KÉT ‚ROBIN DE BOIS.‘

Szerettem, ez kevés. – óh! mi nyomorult a világ minden nyelve, hogy azon

égi érzeményt, hol ész, szív, akarat, látás, hallás, tapintat, és izlés

egy magasztos lángba összerokonul, s az emberi romlékony kebel

megszentesül, egy szegény „szeretek“-kel fejezi ki, szeretjük az életet,

szeretünk egy jó állatot, szeretni lehet egy magunk ápolta fűszálat, de

azon szenvedély kifejezésére, mi több a szeretetnél, több az imádásnál,

még e földön nem született szó, s ha születendik valaha, jóltevőnek kell

lennie, hogy hallatára a természet kitavaszodjék; szentnek, hogy tőle a

bűnös irtózzék, érzékenynek, hogy hallatára a vadállat megszelidüljön:

ha ezt emberi tudomány kitalálandja, csak akkor mondhatja meg

hibátlanul, minő érzeményt öröklött Istenétől.

Adél! oh mi szép név! engedjétek ismételnem: Adél! midőn e nevet

kimondom, ereimben a vér felmelegül Adélnek hivták őt. Mennyi vonzó báj,

és kellem rejlik csak nevében is; vagy nem tesz-e ez sokat? – – – igen,

de felette sokat; egy szép hangzatú név fél bájt kölcsönöz a hölgynek,

csak nevessetek, én fogadni mernék, ha két minden tekintetben egyenlően

szép hölgy haladna az utczán ellenkező irányban, s valaki e két nevet

mondaná „Adél,“ és „Zsuzsi“ tiz férfi közül kilencz bizonyosan Adél után

rohanna, tehát az első benyomásra a név is bir befolyással, pedig az

első benyomás gyakran életkérdéseket dönt. És imádottam Adél volt; neve

e szerény négy betü egy egész füzet válogatott költészetet zár magába;

szemeiben a menny kéklett; – ő szép volt, mint Petrarchának eszménye, és

ifju mint marcziusi reggelen az ibolya, és én szerettem üdvével a

menynek, kinjával a kétségbeesésnek, és végtelen lángjával a

mindenségnek; és tudjátok kire pazaroltam ennyi szenvedélyt? egy nőre,

egy nőre, ki hajszálnyival sem volt jobb más nőnél, ki szavaimnak hitt,

ki viszonszeretett, ki értem tudott volna meghalni, kinek kivülem nem

volt más világa, esküvék, és megtartá hiven – – míg jött más férfi, ki

őt nőül vevé. Adél férjhez ment, és fájdalmában még meg sem halt – – –

óh! mondom nektek, ő is csak nő volt!“

E szavakat Győző barátom torka szakadtából susogván el, félig leégett

szivarát olly lelkesedéssel kapta szájába, mint éhes oroszlán az oda

vetett konczot, de a szerencsétlenség karöltve jár többed magával – a

szivar a hosszu beszéd alatt kialudt, Győző kettőt – hármat szippantott,

de eredménytelen, ismét kikapta szájából, egy búcsúpillanatot vetett rá,

s ugy vágta a falhoz, hogy az oda tapadt dohánydarabkák búsabban

fittyegtek, mint vidéki színpadokon a díszitmények. Én pipát töltöttem

számára, ő szótlan fogadá el, s miután meggyujtá, nem tudom abbeli

fáradságában-e? vagy berohanásakor elsorolt fájdalmai súlya alatt –

ollyat sohajtott, mintha lelke akart volna kiszakadni.

– Férjhez ment? – mondám én.

– Ah a hűtlen! – fuldoklá Győző, s erőtlen rogyott egy karszékbe.

Más helyzetemben – ég tudja – minő gyógyszerek használatát kapta volna

elő; én ismervén Győző alföldi jó természetét, egy – két ital bort

tétettem elébe. Ő rám nézett, ismét sohajtott, és ivott, és – – ismét

nagyokat ivott. Áldott jó természet!!!

