Janka, az angyalszép Janka égre emelt szemekkel sohajtozott, mert az,
kiről még imájában is oly édesen emlékezék, – egyetlen őszinte szóval
keble minden reményvirányit elfagyasztá. Oh be keserü jövő nyilt előtte;
létét a rémitő eszmék egész halmaza rohanta meg, s ő kinos érzelmeit még
önmaga előtt is titkolandó rejtekmagányba vonult, hol melegen ápolt
keserve gyümölcsein élődék. Vidor képe komoly lőn, arczrózsái
elhalaványultak, s egész lényén a keserü csalódás epéje ömlött el. Az ő
fájdalmát nem érté senki, ő egy ifju nőkebel minden szenvedélyével
szerette Áldányit, s ki mérheti föl azon szenvedés súlyát, mely Janka
szívét nyomta életüdvének ily váratlan eltiprásán. Ki irhatja le
Áldányinak ez egyetlen szavából: „Nős vagyok“ Jankára irányzott csapást?
– És ő mégis szerette Áldányit, szerette ama nőt, ki boldogsága előtt
elhárithatatlan akadály, mert Áldányi neje – s minden – a mit gyülölt –
saját léte volt.
Épen reggelinél ült a család, – midőn egy szolga papirtekercset nyujtott
Ferinek, ki meglepetve lenni látszék, midőn annak tartalmát átfutá. Mire
hirtelen fölugrott, s kalapot vőn.
– Hová? – kérdék mindhárman.
– Áldányihoz – viszonzá Feri – az éjjel megsebesíték.
Janka kebléből metsző sikoltás szakadt. Bőgőzy és neje kérdőleg
tekintének egymásra.
* * *
A seblázban fekvő Áldányi őszinte szívjósággal nyujtá jobbját a belépő
Ferinek, elmondá a történteket, s Feri nagy felindulással hallgatá.
– És most – kezdé Áldányi – arra kérlek, hogy az ó-budai 105. szám
alatti nőt keresd föl, tudd ki sorsát; – és ha nyomor környezi – enyhíts
szenvedésein; e czélra tárczám is rendelkezésedre áll. Ne mondd, hogy
küldöttem, vagy, – ne említsd nevemet, mert sejtek valamit, – s e
szavaknál keserü fájdalom mutatkozék arczvonásin.
Ferit gyermeki öröm árasztá el, barátjának valahára szolgálatot
tehetvén. Ő elsiete.
* * *
Egy hét folyt el, mialatt Áldányi följavult, ő karszékben ült, előtte
Feri állott.
– És nem fogada el semmit? – kérdé Áldányi?
– Semmit.
– Szegény nő.
– Sorsát nyugodtan türé, – a haláltól nem remeg, és semmi ohajtása
nincs, mint téged láthatni, s veled kibékülni.
– De miért is nem sietünk?
– Türelem, a bérkocsit csak be kell várnunk.
– Jó, jó. – Rövid idő után a szoba üresen maradt – ismerőink a
császárfördő felé kocsiztak.
Egyszerü, s igen barátságtalan külsejü ház előtt állapodtak meg. Feri
előrement, barátja előtt ajtót nyitandó.
A szobában haldokló nő feküdt, s Áldányi szive mélyéből „Vilmát“
sikoltva, az ágyhoz rohant, keblére emelé a haldoklót, s zokogott.
Félórával később egy utósó meleg csókot nyomván a hideg ajkakra,
társával együtt kirohant a szobából.
Könnyebbnek érzem magam – kezdé kevés szün után – boldogtalan nőmnek
megbocsáthaték, s karjaim közt hunyt el.
– Szegény özvegy!
– Én őt rég elvesztém, s szívben és lélekben gyászolám; mert egykor
imádtam, s most arra, mi a multban édes volt, a feledés fátyolát akarom
vonni, hogy fájdalmam némileg enyhüljön. Nem, nem! én őt soh’sem
gyülölém, inkább szánakozám rajta, s mi bennünket elválaszta, nem
annyira haragom, mint saját büntudata volt. Mi ketten számolánk az
élettel.
– Ne oly komolyan – biztatá barátját Feri – te most ismét vissza vagy
adva a világnak és embereknek.
Áldányi keserün mosolyga.
– Nem sokára – folytatá Feri – sebeid begyógyulandnak, s te ujonnan
élvezni fogod az élet kellemeit.
Hosszu szün következék, mit Áldányi szakíta meg:
– Barátom! – kezdé – egy teendőm van, hiszem, hogy segédkezet
nyujtandasz.
– Szivesen.
– Garádyt, az alacsonyt ugy megszoritani, hogy többé árthatlan legyen;
ama nőt is ő taszitá vesztébe.
– Sára vallomásiból is iszonyu aljasságok sültek rá, s ezen oknál fogva,
de főleg azért is, mivel negyed nap előtt a csőd ellene kimondatott…
– Hála az égnek, esék szavába Áldányi – ő le van fegyverkezve.
– A bekövetkező fenyitőper elől megszökött.
– A gyáva!
– Valószinüleg Olaszországba, neje vagyonának romjain élődni.
– Elég szemtelen hozzá – fejezé be Áldányi, és párbeszédök megszakadt,
mert Bőgőzyék előtt valának, hol Áldányi búcsút vevén barátjától, magát
keble viharainak átengedé.