Gazdagon teritett asztal körül közel 20 ifjú ül; előttök különnemü
poharakban, bordeauxi, rhenusi, cziprusi, és champagnei bor habzik, s a
hangos beszédet Sárközi Feri hangászkara fojtja el. A társaság, mely az
asztalt környezé, még nincs egészen jó kedvében, s itt-ott rikkant
egy–egy rekedt hang, az összehangzó zene közé.
A vigadók elnökletét Vilhelmi foglalá el, a társaságot poharainak
gyakori üritésével lelkesité s a szerény vendégek az elnök példáját
unszolás nélkül követték. Im egy ismerős alak emelkedik fel üléséből;
csendet kér; Sárközi Feri hegedüjét kikapta álla alul, s a hangszerek
elnémultak; egy általános „halljuk“ viharzott a teremen végig s az
ismerős egyén, ki nem más mint Földi Endre – magasra emelvén poharát,
igyen szónokolt. – „A mi szeretetreméltó barátunk, a legőszintébb
magyar, az alföld legkitünőbb embere, ki az úri teremekben oly igen
keresett, s kinek számtalan mágnás örvendne barátja lenni, ki leszáll a
magosból hozzánk, hogy őszinte meleg keblekre találjon, megnyitja
élvezésinknek erszényét s barátságunkban boldog, – a mi kedves Vilhelmi
barátunk éljen!…
– Éljen! – harsogott valamennyi torok, hogy szinte az épület rezgett
bele s a roppant orditás zajos zenében veszett el mert Ferko kenyeresei
a nagy „éljen“-re ugyan dühösen megragadták hangszereiket.
Vilhelmi is felált, vendégeire mekegé poharát s a társaság perczenkint
élénkülni kezdett; végre maguk a poharak neki lelkesülve ugrálni és
sulyegyent veszitve dülöngözni kezdtek.
– Egyik felköszöntés másikat érte, s a tisztelt gyülekezet arczán gyanus
lángfoltok mutatkozának; szóval a mulató arszlánok felküzdték magokat
odáig, hol a józan gondolkozás hanyatlani kezd.
– Egy harsány „éljen“! tört ki valamennyi ajkon, s Viola Jánost, a
gyönyörü mákvirágot, az ohajtva várt vendéget, teritett asztalhoz, nyilt
karok fogadák. Ez azután az élet! ennyi jó barát egyszerre!!
– Hozott a zivatar, – szól az elnök – hol késtél eddig?
– A szép nők! ah az isteni nők! – viszonzá Viola szemeit gunyos
érzelgéssel forgatván s szivét tapogatván.
– Az ám – jegyzé meg Földi – tervet készitgete otthon, mikép lehetne
Pesten egy új utczát emelni, hol hitelezőknek tilos a járkálás, igy
valahára fényes nappal ő is sétálhatna.
Ezt kitörő nevetés követé.
– Ugyan – mond Viola – te veted ezt szememre? hisz magad is elég tékozló
vagy.
– Nem az én hibám – felele Földi – hanem a fővárosi életé?
– Éljen a főváros!!! – kiálták egyhangulag.
János helyet foglalt, s két három poharat rögtön fenekéig ürite; ismét
poharat ragadott s egy csinos szőke ifjura köszönté. Ez egykedvüleg
jóváhagyást inte.
– Mi lelt Ronkoly – csodálkozék Viola – te, a megtestesült jó kedv, most
oly komolyan – szomoru vagy; nincs pénzed?
Ronkoli igenlé s pohara tartalmát mohón szíta magába.
– És azon busulsz? jó az isten, hat nap alatt egy egész világot teremte.
– Azt teheté – mond Ronkoly – de nekem 16 nap alatt sem teremthet
elegendő pénzt.
Mindenfelől helyeslő zugás.
– Hát te – kérdé Vilhelmi Violától – mit tennél ha 200,000 ft. évi
jövedelmed volna?
– Mit? – kissé gondolkozott – hát biz én 400,000 ft. költenék.
– Helyes! Helyes!! – És a talpra esett válaszra nagyot ittanak.
