Kelendiné a tükör előtt rendezgeté vendégfürtjeit s redős arczán a fehér
szinnek pirosbani átvegyitését müvészi gyakorlattal vevé kisérlet alá;
szemével egyet kettőt kaczéran hunyoritott; nyakán az angolcsipkét
megegyengeté, finom kendőjét kölni vízbe áztatá, s az álló nagy tükör
előtt öntetszőleg fordult meg, mint bálba készülő 16 éves leány, pedig
erről még emlékezni sem szeretett. Úgy látszik, e nő önmagát törekedett
megcsalni, midőn gyermekded könnyüséggel lejte végig szőnyeges teremein
a harmadikig. E terem gazdagon, de izlés nélkül vala butorozva. A nő
ablakhoz sietett s a vörös függönyöket félig bevoná, mi a terembeni
tárgyakra hajnalszint árasztott. Kelendiné kecsesen helyzé magát a
ruganyos pamlagra, s a szőnyegre hullámzó drága öltönye redőit kissé
megigazgatá, Sand György „Lelia“ czimű regényét kezébe vette; s hogy
olvasott-e belőle, azt nehéz volna kimutatni, de mindegy, ha értelem
nélkül is, ő a becses mű lapjait forgatá, s a bársony kötés illett egy
úrnő kezébe.
Kelendiné azon szerencsések, vagy inkább szerencsétlenek sorába
tartozott, kik sirig vágynak tetszeni, s szép tőkepénzök biztositja,
hogy imádók hiányában szükölködni nem fognak, s ábrándos
gondolkozásukból csak akkor üdülnek fel, midőn az elhunyt férjeiktől
öröklött szép vagyonból kipusztittatván, egy két járdataposóból kész
urat teremtettek. – – – Szegény nők!
Kelendiné, – mint mondani szokta – most van élte tavaszában; pedig élte
már este felé közelg.
Épen nyilik az ajtó. Hah! ki az, ki oly finom hajlongások közt lépdel
Kelendinéhez, kezét ajkihoz szoritja s szivhangon üdvözli a drága nőt?
ki az, ki oly fesztelenűl veti magát a pamlagra? mintha már hallottuk
volna szavát, mintha ismernők némileg testmozdulatait… tekintsünk szeme
közé. Le a kalappal uraim! hisz-e hatalmas egyén: Viola János.
Kelendiné száraz ujját fenyegetőleg emelé lovagjára; Viola esdően
tekinte rá.
– Mondhatom, – kezdé a nő gyermekded szendeséggel, – nem szép öntül,
szerelmesét csak nem két napig agyon gyötreni.
Viola szivmetszőleg sóhajtott.
– Védje magát, – folytatá Kelendyné Jánoska homlokáról egy rendetlen
fürtöt félre simitván, – szóljon csak egy szót is megnyugtatásomra.
Viola úr ismét sohajtott, szemeit tenyerével elfedé és… és biz én nem
tudom, mit csinált, s még kevésbé, hogy mit gondolt.
– Ah! – jajgata a fülig szerelmes nő – ön hütlen, ön…
– Esküszöm! – kiálta János, s egy zuhanással a nő lábainál volt. – Oh,
ne vádoljon, hisz ha ön tudná,… de nem szabad tudnia,… elég magamnak
viselni a fájdalmat, s kit szeretek: az egyedül örömimben osztozzék.
Egyetlenem! a menny gyönyöreivel árasztanálak körül, ha tehetném;
szenvedéseimet mind magamba színám, hogy neked csak öröm jusson, oly
angyalilag imádlak, s te hűtlenséggel vádolhatsz? Oh! ha tudnád, miért?…
de én nem jöttem panaszkodni.
– Szóljon, kedves, mit ha tudnék, hisz az ön sorsa enyém is.
– Igaz, Hermin, a mi sorsunk, ha külömben nem is, de most egy.
– Ön elrémit.
– Hermin! utószor látsz lábaidnál, utószor mondhatom „imádlak“; e
gondolat velőmet égeti.
Hermin elájult, vagy is csak szeretett volna elájulni.
Viola felmosolygott, midőn drága terhét vétkes karjai közt tartá; ajkin
e szó lebbent el: – győztem!
– Szóljon, – kezdé a nő szünet után, – most már elég erőt érzek, szóljon
mi választ el minket.
– Atyai hatalom, s gazdag házasság.
– Házasság! jajdula fel Hermin és – kérem ne ijedjenek meg, nála ugyan
könnyen ment az ájulás, de most az egyszer czélszerűbbnek látta Jánoskát
keblére vonni.
– Házasság! – ismétlé – és szerelmünk?
– Emlékezetben élni fog siriglan.
E felelettel egy 16 éves érzelgő leányka tán beérte volna, de
Kelendynének több esze, vagy is akarám mondani több követelései voltak.
Miért is határozottan mondá.
– Nem fogsz elmenni.
– Daczoljak atyám akaratjával?
– Nem vagy-e független?
– Fájdalom! nem.
– Azzá teszlek én.
– Hermin!
– Maradj.
– Oh de ha elgondolom, a fővárosban minden segély nélkül tengődni; igaz,
érted azt is szivesen tenném, de nem pirulnál-e, ha lovagod szegényül,
elhagyatva tengődnék?
– Esküszöm, soha! neked nem lehet, nem szabad szükséget szenvedned.
– Hermin!
– Te úr vagy, s az leszesz, ha minden rokonid kitagadnak is!
– Fájdalom! úrnak neveltetém.
– És mi hiányzik hozzá?… pénz? itt szekrényem kulcsa, tiéd mindenem.
Viola nem ismételteté az elkábult nő ezen szavait, hanem rablóként
ragadá ki kezéből a kulcsot, felnyitá a zárt, s pénzben ugyan nem
számolása szerint, de hozzá adván az elzsebelt ékszereket, csinos fogást
tőn.
A nő elégülten nyujtá csókra kezét, s Jánoska háladatossan ragadá azt
ravasz ajkihoz.
– Szeretsz-e, s megérdemlem-e? – kérdé Kelendyné, ön müvében büszkén.
– Szeretlek véglehelletemig, s megérdemled, mint senki más.
Most egy szenvedélyes „ah“! és egy sulyos „hm“-mel magukhoz hazudták a
szerelem édenét.
– Tied vagyok örökre! – mond Jánoska, örvendve az alkalmon, hogy
valahára rés nyilik menekülni.
– Örökre! – viszonzá Hermin, vagy is Kelendyné, mi jobban rá illik, s
arczát Viola keblére rejté, hihetőleg a szégyen miatt, hogy nem tud
pirulni. Ah! minő drágán megfizetett volna e perczben egy pillanatnyi
pirulásért.
„Soha nem látom“ fejében, egy drága karpereczet az elcsent ékszerekből
kezére kapcsolt, újjait gyémántokkal terhelé, egy alávaló mosoly vonult
el ajkain, s szélvészként rohant le a lépcsőkön.