Áldányi sokat jelentő külsővel bírt, arczán annyi lélek ült, hogy az
minden komolysága mellett is inkább vonzó, mint visszataszitó volt; ő
kerülte a világ zaját nem különczségből, mint sokan jellemzeni
szerették, hanem balesetei miatt, mert 24 éve daczára egy hosszu élet
minden keserveit kimerité; ő nem futott az emberektől, de nem is keresé
azokat; azonban ha társaságba lépett, terjedt olvasottsága, dus
tapasztalása, minden tárgyróli ismerete, érett elméje, fitogtatás
nélküli tudománya, szerény viselete átalános rokonszenvet ébresztének a
nemesb lelkekben. A hölgyeknél finom társalgása, ékes előadása, s
zenészetbeni ügyessége tevék kedvessé. Mely körben őt egyszer ismerni
tanulták, ott jeles tulajdonai mellőzés nélküli elsőséget víttak ki
számára.
Minő boldognak érzendé magát ama hölgy, ki Áldányi hódolatával
dicsekhetnék! minő elégedettnek az, ki egyetlen mosolyt lett volna képes
bus ajkaira csalni! De ő keserü hangulatát mindenkor megtartá a nélkül,
hogy a legvidorabb körnek is terhére lett volna viseletével.
* * *
Mellőzve minden kitérést, s a kölcsönös ismerkedés első időszakát
átugorván, ugy mutatom be Áldányit, mint Bőgőzynek kedvenczét. Jelenleg
is ott találjuk őt, épen egy új dalmű kedvesb részeit remeklé zongorán.
Az öreg ur mögötte állott keresztbe font karokkal, – Feri a zongorára
támaszkodva hallgatá, – Janka pedig az ablaknál himzéssel foglalkozott.
– Jankám, kedvesem! – mond az atya szeretettel, mi lelt? te különben oly
nagy barátyja a zenének most oly hideg gondolkozó vagy?
– Arától – nevete Feri – ilyesmit kérdeni? ő a jövendő gyönyöreiben
mereng.
– Persze – csak tudnátok – ellenveté a hölgy.
– De hol is késik? – tanakodék Feri.
– Ki? – kérdé önkénytelenül Áldányi.
– Garády. –
– Ő!? – kiáltá Áldányi székéről fölpattanva, ő? nem igaz, – hazudik! ő
ki… hah! nyomorult! – e szókat oly fuldokolva töredezé, mintha
rendkivülit akarna mondani, de a titok magát keblébe visszabirkozá.
Atya, és fiu bámulva tekinte egymásra. E kitörés megzavarta őket, de
Jankát egy sejtelem szállta meg, sok édes ábrándait valósító.
Kis szünet után Áldányi leküzdé lázrohamát, s homlokáról verejtéket
törülve kezdé:
– Bocsánat! – nekem őrült perczeim vannak, s ilyenkor fris levegőre kell
futnom.
– Menni akart, de Feri őt visszatartá. Bőgőzy nemével a
bizonytalanságnak rázta fejét, s Áldányira kémlő pillanatot vetve
elhagyá a teremet. – Ezt halálcsend követé.
Ferit atyja hivatá, s ő kérte Áldányit, hogy visszajöveteléig
várakoznék, ki megegyezőleg inte fejével.
– Nagysád! – kezdé Áldányi hosszu hallgatás után, – mit itél felőlem?
Janka himzésre szegzé szemeit, s mit szive sugallott, ajkain nem meré
elhangoztatni.
– Hogy szerencsétlen vagyok – nemde?
– Ön kevésre becsüli az életet.
– Mert üldöz.
– S nem édesitik azok, kiket szeret?
– Én nem tudok szeretni, sem gyülölni; csak tisztelni, és megvetni.
– S ha találkoznék egy kebel, mely titkon önért lángol, hölgy, ki első
szerelmével önt árasztaná el, ki mindent elkövetne ön boldogithatására.
– Szánni tudnám; de…
– De? –
– De viszonszeretni soha!
– Ön szívtelen!
– Kitől boldogitást igényeltem… megcsalt. – Én nős vagyok.
Janka elhalványult, szemei könnyel teltek meg, s a zokogást elnyomva
benyitott a mellékterembe.
Áldányi utána nézett. – Mi volt ez? – ő részvevő? nem, nem! oh én
boldogtalan! ő engem szeret. Itt kezeit egymásra kulcsolva arczára
emelé, – s merengéséből Feri hangja riasztá föl.
– Atyám magához kéret néhány szóra.
– Mondd: ma nem lehet, ma képtelen vagyok mindenre. – Isten veled! – és
elrohant. A lépcsőn b. Garádyval találkozék, ez ujra föllázított benne
minden indulatot.
– Báró ur!