Igy folyt darab ideig a társalgás, s hogy végre minden nyomorult
elmésség megfizethetlen ötlet lévén, körömpróbaüritésre nyujta alkalmat:
azt emlitenem is felesleg; igy aztán mindnyájan emberül eláztak, ide
értve magát a szélesre hizott vendéglőst is.
Vilhelmi nyelve s lábai megtagadák a szolgálatot, oldalzsebébe nyúlt,
kivoná tárczáját, s szótlan nyujtá Violának, ki azt elfogadá, Földy
Endrét a mellékszobába inté, hol parancsoló hangon számadást kért.
A számadás 350 ftra rugott.
Viola a tárczából egy fillérrel sem vőn ki többet az emlitett összegnél,
de azt koránsem a vendéglős kielégitésére forditá, hanem czimborájával
osztozott.
– Endre!
– Nos?
– Küld be Ronkolyt.
Endre engedelmeskedék.
– Viola az alatt a vendéglőst vonta hálóba.
– Uram!
– Parancsoljon – viszonzá a vendéglős, teste egész sulyával ereszkedvén
egy székre.
– Ismeri Ronkolyt?… Mi vendégei vagyunk, s őszintén megvalva ő mostan
tehetségén túl költött, nem lenne ön szives a mai árjegyzék fejében egy
általa három hétre kiállitott váltóval beérni?
– Miért nem! – Ezt józanon alig cselekedte volna az embernyuzó – vagy is
akarám mondani emberszerető korcsmáros, de most oly szives, oly jó volt,
hogy az egész világot megölelte volna.
– Tehát ön megelégszik?
– Ronkoly váltójával tökéletesen. –
E pillanatban a szóban lévő közibük lépett, Viola karon ragadá s egy
szögletbe vonult vele.
– Mennyi adóságod van?
– Ne kérdezd, atyám főbe lő.
– Haljam tán segithetek.
– Tizenötezer, s nehány nap mulva…
– Teljeskorú leszek! Istenem! előre látom, mint rohanják meg atyámat s
én veszve vagyok.
– Gyermekség! – biztatá Viola – Vácz ide nincs messze… egy kis
kirándulás, jól szerkezett irat: s hitelezőidet halgatásra s egyezésre
kényszerithetjük.
– Nem értelek.
– Mire való a káptalan? mondd, nincs adósságom, és – nem lesz.
– Menj menj aljas terveddel.
– Hisz nem következés meg nem fizetni, csak hatalmukat feletted
eltörleni.
– Igaz.
– Tehát?…
– Készen vagyok.
– Ember vagy. Hanem a többi közt még ezen pár forint is elcsuszhatnék; a
mai költségekről adj váltót a korcsmárosnak.
– Hisz Vilhelmi vendégei valánk?
– Inkább magam fizetem, de általa vendégeltetni nem akarok.
– S miért?
– Nem sértené e ez méltóságunkat? holnapután uton utfélen dicsekednék,
hogy az ő kegyéből…
– Igazad van – esék szavába Ronkoly, mert Viola gyöngéjét eltalálta – én
nem leszek senkinek lekötelezettje.
– Ez illik egy magyar úrhoz, igy szeretlek.
– Hol a váltó.
– Itt.
És két percz alatt el lőn fogadva a váltó; Ronkoly aláirá s az elázott
vendéglős, mint valódi értéket bankjegyei közé csusztatá.
A társaság zajos kurjongatások közt oszlott el.
Jánoska Rózához sietett. A kecses hölgy szobája még világitva vala, s
János az ablakfüggönyökön át két árnyat látott benn; az ajtóhoz
közeledék, s férfihang üté meg idomtalan fülét. Láttátok-e Othellót?
nem, ez kevés; képzeljetek egy felbőszült arszlánt?! Leirhatlan lőn a
kalandor dühe.
Alig kopogtatott az ajtón, a szobában setétség lőn; ez még inkább
felizgatá haragját. Hosszas zörgetés után az ajtó fölpattant, s ezen
pillanatban János mellett egy sötét alak akart elsurranni; János torkon
csipte az iramlót, hangosan parancsolván gyertyát, és mint isten szavára
– lőn világosság.