Dávid! pénzt, pénzt mondom, különben… tudod, titkaidat ismerem.
– Nekem titkaim?
– No hát gazságaidat, ha úgy akarod.
– Hm, tán még ijeszteni akar? bir ellenem tanukkal? azt hiszi ön, hogy
Dávidnak olyan kevés esze van?
– Majd meglássuk.
– Csak csendesebben, hisz én nem mondtam, hogy nem akarok önön segiteni,
nem mintha félnék, nem, erre semmi okom, csak azért… Tudja már én rég
becsületes ember vagyok.
– Hiszen ki kétkedett abban? Hát lesz, lehet? jaj de csak rögtön, mert,
oh Dávid, talpam alatt ég a föld.
– De elébb szóljon, – tudakozódék a zsidó, – van-e otthon valamije?
– Minő kérdés?… Hát csak megvallom, minthogy kivánja, nekem semmim
sincs, hanem lesz; becsületemre! lesz, mihelyt bátyám meghal, akkor
Dávid, majd akkor… csak most…
– Igen jól van, tehát ön nem is akar fizetni?
– Akarok, Dávid, igazán akarok, mihelyt lesz… becsületemre.
– No de tegyük fel, hogy nem lesz?
– Hiszen bátyám csak meg fog halni.
– Ez kétes kilátás. Maradjunk csak annál, hogy ön nem fog fizetni.
– Nos?
– Holnap lesz pénz, de semmi esetre sem kevesebb 2000 pfnál.
– Minél több, annál jobb.
– De fele engem illetend?
– Szivesen.
– Legyen ön itt reggeli 8 órakor.
– Pontban. De addig is, Dávidkám, vagy három huszas kellene.
– Itt van; holnap, ha a pénzt megkapjuk, 6 pft. ád értte.
– Hisz ön megérdemli, isten velünk! Ezzel elrohant. E párbeszéd egy
divatos külsejü ifjú, s egy a röstség, dologtalanság miatt szélesre
hizott izraelita között történt * kávéházban, mely a fővárosban pár
évvel ezelőtt, igen fontos tanya volt. Itt lőn akkoriban határozattá:
melyik szinész fütyültetik ki, kit illet taps és koszorú; itt
osztogattattak szét az ingyen – jegyek; itt füzék a kedvencz költő
homlokára a babérkoszorut, persze csak szóval, a fővárosi ujságok irója
gondterhes fejére itt szórták leginkább az indulatok méregszikráját; itt
adtak a népnek képviseletet, egyszersmind meg is tagadták azt stb. stb.
stb. – Uracsunk érdekes megjelenése, s a különös viselet igényli, hogy
kövessük.