Reggeli kilencz óra mult; ez különben elég késő, de báléj után
dicséretre méltó és példás szorgalomra mutat, ha valaki ezen időben
foglalkozásai után lát. Én ásiték, szemeimet vörösre dörzsölém, s ajkim
közé szivart gyujtva, kalapomat fejembe nyomtam. Ki valék menendő.
Ajtóm felpattan, s Házay Gyula ront be.
Nevetségesb alakot alig láték. Arczában különös vegyülete volt a
boszankodás, gúny, álmatlanság és jókedv kifejezésének.
– Hova készülsz? kérdé, magát egy karszékbe vetvén.
– Dolgaim után látok viszonzám.
– Negyed órát nem szentelhetnél nekem?
– Szivesen.
– Először is adj reggelit.
– Azonnal.
A gép alá tüzet gyujték, s két percz mulva zamatos thea párolgott
előttünk.
– Mit mondék neked teljes életemben? – kezdé Gyula iszonyu füstfelleget
fuva a boltozat felé.
– Sok jót és roszat.
– Jót, rám vonatkozólag? csalatkozol, roszat? eleget.
– Most hát valami kedvezővel jösz?
– Ideje volna. Barátom! a mennyi apró boszantás, kellemetlenség és baj
van a világon, az mind engem kinoz.
– Mint mást is, csakhogy te érzékenyebben veszed.
– Hidd el, ha én egy lányba szeretek, az három hét alatt okvetlen
férjhez megy; ha pedig hölgy történetesen rám veti szemeit, az, ha nem
világ csufja is, legalább irtózatosan szeplős, vagy sánta; ha az előadás
vagy egy páholyi szép érdekel, s az egész szinházban csak egyetlen magas
ember van, az okvetlen előmbe vetődik, hogy szemeim előtt azt, mit látni
szeretnék, eltakarja; ha valaki titokban akar hozzám jönni, két
dologtalan szolgaló ajtóm előtt kezd fecsegni, két óráig el nem mozdul,
s a ‚légyott‘ elmarad; ha nővel, az előre kitervezett jel ajtóm előtt
egy köhintés, hiába lesem, mert az udvarban elkezdenek fát vágni, hogy
valamennyi ajtó és ablak rezeg belé; ha érdekem kivánja, hogy holdas éj
legyen, előre fogadok rá, hogy beborul.
Tölts kérlek theát, s halld mi történt ismét.
– Kiváncsivá teszesz.
– Mint láthatád, tizenegy órakor oda hagyám a fényes bált.
– Vettem észre.
– Ah! pedig mennyi dicső alak, eszményi szépség, drága öltözék, ragyogó
világitás, elragadó zene és eleven társalgás volt. Tündérországban
képzelé magát az ember.
Öt gyönyörü teremtésnél mutattatám be magam. Mindegyiktől egy tánczot
kértem, mindenre el valának igérkezve; a hatodiknál sikerült a harmadik
négyest megnyernem.
Egy oszlophoz dölve az unatkozót játszám, pedig lehető legjobban
mulaték; a terem hullámzott, az arczok mosolyogtak, itt-ott érdekes
szembeszédeket tapasztaltam. Sohaj, bók, csipős megjegyzés, elmés ötlet
és sületlenségek hangzának mindenfelől fülembe.
A zenészek négyest jelentének.
Siettem fölkeresni tánczosnémat. Majd elájulék, ő már körben állott egy
ifju piperkőcz karán.
– Nagysád! – szólitám meg – ez a harmadik négyes.
– Igen – viszonzá egykedvűen.
Az ifju ajkán villámkint láttam egy mosolyt elvonulni.
– Feledé – kérdém a szépet – kinek igérte a tánczot?
– Oh nem.
– E szerint én leszek oly szerencsés…
– Ön téved – viszonzá sebes pillantásokkal, merően rászegzett tekintetem
fulánkit nem birván el – önnek szünóra után igérém a harmadikat.
– Igen fogok örvendeni, ha az igért négyest jövő farsangon tánczolhatom
el nagysáddal, ma csak részesitsen mást e kegyben, én várni fogok –
ezzel balsarkamon megfordulék, s a ruhatárig meg sem álltam.
Ilyen kellemetlenség csak engem érhetett!
Ha dús örökség nézne rám, s nagybátyám haldoklanék, fogadom, engem a
guta ütne meg halála előtt két órával; a csatában az első ágyugolyó, ha
mindjárt nem az ellenség lőné is, okvetlen engem találna.
Köpenyemet vállamra vetém, s álarczos bálba sieték.
