Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas
távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető
anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen
közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a
kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette
gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb
kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s
azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják
magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben
imádkozókat üdvezítse.
Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete
után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett
annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe
font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors
léptekkel föl s alá járkált.
– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára
felkutatására.
– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a
rendőrségnek díjt igért, de hasztalan.
– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék
nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.
– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.
– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.
– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát
megnevezni.
– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri
– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze
baj – de csakhogy veszély nem ért.
– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni
fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem
pisztolyim!
Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még
szólandnak együtt.
A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a
vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak
végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák.
Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk
haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a
jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző
alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán
ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt
a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün
nélkül bizalmas suttogásban tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi
üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint
hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló
felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő
hangulatba hozá lelkét a zenészet
Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt
szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali
ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek
tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó
tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert
szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem
melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát.
– Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő
titka.
Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt
a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd
érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel
kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván
beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott
neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá
meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá,
zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka
szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha
szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete
feléje tévedt, az ifju hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt,
csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.
A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés
közt oszlott el. –
* * *
Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott
teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba
sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.
Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b.
Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá,
s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet
vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.
– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.
– Mert férfiu vagyok.
– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.
– Jövetelem okát tudja?
– Gyanítom.
– Ön engem fattyúnak nevezett.
– Mert akkor megérdemlé.
– S a mellett marad?
– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond
sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat
elhagyná.
– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell
maradnom.
– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm
van Bőgőzy úrral.
– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a
sértést, vagy
– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.
– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.
– Keress hát más segédet – mond Garády erősen csapva be maga után az
ajtót.
Áldányi a pamlagra mutatott – Feri nem fogadá el.
– Csak röviden, – mond ez.
– A mennyire lehet – felelé a megszólított.
– A dologra hát.
– Azonnal – kezdé Áldányi: önnek egy bátyja volt.
– Igen – mit tartozik ez a dologhoz?
– Ő szinte…
– A becsület mezején esett el. Ez engem el nem rettent.
– Van-e atyjának több fia?
– Nincs.
– Önnel nem víhatok.
– Úgy szavát fogja visszavonni.
– Mihelyt ön azt cselekszi.
– Én ismétlem, – kiálta Feri.
– S én még sem vívok.
– Mert gyáva!
– Állitása mellett marad még akkor is, ha szavamat adom, hogy az
emlitett „bélyeg“ önt még távolról sem illette.
– Igen.
– Ugy önt megvetem.
– Nevetséges módja az elégtétnek. Ön mátul fogva bizonyos lehet felőle,
hogy bárhol találjam, megpiszkolom. Evvel kalapját minden illedelem
ellenére föltette, s kirohant; kevés percz mulva lakásán volt, hol Janka
nyugtalanul várta, sokat akart vele szólani; de komoly tekintetétől
visszarettent.
Feri atyja után kérdezősködék, s honn nem létéről értesülvén, őt legénye
által haza kéreté.
– Édes Feri – rebegé Janka tartózkodólag, ki volt azon ifju?
– Mellyik? – dörgé a kérdezett ingerült hangon.
– Kivel a hangversenyen beszéltél.
– Ismered?
– Ha ismerem-e? – mond Janka, ujjai közt hervadt rózsalevelet morzsolván
szét – hisz ő volt.
– Ő volt!? – vágott közbe Feri, – ő volt a nyomorult!? – nem kétszeres,
százszoros boszú érje a czudart!
Garády báró épen a perczben toppant be, midőn az elsápadt Janka szólásra
nyitá ajkait.
– Feri távozásra kérte nővérét, s ez engedelmeskedék azon esdéssel, hogy
mielőtt Feri elmenne, egy rövid perczet szánna vélei igen fontos
magánybeszédre. Feri megigéré.
– Nos – kérdé Garády, midőn háborítlanul valának – mire mentél?
– Megöl átkozott hidegvérüségével.
– Tehát megtagadá?
– Makacsul.
– Előre tudtam, hanem tőlem egy szó, s elég őt rá birni, hogy
akármellyikünkkel kilépjen. Lovagias uton nem végezhetünk vele, szükség
kényszeritő eszközhöz nyúlni.
– Derék – most bánom, hogy atyámért küldék.
– Miért tetted azt?
– Tanácsát ohajtám.
– Hát gyermek vagy? ha ha ha! atyai tanácsot ilyes ügyekben! jőjj, még
ma vért kell látnunk, s szinte erővel vonszolá.
– Várj! – Jankának adott igéretemet…
– Később teljesítheted.
– Nem – felelé – s magára hagyá Garádyt, ki egykedvüen kezdé nézdelni a
falra aggatott festvényeket.
– Egy óranegyed mulva mellére lankasztott fővel lépett ki Feri, s
gondolkozni látszék.
Garády a teendőre figyelmezteté; de ő tagadólag rázta fejét.
A báró épen hatályos beszéddel készült barátját ezen előtte fejthetlen
helyzetből kiemelni, s alig esett át az előzményeken, midőn roppant
bosszuságára el kelle némulnia Bőgőzy közbejötte miatt; arcza haragszint
ölte, s néma hajlongás után atyjával hagyá Ferit.
– Atyám! esde Feri – tégy jóvá mindent, én azon férfit, ki mindnyájunk
tiszteletét, háláját érdemli – sértettem meg.
– Kit!
– Ki családunk becsületét, atyám reményeit, Janka boldogságát minden
önzés nélkül megmenté. Oh! én pirulok viseletem miatt, de az átkozott
bor, és társaim izgatása vittek oda, hogy alacsony sértéssel halmozzam
őt, ő bánásomat hasonlóval torlá vissza, én következetes akarván
maradni, lakába toltam magam, hol minden jogról megfeledkezve,
illetlenkedém, s egy szócska Janka ajkiról elég volt, hogy megbánjam
tettemet, hogy enmagam előtt piruljak.
Az ősznek elég volt, hogy fia lelkébe egy vizsgáló pillanatot vessen, s
szemében köny ragyogott, nemesb indulatot látván a szenvedély fölé
emelkedni. Szeretettel szoritá meg az ifju kezét, s azonnali
kikocsizásra rendelést tőn.
Áldányit roppant zavarba hozá az öreg Bőgőzynek fiávali megjelenése, s
bármint iparkodott is annak eltitkolásán, összefüggés nélküli beszéde őt
elárulá. Az ősznek szigoru tekintete elől lesüté különben merész
szemeit, arczszine elváltozék, s kebléből elnyomott sohaj tört fel.
– Tudom – mond, miután vendégei helyet foglaltak, – tisztes férfiu! mit
jött ön tőlem követelni.
– Barátságát – viszonzá az ősz oly hangon, melly a szivet megrázza.
Áldányi kérdőleg veté föl szemeit, s Feri állott előtte, ki nemes
szavakkal esde bocsánatot méltatlanságiért. Áldányi egyiknek jobb,
másiknak bal kezét nyujtá, s mintha iszonyu súly zuhant volna le
szivéről, oly lelkesült lön hirtelen s e meglepő szerencse okát
tudakozá.
Az öreg hálatelt kebellel köszöné meg azon szolgálatot, melyet lányának
s általa mindnyájoknak tön. Feri ugyanazt ismétlé, és Áldányi szerény
kitérésekkel válaszolt, figyelmeztetvén őket, hogy ez kötelesség volt.
Rövid társalgás után az öreg ur kikéré Áldányit házánál gyakran
üdvezelhetni, s a felhivottnak sok ellenzés után a szives meghivásra
hajolnia kellett.