Még mindég azt tapasztaltam, hogy bor a legcsendesb emberek nyelvét is

megoldja, de Győző minden pohárnál hallgatabb lőn, lassankint fohászai

is gyérültek, mig végre keserű fájdalmainak magát átengedvén bús

merengésbe sülyedt.

Ámbár szobámban a légmérséklet egyenlően állt a külsővel, lévén pedig az

idő december elején este, minden nagyobbszerü csillagászati tudomány

nélkül ráfoghatják, hogy az a fagyponton alul tévedezett a fakereskedők

kifejezhetlen örömére; és vendégeim még is elolvadtak, de nem csoda,

mert magam is – ámbár igen szerettem Győzőt, de még inkább szerettem

volna gánforrá válni, hogy nyomom se maradjon, mint lélekrenditő

állapotjában elébb végig nézni, s azután velőhasogató előadását végig

hallgatni, mert egy megcsalatott szerelmes társaságában „keresztények

sírjatok!“ vagy szellemi országtok bukik meg.

Kell-e gyönyörű mulatság? na hisz megcsipted, hogy még ötödnapra is

emleget, csak egy érzelgőnek ízetlen keserveit végig hallgasd.

Szerelmes ugyan nem vagyok – higye a ki akarja – elég hogy én állitom,

legalább e pillanatban nem; erre sokan felkaczagnak, csak rajta! mások –

különösen egy félgyászos – olyan szemeket csinálnak, mintha orruk alá

piritott vöröshagymát csavarnék; nem tehetek róla, azonban azoknak, s

különösen neki sem hazudtam, mert szeretem, mint minden szép nőt

mindenkor, minden viszonyok, és körülmények közt, mint más minden szépet

a világon határtalan szeretek, s hogy e szeretetet sem ők, sem ő

szerelemmé éleszteni nem tudták, vagy nem akarták, nem az én hibám, min

hihetőleg sem ő – sem ők kétségbe nem esendnek, s aggodalmuk

megszüntetésére én is nyilvánitom, hogy se miatta – se miattok magamat

mig élek főbe nem lövöm. Igen édes szépeim! így állnak most szívügyeim,

de hogy leend holnap arról kegyeteket nem biztosíthatom, mert még ma egy

sétát teszek, ott valamit láthatok, s ha történetesen egy Adél lesz,

akkor – – – akkor – – –? na megigérem, akkor magamról, s az én

Adélemről, vagy hogy is hivandják – nem bánom, ha mindjárt Betti lesz is

– egy uj beszélyt irandok; abban lesz ám még kín és epe, mert én nagyon,

kimondhatatlan nagyon tudok szeretni – lesz benne kétségbeesés – – és –

– – más semmi; a tőrt, és méregkeverést a lehetőségig kerülni fogom.

Kopogás, szabad! egy inas, rózsaszín levél… reszketve nyulok utána, hah!

szinte bele izzadtam, de nem az, nem szerelmes levél, hanem egy

szerencsétlen árjegyzék, s e szerint nem sültem hazudságba. Jobb is lesz

hát a dologra térnem, mig valami véletlen igénytelen egyéniségemről

beleszőtt néhány szerény soraimat velem ki nem törölteti; – mint mondám:

fájdalom! szerelmes e pillanatban nem vagyok, de ha az volnék, ha

mindjárt olly mértékben, mint voltam valaha – – na hisz az volt ám

egyszer a szerelem, mihent üdőm lesz, elbeszélem kegyeteknek, olly

költői szerelemről még maga Schiller sem irt, s tudják-e mi lett belőle?

Bertám férjhez ment, s én a lakodalmán tánczoltam, ugy van Győző

barátom, ő is csak nő volt! mondom, ha mindjárt olly szerelmes volnék

is, képes volnék imádottammali két órai magányos társalgásról inkább

lemondani, csakhogy kárpótlásul Győzőnek e magány társalgásától

valamikép szabadulhattam volna. Nagy áldozat, – ugy-e?

– Tehát férjhez ment?! – kezdém midőn magunkra valánk hagyva.