Emlitést sem érdemel, hogy a bérkocsi üvegtáblái csörömpölve hulltak a
kövezetre, midőn az ajtót magam után bevágtam.
A tarkaság, zaj, fesztelenség s álzottak sivitó beszéde eleinte
felvillanyozott; pezsgő segedelmével e hangulat mindinkább élesztve lőn
bennem. Enyelegtem, mulattam, sőt szokásom ellenére elménczkedtem is,
mint ki ügyeit roszul kezdé, de felségesen végezte, egész megnyugvással
szállásomra sieték. Alvásra nem volt kedvem, tehát pongyolába öltözve
karszékbe vetém magam s elmélkedtem az élet örömeiről, mulandóságról és…
– Kérlek csak nem akarod elbeszélni okoskodásidat?
– Nem, de most kezdődik regényem.
– Tehát regény?
– Figyelj csak. Merengésimből az előszobábani erős csengetés riaszta
fel. Másodszor ismét. „Ki zavarhat éjfél után fél háromkor?“ gondolám, s
a gyertyát kezembe ragadva, kimenék ajtót nyitni. Szemem szám elállott.
Álzottan egy női teremtmény dőlt be. Kezemet hevesen megragadá; érzém,
hogy egész testében remeg.
Karcsu derekát gyöngén átöleltem, s kifejezhetlen érzések között
bevezetém a pamlagra.
– Ön férfi és lovag – kezdé ő – védjen.
– Ki ellen? – kérdém büszkén neki egyenesedve.
– Mindenekelőtt kérem – esenge – intézkedjék, hogy üldözőim itt ne
találjanak.
– Azonnal. – A lépcsőkön lerohanék, a házmesternek öt forintot nyomtam
szurkos markába azon utasitással: hogy idegent semmi ürügy alatt a házba
ne bocsásson, s kinek keresni valója van, engem reggel is megtalál.
A házmester előbb a bankjegyre pillantott, azután rám, végre karait
mereszté ki annak jeleül, hogy ő kész értem birkozni.
– Aludjék nyugodtan – mondá – jót állok, nem fogja önt s kedvesét
háborgatni senki.
Alig végzé szavait, midőn a kapuostrom megkezdetik.
– Ha ügyesen végez – biztatám a ház cerberusát – reggel két annyit kap.
– Bizza csak rám – ezzel a kapu felé lépdelt s én visszasieték.
Ajtómhoz érve kissé megállapodám, hallgatandó a szóvitát. Egy percz
mulva a kapu becsápódék, zárjában a kulcsot nyikorogni, s rá mindjárt a
házmester lábcsoszogását hallám. Vidor tekintettel léptem az ismeretlen
elé.
Ő nyájasan nyujtá nekem kezét. Minő kéz volt az! parányi, puha és meleg.
Ajkimhoz vonám.
Darabig szünet volt, keze kezemben pihent. – Érzém a villányszikrákat,
mint szöknek át ereimbe. Egy percz alatt vérem forrt, fejem lángola s
lélekzetem rövidült.
– Ah! – gondolám – a balsors elég soká üldözött, de én kitartartó valék,
s valahára feltünt szerencsecsillagom.
Ismeretlenem hirtelen felugrék, az ablakhoz rohant, homloka körül két
tenyerével a gyertya világa ellen árnyat képeze, s szemeit az utczai
sötétbe mereszté.
El valék ragadtatva! a gyönyörü termeten festői redőzettel hullámzott
végig egy fehér atlasz bő köntös, melyet a karcsu derékhoz kék selyem
vastag zsineg szorita, s elől két nagy bojtban végződék, a nyakcsigánál
pongyolán visszaesett fejtakaró hegyes végén háromszinü és nagyságu bojt
fityegett. A mérséklett magasság, széles váll, karcsu derék a legkecsesb
termetet árulák el; a tömött fekete haj, kék szemek, parányi kéz és láb
meggyőzének a nő szépségéről; tüzes tekintete, a rózsaajkak s eleven
mozdulatai fiatalságát bizonyiták. A köntöst diszitő széles bruxelles-i
csipkék izletes használata némi elegancera mutatott.
– Szerencse fia! – kiáltám.
– Gondolod? én ís gondoltam, először életemben czikázott át agyamon e
merész gondolat.
– A mennykőbe! álzottad csak nem volt boszorkány?
– Több volt.
– Nos, nos?
– Hirtelen megfordul, engem kézen ragad, s egy átelleni ablakra mutatva
kérdé:
– Mit lát ön ott?
– Gyertyavilágot – viszonzám.
– Hát még?
– Két árnyat.
– Nézze jól, nem vehetné ki?