– Mivel szolgálhatok? – mond a megszólitott.
– Merészel ön még e ház küszöbén átlépni?
– A mint látja.
– S ármányos tervét folytatja?
– Erre nem felelek.
– Mert ugy van.
– Nos?
– Nem fél, hogy mindent fölfedek, hogy önt innen csúfosan kiűzetem?
– Ön igen feledékeny, mint látom, nem emlékszik szent György napjára, –
pedig gyönyörü hajnal volt, a nap szépen emelkedett, és…
– Elég – esék szavába Áldányi – ön a pokolé.
– Ha ha! lám nekünk szükségkép jó barátoknak kell lennünk, mert egymás
titkait tudjuk.
– Inkább az ördöggel.
– Ugy hárman leszünk – Jó éjszakát!
– Megálljon! – mond Áldányi karon ragadva a bárót, ki a tolakodót egy
lökéssel visszataszitva észre nem vevé, hogy kezéből egy összegyürt lap
esett a földre. Észrevétlenül vevé föl azt a távozó Áldányi, s egy lámpa
alá vonulva, női kéz által irt ezen sorokat olvasá: „Esti 8 órakor önt
az új épület bal szárnyánál várandom.“ Áldányi darabig határozatlan
állott, azután visszafordult, s egyenesen Bőgőzyékhez sietett. Az ősz
épen könyveivel foglalkozék, midőn ez hozzá betoppant.
– Uram! – kérdé az érkezett reszkető hangon – áldozhat nekem egy kevés
időt?
Önnel kivántam szólani, midőn fiam által magamhoz kéretém.
– Hallgasson hát meg: Ha ön ifju volna, tele lángoló érzelmekkel, s
volna egy neje, kit imádna keble minden szenvedélyével; és volna egy
barátja is, kit vérrokonként szeretne, kiért fölötte sokat, s e két
lényért mindent megtenne!
– Boldog volnék! – viszonzá az ősz mosolyogva.
– És ha eljőne azon jó barát, s elcsábítaná a szerette nőt, – akkor.
Akkor… akkor… egyikünknek halni kellene.
– Kegyed mondá! Ime lelkem megkönnyebbült. Oh öreg! te kimondád a
rettenetes itéletet, ne törj hát fölöttem pálczát, mert a nő enyém, s a
jó barát saját fiad volt! –
– S fiam gyilkosa?
– Én valék; – a sors őt érte.
– Én megbocsátok – mond az ősz szilárdságot színlelve; de a hang,
mellyen ezt kiejté, s a szemeiből fölmerülő könyár a viszemlék
fájdalmait árulák el.
– Ön – kiáltá – Áldányi – ritka férfiu!
– Igen, én megbocsátok, mert tudom mit tesz szeretni, ismerem az ifju
vért és szenvedélyeket; de az atyai szív érzelmeit sem nyomhatom el,
azért kérem távozzék, s kerülje tekintetemet.
– Nem, mielőtt a széditő mélységet, mely önök előtt tátong, meg nem
mutatom: nem, mielőtt egy alávaló tényt le nem leplezek.
– Még többet is kell hallanom.
– Azt hiszi ön, hogy elég gyöngédtelen lettem volna a multak emlékével
nemes szivét megvérzeni? – – soha! de cselekednem kelle ezt, hogy
angyali leányát megmentsem. Ön fiának segéde b. Garády volt, az enyém
elhunyt, s igy ketten tudók a dolgot. Láttam a nyomorultnak gazságait,
és nem téphetém le álarczát, mert ha a végzetszerü napot csak emlité, el
kelle némulnom. De most midőn látom, hogy egy tiszteletreméltó családot,
– melyen én már sebet ejték, – ő teljesen el akar tiprani, most szólnom
kell: Garády b. ön leányát megkérte? a nyomorult! tiz hó előtt
Velenczében egy olasz nőt vezetett oltárhoz.
– Lehetlen!
– És az alacsony, kinek erőszakoskodásától Jankát megmentém.
– Garády volt! Hah gyalázatos! kiálta felbőszülten az öreg.
– Most uram… mindent tud, gyülöljön, vagy adjon törvény kezébe, mint
gyilkost, én nem fogom önt átkozni.
Az ősz reszketve karolá keblére Áldányit, s férfi keblén könyeze.
– Isten önnel örökre, – rebegé Áldányi, az ősz karjai közől kifejtődzve.
Bőgőzy a távozó után kiáltott; de hasztalan – ő nem tért vissza.
Kevéssel később Garády báró sértett büszkeséggel szitkok özöne közt
rohant ki Bőgőzyéktől; az utczán megállapodék, ajka dühös kaczajra
torzult, kezeit görcsösen ökölre szoritá, s erősen összecsukódott fogai
közől félhangon sziszegé: velem ily csúfot űzni, a házból, mint tolvajt
kitiltani. Hah! Áldányi – e müvedért lakolnod kell! és te vén cerberus!
vigyázz, hogy e bánásmódot meg ne sirasd.
