Alig csapta be uracsunk az *–kávéház ajtaját, már egy másik sokkal
diszesb kávéházba lépett. Ez a város legkeresettebb részén tárja ki
üvegszárnyait, oltalma alá fogadandó a naplopókat, ha csakugyan nem
tartanák véteknek a naplopást. Itt müvelt közönséggel találkozhatni;
tekejáték nagy pénzben, szóbőség és elvvita, elmésség és dohányfüst,
gorombaság, fricska, gúny és rágalom apróbb és nagyobb csoportozatokban,
s több illynemü kedvtelések foglalják el a halhatlan elméket; ittott
hunyászkodó zsidó rágdicsálja körmeit, lesvén az alkalomra, midőn valaki
valamicskét olvasztóba (zálogba) küldeni kegyeskedik. De lépjünk ki e
kellemetlen gőzfördőből. Künn tisztább a lég, s nem sérti az ember
szemét a sok kétségbeesett arcz. De hol van uracsunk? csak nem tévedt el
a tömegben? Hollá! hollá! ah! alázatos szolgája, meg van; hisz hogy is
lehetne őt eltéveszteni, mikor ezrek közül is kiragyog: ujjai s
óraláncza telvék a legdrágább gyürükkel; öltönye párizsi; beszéde gőgös
és átható; tartása feszes; tekintete lenéző, hajlongása betanult;
taglejtése kimért; megesküdnék rá akárki, hogy bölcsőjében már
törvényhozó nagyságos volt, vagy legalább is javából a tekinteteseknek,
s mihelyt lábra kapott, a legroszabb esetben öt tigris volt nyomában;
pedig… de nem rontom hitelét, – mert gyönyörüen felkopnék az álla, és
nem szeretem a szenvedést látni, vagy azért, mivel ismerem, akár pedig
jószivüségből, hadd ügessen mig bir. A patvarba! nevét szinte elfeledém
emliteni. Viola János ő; állása uracskodás; hivatása járdataposás;
foglalkozása nem annyira szerelmi, mint főzési kaland. – Félre ne értsük
egymást; ezen szó, „főzés“ őt gyanuba hozhatná, s ha valaki elég merész
volna hamis játékkal bélyegezni: kardot kötök mellette, uraim; ő nem
kártyával, hanem váltóval főzi, egy részről a világot, más részről pedig
– a tőkepénzeseket. E pillanatban Földy Endrével beszélget; ennek semmit
jelentő sületlen pofája van, de szája hét országra szól: egyébiránt
öltözetéből egy kövér uradalom jut az ember eszébe. Tán birja is?
Mindenhol birtokos a széles Magyarországban, ha pénzt vesz fel, de a
fizetésnél kereskedhetik az elszomorodott hitelező a holdvilágban.
Uracsaink hosszu léptekkel méregetik a keskeny folyosót; – vigan
csevegnek, sem jelen – sem jövőről nem gondolkozva, mert az elmét
fárasztani szokásuk ellen van. Bizony csak felséges ez a fővárosi élet!
– Nos Jancsi hanyadán van a pimasz sváb? – kérdé Endre.
– Még nehány nap győzi, aztán az ebek harminczadjára jut.
– Ki kell színi addig is zsirját; miért jutna még az is más kezekre,
midőn mi vagyunk körötte.
– Hiszen világos.
– Estére lakomát adand egyik külváros vendéglőjében.
– Jó kilátás, ilyenkor jócskán szokott nekünk jutni, csak őt az asztal
alá ihassuk.
Ekkor egy harmadik egyén csapott közibök; melegen üdvözlék a csinos, de
szögletes ifjút, egymásra szemet hunyoritának s uj fordulatot
csavaritának beszédöknek.
– Hát estére? – kérdé nyájasan az ujanérkezett.
– Ott leszünk; – válaszolák egyhangulag.
– A vig czimborákat mind össze kell szedni, Jancsi!
– Gondoskodtam már s fejemmel állok jót, egy sem fog hiányzani.
– Emberem vagy! – fejezé be a társalgást az ifjú, s meleg kézszoritással
bucsút vön, s a kettő ördögileg mosolyga utána. Tán észre vették már
önök, hogy a harmadik egyén épen az volt, kiről hőseink oly meglepően –
barátilag értekeztek. Neve Vilhelmi Vilhelm; atyja dús mészáros az
alföldön, ki, miután eleget szerze, hogy fia bőségben éljen, nagy
bölcsen elhatárzá, egyetlen Vilhelmjéből urat nevelni, s roppant örömére
kitapintá, hogy fiának ehhez igen nagy hajlama van, mert semmit sem tud,
tanulni nem szeret, a pénzt szórja – természetesen – semmire, mert
czélszerüen sokat költeni nem uriaskodás, hanem minden látszat, s
jótevés nélkül, mint mondani szokták „a kutba vele“; nincs szive, nem
ismer hazát, szépet és jót; szóval él, mint sok más tömérdek pénzzel.
Uralják és hizelegnek körötte; s ez roppant apai és anyai öröm.
– No öcsém! – mond Viola a távozó után ördögi gúnnyal – nehány nap mulva
te is körülnézheted magadat.
– És, mint mások, – jegyzé meg Földy, – barátságunkra, ha sirig nem is,
de nehány évig bizonyosan emlékezni fogsz.
– Hiszem azt. No, de most mennem kell.
– Hová?
– Brr! a mamihoz.
– Ugyan mikor hagysz fel már vele?
– Dőre te! mihelyt erszényébe nyultam oly mélyen, hogy könyes szemmel
néz utánam.
– Hej, czimbora! mikor lesz az?
– Ugyan ostobának nézesz, ha azt hiszed, hogy hét hónapig kilátás nélkül
bolonditottam. Ma, holnap, legfölebb holnapután emlékemet fogja siratni.
A viszontlátásig.
– Estére?
– Csak betegség gátolhat.
Ezzel elrohant, s pajtása elégülten inte jóváhagyást a távozó után.