– A hűtlen! viszonzá Győző, s e gyönyörü duette néhányszor

ismételtetett. – Több percznyi szünet után kezemet tüzesen megragadván,

ekkép kezdé:

„Tanuló éveimet végzém, legszebb kor! a szabad polgári életbe léptünk

át, s lángoló érzelmekkel a legmerészebb eszméket egybekötjük, még a

kebel romlatlan, a szándék tiszta, s távol minden önzés, az emberekben

kivétel nélkül hiszünk, oh drága aranykor! – jól emlékszem, a város

kellő közepén megállapodám, s az istenadta nap tikkasztó hévvel sütött

árva fejemre, agyamban gondolatözön hemzsegett, ezer tervet ezer színben

léptetvén fel, végre kedvem pattant keblem áradó hullámait pezsgő

hullámival lefojtani, és erszényemre sujtva felsirt lelkemben a tudat,

hogy egy fillérnek sem vagyok birtokosa – keserű ébredés! kedvem lett

volna, ha összevissza csépelt vágyaim egy kis töredéke kedvnek

nevezhető, Hamlettből egy szívrázó magánbeszédet a legnépesb utczában

elszavalni, tudom, hogy a „Lenni vagy nem lenni“ helyett egy kis magamra

alkalmazással így ütött volna ki: „Inni, vagy nem inni“ és elkeseredtem,

miért hogy ennyi dúsan jövedelmező ház közül nekem egy sem jutott? Oh!

akkori fájdalmam a mostaninak csak parodiája volt! – Bús hangolatomból

kocsirobaj, s nevem hangzása riasztott föl; visszatekinték, bátyám, fél

év óta nem látott Adolf bátyám volt, épen illyen ember kellett nékem,

szerettem volna nyakába ugrani, ha most tanácsosbnak nem találom egy –

kettő – három! a kényelmes hintóba drága Adolfom mellé pattanni. Többé

semmi baj és még kevésb gond. – – – Másnap reggeli hat órakor „Pest“

gőzösön Bécsbe utazánk, hol bátyámnak dolgai valának, én elkisérém.

Szerencsétlen bécsi ut, neked örökre el kell vala maradnod! – Itt

kezdődik mostani szenvedésim catastrophája.“

Jámbor keresztények! és szilaj nem keresztények! hallátok-e? még csak

most kezdődik, s mit eddig elmonda, csak előzmény volt; ez valódi

birkatürelem „Miért kínzasz hát minket?“ kérdhetné valaki. – Miért? meg

akarom osztani a keserü poharat; de különben is Győzőnek igéretet tevék,

hogy „Erbia“ szomoruságu történetét elpanaszlom a nagy világnak; és

önnek pedig édes kis világ, kezdve a betüszedőtől fel egész a nyomdai

javitnokig, kik Győzőm tragicai eseményét olvasandják, ellenben azt

igérem, hogy a lehetőségig legrövidebb leszek, s előadásának annyira

kivonatát közlendem, hogy még a hatásra számitott „ah! oh! és éh!“-eket

tizedelni, sőt huszadolni el nem mulasztom.

„Az egész utazó társaság a hajó fedezetén volt – folytatá Győző – bátyám

egy megyénkbeli tekintélyes (?!) táblabiróval beszélgetvén, a repczéről

rögtön leányára tért át, kit a pesti angolnők nevelő intézetéből csak

tegnap hozott ki, s jelenleg magával Bécsbe utaztát. Bátyám engem is

mint végzett jogászt az érdemdús tbiró ur kegyébe ajánlott, ki azonnal

nyakon kapott, s oly kegyesen méltóztatott megcsókolni, mintha már

nyilatkoztam volna, hogy rendíthetlenül a pecsovics párt legalázatosb

szolgája leendek.

– Derék fiu! – mond a tbiró – aljegyzőt csinálunk belőle. – Én mélyen

meghajolva pinczért kiálték, hogy reggelimhez egy pohár madeirát hozzon,

s leültem egykedvüleg a sokaság élénk zaját, a viszonlátás, és az

ismerkedés örömeit hallgatandó.

– Adélem! – kiáltá ismeretes táblabiránk.

