P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak
egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran
koczczantva poharaikat.
– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig
szoktad volt színi.
– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s
azonnal tettleg bizonyitá.
– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori
borfogyasztó erődben.
– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.
– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő
társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez
intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi
ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek
a jó pajtások!
– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.
– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig
nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a
palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött
végig.
– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég.
– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.
– Meglehet.
– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt
ülnél.
– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett,
bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.
A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.
– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!
– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…
– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.
– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam
ugrani, megcsúsztam… és… és…
– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.
– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk
pezsgőt, – de a javából ám.
– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott
folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.
– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági
modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely
ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.
E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély
gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett,
ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a
jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen
átfutá, s kirendelé vacsoráját.
A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“
azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el,
másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan
dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.
– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el
ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.
A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn,
szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő
a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté:
Uram!
– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az
érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?
– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.
– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi –
az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott
hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády
nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?
– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam
is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból
pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen
kalandját.
Ezt harsány kaczaj követé.
– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek
önök közül gazbélyeget sütne homlokára.
E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket,
megtámadásra állottak készen.
– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire
irányozvák szavai.
– Ma nincs hozzá kedvem.
– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.
– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.
– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli
torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit
Áldányi fejéhez sujtandót találni.
– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan
összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, –
velem leend baja.
– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.
– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai
verekedésre?
Ezt általános helyeslő morgás követé.
Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk
egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.
– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon
elbocsátani.
– Persze – igazolák mindnyájan.
– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett
mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.
– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.
Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet
büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, s miután a fönebbi kérdést
valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá
téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem
hozand szégyent. –
Fél óra után a többiek is elszéledtek.