ő fiókjából az én fiókomba.

– No hála Istennek, ezzel is röndbe vagyunk – mosolygott elégedetten,

ahogy rácsattantottam a zárat a fiókomra. – Most már légy szíves bejönni

egy kicsit az én szobámba.

Ott elővette a zsebéből a kulcsos karikát, levett róla egy vékony

kulcsot, kinyitotta vele az íróasztalát, annak a fiókja tele volt

mindenféle purzicsános skatulyákkal:

– Hát nézd kérlek alásan, ebben a dobozban vannak Jóska bátyám

hadikötvényei. Emebben mög sorsjegyök vannak. Ez egy takarékpénztári

könyv a gyerök nevire, ugyan akárki fölvöheti. Ebbe mög készpénz van,

ráírtam, 1750 korona. Ebbe mög a te elismervényeid vannak, amiket tegnap

adtál. Hát most már ezt a kulcsot odadom neköd, majd löszöl szíves rá

vigyázni, még én odalöszök.

– Igen, – mondom és húzom elő a papirt, – mindjárt csinálom az

elismervényt.

– Ördögöt, – azt mondja, – hiszön ez nem hivatalos.

Hát ilyen volt a realitása.

XIV.

Volt-e valami ambiciója ennek a csodálatosan igénytelen embernek, aki

sohase akart lenni semmise? Kettőről tudok. Az egyik az volt, hogy a

gyerök, a Laci kitüntetéssel jőjjön haza a frontról. És mikor Laci

hazajött a kis ezüst pitykével, akkor Pistát még kérkedni is hallottuk.

Ha az ismerősök kérdezték tőle, „hogy vagy, Pista“, mindenkinek azt

felelte:

– Ülök otthon, pajtás, egész délután, oszt nem csinálok sömmit, csak

nézöm a gyerök mejjin a kis ezüstöt…

A másik ambiciója meg az volt, hogy szerette volna megtalálni, mint

ásató ember, az Attila sírját. De már ebben nem volt szerencséje. Egy

derék alföldi város ebben lefőzte Szegedet. Attila sírját az odavaló

múzeum találta meg, csak az én tudtommal is legalább ötször már.

Legutóbb, amennyire a helyi sajtó jólértesültségének hinni lehet, az is

rá volt írva a koporsóra, – persze latinul – hogy _Attila rex_.

De ha már maga meg nem találhatta az istenostorát, beérte volna azzal

is, ha én találom meg. Azért, ha régi lovas sírokra akadtam valahol a

környéken, mindíg kijött a tetthelyre körülnézni.

Azt hiszem, az igazi Tömörkényt nem is lehetett máshol látni, csak kint,

a szabad magyar mezőn az Isten szabad egének napsütésében. Azt kellett

volna hallanotok, ahogy az átokházi pusztán beszélgetett a széllel, a

nappal, „ej, de haragosan fújsz, te szelecske“, „jöjj ki már, te

napocska, örülj ennek a szép zöld fűnek“, azt kellett volna látnotok,

ahogy leheveredett a domboldalba és símogatta a kezével a szagos zsályák

kék fűzéreit, ahogy hallgatta szeretettel a görnyedő magyarok nehéz

tréfáit, ahogy felállt a dombtetőre és nagy barna szemeiben kergette

egymást fény és ború, ahogy nézett a messziségbe, ahol az éj ráhajol a

földre és Isten lelke lebeg a búzamezők fölött! Nem tehetek róla, ha

kicsit Székely Bertalanos is a kép: ez volt Tömörkény, a költő, a magyar

próza Petőfije!

Sok-sok ilyen emlékem aranyos ködben úszik már, egy frissen és üdén fog

kísérni a magam alkonyatáig: az első közös ásatásunk emléke. Április

vége felé volt, Röszkén, Nemes Ördög György földjén, ahol avar lovasok

csontjait szedegettük ki a heretáblából. Antal, akkoriban a város

kocsisa asszisztált ennél az exhumálásnál, aki igen tanulmányos férfiu

volt, mert, mint ő mondta, egy ténybeli herceg privadinerje volt

huszárkorában és akkor igen megtanult a nagy urakkal bánni, élőkkel úgy,

mint holtakkal. Antal azon magyarok közé tartozott, akik szeretik a

választékos beszédet és _rugalmas_-nak mondják a rugós lovat és nagy

szenvedelmet éreznek, ha pipáragyújtáskor az égő masináról a _kém_

rácseppen az ujjukra. Ilyen képzett férfi lévén Antal, Tömörkény rábízta

a halott avar urakat, a _hullámokat_, amint antali nyelven neveztetnek

és engem odaintett maga mellé a pimpimpárés pázsitra.

– Gyere, ezt nézd, – mutatott rá a leáldozó nap véres ostyájára, – nincs

ennél szöbb az egész világon.