Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert
karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren
aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák
népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt
lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az
ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi
est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.
A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem
messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük
történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben
aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.
– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten
falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus
személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá
az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.
– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem!
számitásom nem csalhat.
– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.
– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.
– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.
– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát
elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra
számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az
időt, hanem lásson dologhoz.
– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy
percz mulva az ifju egyedül állott.
Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal
körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit;
rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra
inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá
a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom,
bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.
Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon
tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.
Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege
végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés
idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart
bizonytalanságnak láttatá.
– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.
– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – kedves mamám megérkezett; de –
folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.
– Megtörte kissé az utazás.
– Engem magához kiván.
– De e nedves, hideg időben.
– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.
– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem
téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. –
Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai
szeretetnek.
Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel
szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak
ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de
most hallgatag Sára mellé.
– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet
után a kecses leányka.
Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá
agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.
– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.
– Atyám is megjött?
– Nem.
– Bátyám tudja már anyám ittlétét?
– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire
száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de
mindemellett igen türelmetlennek látszék.
– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka.
– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.
Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz
dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de
mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát;
saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén
tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.
– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő
Sárától.
– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.
A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt
megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.
Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e
pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s
ájulás környezé.
– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju
a gyöngélkedőt.
– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni
bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly
meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes
tulajdonosával együtt sárban fetrengett.
– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres
elégtételt fogsz adni.
– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a
becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben
féregként tiporlak össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e
szegény hölgy ijedtségének.
A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros
kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve
rohant el.
Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.
– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?
Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend
után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon
mondá:
– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.
– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen
alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.
– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn
értem, s én nem tehetek önért semmit.
– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is
figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg
engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló
vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez
ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az
ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó
nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.
– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.
A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a kocsisnak, ki e szóra
gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé
gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl
kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat
sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s
elsietett.
A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem
sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu
megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára
világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén
vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát
nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket,
itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a
nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze
előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el,
miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a
dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt
elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság
kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel
mindjárt a gaztény után elillant.
Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak
most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt,
vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott
dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak
átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd
ismét csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti
hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.
Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.