Én oda tekinték, szemeim elkápráztak, az ajkimhoz vitt pohár madeira

tartalmastól kiesett kezemből, s bámulásom nagyobb volt, mint az ezeregy

éjszakai kóborlóé, ki részegen elaludván, ébredtekor magát királyi

székben találá. – Voltál-e viharos éj után hegytetőn a felkelő napot

ellesendő? láttad-e egész fenségében az ég mocsoktalan kékjén feltünni?

élvezted-e a megtisztult légen átragyogó sugárainak jótevő hatását?

tapasztaltad-e, hogy feltüntekor első csókjára mint éledt fel az éj

zivatara által megrongált fű, és virág? hallottad-e mint üdvözlé a

természet királyát szép dalával a madár? ily hatással volt rám Adél

megjelenése, s mint felmelegült az egész természet a fénylő nap

felkeltekor, ugy melegült át keblem, midőn Adélt megpillantám. Oly szép,

és oly ifju volt ő! – Felemelkedvén ülésemből magam se tudom hogy, s

lábaim jobban inogtak mint vakhitűé ha szentséghez nyul hamisesküt

teendő. Oh! mit éreztem, midőn Adélhez közeledém? ily érzéshez nincs

szó, ily érzés az életben csak egyszer rohanhatja meg a lelket! Midőn

kölcsönösen bemutattatánk, Adél égkék szemeit a duna hullámzó habjaira

vetve félénken rebegé: „örvendek“, – én néma fejbillentéssel bókoltam.

Többé nem láttam kivüle senkit, és semmit, és magam sem tudom miként, de

bár merre járt, s bár hová vonult is, azon eszméltem, hogy nyomában

vagyok, szemeim ösztönszerüleg tapadtak rá, gondolatim, vágyaim, Isten

tudja hol szárnyaltak: én szerettem, éltemben először, és igen-igen

szerettem. Ötvenszer akartam megszólitani, és ötvenszer halt el ajkimon

a hang. – Ő a sorompóra könyökölve gondolkozott, én őt csodálám és nem

gondolkoztam, kezéről egy karperecz pattant le, én felvettem, szemeink

találkoztak, a felvett ékszert oda nyujtván reszkető kezem kezét érinté;

ő elpirult, és én meggyuladtam; ő fáradságomat udvariasan megköszöné, én

– – – én valami rémitő ostobát mondhattam! mert környezőink nevettek –

ezt iszonyuan restelve a lépcsőkön lerohantam a hajószobában hol egyedül

találtam magamat édeskeserü fájdalmammal.

Az ebéd ismét összehozott vele, s ügyességemnek sikerült mellette helyt

foglalni, mi – ugy látszék nem vala terhére. Most meginditám a

társalgást, s a kis zárdanevendék kitünő figyelemmel kiséré beszédemet,

néha elpirult nem szolgai bókjaimra, hanem szívemsúgalta, s drága

személyére vonatkozó őszinte megjegyzésimre. Az ebédnek vége lőn, a

nélkül, hogy egyetlen étket izleltem volna, lehet, mivel feledém, vagy

mivel becsesbnek tartám e rövid időt, mintsem evésre használjam;

ajkimmal még csak poharat sem érinték, mégis ittas valék, ittas! hogy

szinte szédültem bele.

A délután oly sebesen tünt le, mintha boldogságomat irigyelve egy

szélvész a hullámok közé sodorta volna, s midőn az éj beköszöntvén,

mindenki nyugalomra tért, akkor vevém észre hogy sokat – igen sokat

beszéltem vele, csak arról nem, miről leginkább akartam. A hajón csend

lőn, csak a katlan egyhangu zúgása; s a habok közé merülő hajókerekek

moraja keblem zajával öszhangozva alakitának egy kínos tercette-t,

mindenki aludt, csak én álmodtam ébren. A mennyire rövidnek találtam

napomat, ép oly végtelen volt az éj, pedig ő előttem állt mindig, a föld

felett elterülő éji félhomályban gazdag hajfürteit tekintém, s minden

csillagban szemeit képzeltem ragyogni; jaj! de a menny angyalainak

énekét nem hallhatám, s igy ha szemeimet megcsalhatám is, csengő hangját

képtelen valék fülembe hazudni.