– De igen, az egyik férfi a másik nő.
– Tehát nem csalatkozám! – zokogá fejét tenyerére fektetve.
Én siettem őt vigasztalni, magam se tudtam miért.
– Uram! – kezdé szinpadi állásából neki egyenesedve – én önnek sokkal,
felette sokkal tartozom.
Én szerényen bókolék.
– Férjem zsarnok, kedvesem hűtlen, láthatja hogy igen szánandó vagyok.
Én fejemet lógázva sohajték.
– Ön férjem boszuja ellen megvéd, s ön által kedvesem hűtlenségéről
meggyőzödöm. Az ott – monda a világitott ablakra intve – ő.
– A boldog! – sohajtám.
– Hogyan? – kérdi álzottam egy lépést előre téve – ön boldognak nevezi
azt, ki nekem ily pokoli helyzetet szül.
– Irigylendő boldognak – mondám kézen ragadva őt, – ki ennyi szépséget,
ily bájt csak egy pillanatig is sajátjának neveze. Legyen könyörületes,
s csak egy perczre tegye le álarczát.
– Az lehetetlen.
– Bizott védelmemben, lovagiasságomban, bizzék hát hallgatásomban is –
ezzel bársony álarcza után nyultam.
Ő arczához kapott, egy lépést tőn hátra, feddőleg mondván:
– Ön visszaél helyzetemmel. Illik ez?
Válasz helyett karszékbe vetém magam, tenyeremet égő homlokomra nyomtam
s hullámzó keblem indulatival küzdék.
Teremtettél valaha magadnak eszményképet? bizonyosan, hisz túl vagy az
első ifjuság évein, pedig e nélkül a férfikort elérni lehetlen. Ideálod
a legjobb esetben csak félig hasonlithata az enyémhez. Remek festő ha
képzelődés után teremt, soh sem adkat oly sikerült müvet, mintha
gyönyörü minta áll előtte. Én ideálom termetét, ajkait, szemeit
láthatám, kezét érintém, s hallám csengő hangját; mi több, hatalmamban
volt! de ő helyzetére és lovagiasságomra hivatkozék, ez engem
lefegyverze. Mennyi indulatroham viharzott át keblemen!? mennyi költői
eszme hasogatá velőmet!? azt hivém, megőrülök.
Harmatos puha kezét homlokomon végig simitám. Sajátszerű érzés futá el
idegeimet, s delejes álom környeze.
– Megjelenésem s e viselet – kezdé kedves hangon – nemde rejtélyes ön
előtt?
– Megvallom, igen.
– Eloszlatom kételyeit. Férjem mogorva, hideg, vén és számoló; őt soh
sem szeretém. Családi vagyon-állapot miatt nejévé kelle lennem, mint nő
szánandó valék; szerelmemet egy férfi birá, az megcsalt, mint kedves
szerencsétlen vagyok!
– De bizonyos arról? – kérdém részvéttel.
– Oh igen; már régen gyanakodva rá, meggyőződést szerzendő, ma az
álarczos bálba mentem és nem csalódtam, ő ott volt, s mindig egy nő
oldalán.
Ismeri ön a féltékenység kinait? oh azok rettenetesek!
Mindig szemmel tartám, s midőn együtt távozának, nyomba követém. Férjem
ugy látszik rám ismert, miután hasonlót tőn. Kinzóim ama házba tüntek
el, férjem már már utolért. Kétségbeesetten tekinték körül, ön ablakait
világitva láttam, s a nélkül hogy gondolkoztam volna, becsengeték.
Ismeri helyzetemet, remélem, irántami itélete nem leend szigorú.
– És az a nyomorult önt megcsalá!
– Pedig ifju vagyok.
– És szép.
– Legalább udvarlóim azt mondák.
Nehány kisérletet tevék a leálarczozásra, de sikeretlen, mit különben
nagyon erőtetni sem merék, nehogy a bennem helyzett bizalmat s
lovagiasságot sértsem.
– Uram! az idő eltelt, nem volna szives eltávolitásom iránt intézkedni?
Egyet sohajték, s bérkocsi után küldtem, az rövid idő alatt a kapu elé
robogott, s miután az utczát végig vizsgáltatám, ha nem leskelődik-e
valaki, a szép ismeretlennek köpenyét vállaira adám.
– Önzéstelen védelme, udvarias viselete s lovagias bánásmódja örökre
lekötelezett – igy vőn bucsut.
– És ne halljak kegyedről többé semmit? helyzetéről, mely annyira
érdekel, ne kapjak tudósitást?
– Szavamat adom, fog kapni.