A harangok esti imára zúgtak, s Garády, mintha uj tettekre hivatnék,
kalapját szemére vonva a homályba tünt.
* * *
Az uj épület körül rémes sötétség uralkodék, s a hold az egymásba
ölelkező fellegeken csak néha tört magának egy kis rést, mi a
rákövetkező sötétet még vakitóbbá tevé.
A nagy épület balszárnyán a nedves falhoz erősen lapult egy sötét
férfialak, minden neszre kémlőleg meresztvén előre fejét.
– Pszt! hallatszék jelentéktelen távolról.
– Pszt! – viszonzá a falmelletti, s e jeladás néhányszor ismételtetett,
mindig egymáshoz közel irányban.
– Ah! báró úr! – kezdé az egyik, kinek hangja elárulá, hogy nő – már azt
hivém, hogy az utczasuhancz nem adá át bizományomat, pedig egy huszast
fizettem neki. Miért nem tartá meg a szokott helyet?
A férfi erszényt vőn elő, s több darab ezüst pénzt nyomott a nő markába.
– Nagyságod mindig nagylelkü marad, köszönöm. Ott a szél igen érte, ezt
mindjárt gondolhattam volna, no de én nem sajnálom fáradságomat,
csakhogy nagyságod nem neheztel hogy várakoztatám, ámbár nem vagyok oka.
– Tudom.
– No hát tudja meg azt is, a szép kis polgárlány gyámanyja meg van
nyerve, nehéz követeléseket tőn ugyan, de sokat engedett belőle; remélem
holnap a kis dőre részéről is minden ellenvetést elhárithatok. Páratlan
fogás!
– Derék!
– Azon asszonyságnak tartózkodását is fölkutatám. – Ó-Budán 105 szám
alatt elhagyatva sínylik egy nyomorult szobában. – Igen beteg, azért
tanácslom, siessen, hogy elég korán érjen Áldányit beszennyezni. –
Remélem megelégszik eljárásommal?
– Meg, te vén bűnanya! – dörgé boszusan az előtte álló férfi, izmosan
ragadván meg a nő karját. – Istenemre meg! s jaj legyen bűnös lelkednek!
A nő segitségért kiáltott.
– Ordits! – ordits! – biztatá a férfi, legalább fölmentesz a
fáradságtól, hogy magam hurczoljalak a rendőrséghez; – de menekülni nem
fogsz.
E pillanatban a hold kifoszlott a felhőtömegből, s különös látványra
világita: Áldányi izmosan tartá Sárát, mögötte b. Garády fölemelt
gyilokkal, – a hold ismét elmerült, teljes sötétséget hagyva maga után.
Egy erőteljes férfihang fájdalmasan jajdula föl, – s ezt rögtön futás
követé.
– Garády! – ez a te müved – mond a megsebesített Áldányi, de kezeim közt
van gaz czimborád – folytatá karjánál görcsösen tartva a menekülni
törekvő Sárát – s csak halálom által szabadulhatsz.
A nő első meglepetés által vesztett erejét vissza kezdé nyerni, mig
Áldányit a vérvesztés mindig jobban gyöngité; miért is ez utóbbinak
minden erőlködése daczára már szabadulandó vala a jó madár, midőn hangos
beszéd hatott füleikbe.
– Sorsod el van döntve, – diadalmaskodék roskadozva Áldányi.
A nő válasz helyett tele torokkal segélyért kiáltozott. Ekkor két férfi
terme ott, s minden előzmény nélkül Áldányit mint fosztogatót
megtámadák, a nő e kedvező pillanatot használva futni kezdett, de
Áldányi idején megkapá még ruháját, s a nő súlyegyent veszítve földre
zuhant.
A férfiak bámulák Áldányi vélt merészségét, ki ámbár erős kezekbe
jutott, a nőn még sem szünt méltatlankodni.
Már sujtni akart az egyik, midőn a vért megpillantván a felvánszorgó
Sárára rohant.
– Te vagy a gonosz, szemtelen! – ama férfi meg van sebesítve.
Sára reszketett.
– Uraim! – rebegé Áldányi – igen roszul vagyok, hozzatok bérkocsit.
– Szivesen – viszonzá az egyik, s készséggel indult, mig társa a
gonosztevőt izmosan tartá. Nem sokára előrobogott a kocsi, – Áldányi
lankadtan veté magát belé, s a férfiak becsületére köté, hogy Sárát a
rendőrség kezébe adják, kik e megbizást rögtön teljesíték.