– Mikor?
– Még ma.
Ezzel karomba fogózék, s engem az ajtó felé vonczolt. Lábaimra ónsuly
nehezült.
– Csak el fog kocsimig kisérni.
– Ah – igen.
A sötét előszobában még egyszer megállapodám.
– Mit akar? – kérdő ő.
Ez kegyetlenség, tőlem ily hidegen megválni.
Válasz helyett álarczát levevé, s ajkaimra forró csókot nyoma.
Megszédültem ez élvben.
– Most siessünk – sürgete.
Én engedelmeskedém.
Midőn a kocsi tova robogott, szivemet vélém utána szakadni.
Mellre lankasztott fővel, s lehangoltan térék szobámba.
Az egész oly álomszerű, oly mesés alakban tünt fel előttem.
Szavait, alakját s megjelenését emlékembe visszaidézve sokáig
elmerengtem. Kész regényt láték belőle, s hatásra számitólag tervezém ki
azon pillanatot, midőn rejtélyes hölgyem magát megismertetendi. Láttam
vért folyni, hol a magamét, hol az áruló kedvesét; a férjt is
elképzelém, halovány arcz, keskeny szederjes ajkak, apró de eleven
szemek, őszbevegyült fő és kezében villogó tőr.
Sokáig, felette sokáig ábrándoztam s egyszerre azon ébredék, hogy az
utczán már javában járkálnak.
Most jő a java, vigyázz el ne ájulj. Iróasztalomhoz lépdelék, órámon
megtekintendő: ha vajjon érdemes-e még lefeküdni? képzeld – arany
horgonyórámat nem találám helyén. Jól emlékszem, haza jövetelemkor még
felhuzám s halomba emelkedő hosszu arany lánczra rézsint fektetém, az
óra lánczostól hiányzott.
Hova tünhetett? mindent felkeresék, mintha csak a föld nyelte volna el.
Szobámban az álzotton kivül azóta senki sem járt.
Ajtómon kopogás.
– Szabad.
Egy idegen férfi lép be.
– Uram! – kezdé szokott idvezlet után – önnél az éjjel egy álzott volt.
– Ismeri? – kérdém elragadtatással, többé nem a személy érdekelt, hanem
órám után aggódék.
– Nem – viszonzá hidegen – ép azért jövék önhöz, én a ruhatárnok vagyok.
Azon hölgy a mult bálra egy ékes öltözéket bérelt ki, s megszökött vele.
Én nyomban követém a házig, itt a házmester ellenszegült, s azt mondá,
ha követelésem van, reggel jelentsem magam önnél. Itt vagyok uram, vagy
a fehér atlasz dominot, vagy 45 pftot követelek.
– Kára 45 pgő ftra rug?
– Igen uram, itt az árjegyzék.
– Szerencsés ember!
– Hogyan?
– Mert az enyim négyszáz negyvenre megy.
– Nincs időm tréfálni, fizessen vagy bepanaszlom.
– Igen uram, de engem jobban meglopott.
– Az a kegyed hibája, miért fogadá be.
Különben ez embernek igaza volt… fizetnem kelle.
Két órával ezelőtt e levelet kapám. Olvasd.
„Nemes lovagom!
Sorsomról tudósitni igérém. Bátorságban vagyok, köszönöm irányomban
tanusitott gyöngéd viseletét.
Ön mivelt férfi, tehát tudni fogja, hogy egy álzottnak igen sok szabad,
bocsánat hát a kis tréfáért, mit önnel üztem, hiába, ez szabadalmunk.
Mit zsarnok férjemről, hűtlen szeretőmről regélék, egy szó sem igaz.
Annyi azonban igaz, hogy önnél kellemes órát tölték, minek emlékeül
óráját vivém el, ön cserében szivemet birja.
Nekünk soh sem szabad többé látnunk egymást, isten önnel örökre. Ha nem
fogja tudni, hányat ütött az óra, emlékezzék rám
lekötelezettje a fehér domino.“
– Mit mondasz hozzá? – kérdé tőlem Gyula.
– Azt, hogy ily érdekes esemény után lehetlen theát reggelizni, – ezzel
egy üveg cognacot nyiték fel.
– Nem bánom, hát tölts, de senkinek se szólj, szégyenlem, hogy igy rá
szedtek.
– Szólni? szavamat adom, senkinek, hanem irni fogok. Széped egészségére.
– Ne gunyolj, ilyesmi rajtad is megtörténhetik.
– Teljes lehetetlen.
– Miért?
Mert… mert… az okát elhallgatom. Éljen a farsang és az elmés álzottak!