Rám viradt, oly gyönyörüen a napot fellegfátyolai közül kibontakozni még

soha sem láttam. Hosszas várakozás után a többi utazónők között Adél is

a hajótetőre lépett, én melegen üdvözlém, ő nyájasan fogadá, és boldog

valék. Egész napom egy kiszakitott percz volt a mennyország üdvéből.

Dévényen tul valánk, köröttünk osztrák föld nyult el, s mi hazafiui

érzelmekről értekezénk, barátom! Adél több volt mint magyar hölgy, Adél

hazáját forrón szereté, s azon ritkák közé tartozott, kik e magasztos

érzelmet sem divatnak, sem csipős gúnynak fel nem áldozzák. Mi volt még

hátra, hogy őt imádandónak találjam.

– Bécs! Bécs! – hangzott mindenfelől, én Adélnek nyujtám karomat, ő

elfogadá, s mintha más emberek felett lebegtünk volna, oly könnyedén

vezettem a sokaságon át a hajó orráig. Zöld vidék terült el mindenfelől,

s itt-ott falvak házai fehérlettek; a távolban sz. István tornya

méltóságosan emelkedett a fellegek közé. Ő karomban feledé karját, s

mielőtt ohajtám, mielőtt észrevettük, a gőzös kikötött – Bécs alatt

valánk.

Adélt bérkocsira emelém, atyja mellé ült, s én merően tekinték a haladók

után. Midőn bátyám menésre inte, ugy érzém magam, mint ki szép álombul

rideg valóra ébred. Mi is bérkocsira ültünk.

– Ejnye – kezdé bátyám – feledém kérdeni a tbirót, hol szállásol?

Én válasz helyett kocsisunknak meghagyám, hogy a 98-as bérkocsit

kövesse. Ez lovai közé csapkodott, s még a Praterben elértük őket. A

Károly herczeg fogadóban ismét én segitém le kocsijáról Adélt, mi – mint

tapasztalám – nem vala kellemetlen meglepetés. Jól éreztem magamat vele

egy fedél alatt.

Másnap együtt jártuk be Bécs nevezetességeit, s a viedeni szinházba

mentünk, hol Devrient Emil vendég szerepelt. Adéllel egy páholyban

valék. Ő éltében először vala szinházban. Az „Ördög naplója“ adatott.

Ismered Devrient Emilt? képzeld magadnak a legszabályosabb férfi

termetet, s mindenki által szépnek elismert alakot, hangja? édesen

csengve a kebel zárjait megnyitja, s az érzelmek mélyéig hat; egy-egy

szivéből ejtett szava oly érzelemdúsan hangzik, hogy lelkedet lehelnéd

utána, csakhogy elfoghasd. Ő adá Robin de Bois-t; kedélyes játékában

annyi gyöngédség folyt össze férfias erővel, s merészség határozott

szándokkal, hogy a különben is igen érdekes műnek rendkivüli hatása a

nagyszámu közönséget elragadá. Édesen emlékszem azon élvdús estére! – A

második felvonásban Devrient a csinos ördögi álarcz alatt minő

könnyüséggel lejtett, midőn a bálban mulatók tömege őt körülhemzsegé;

látni kellett a derék müvészt, midőn a drága rokonoknak dolgokat monda,

melyek hallatára a szívtelenek fejeiben mulatsági vágy helyett még a

velő is megkövesült; – ügyes hajlékonysága, Marievali enyelgő társalgása

mindenkit elbájolt.

– Ha Marie volnék! – sohajtá Adél.

– És Robin? – sugám oly közel hajolva Adélhez, hogy lehelletem fürteit

megingatá.

– Robin? – viszonzá gyöngén elpirulva, s egy pillanatot vetett rám, mely

eléggé igazolá, hogy Robin én – és senki más.

Midőn a harmadik felvonással az előadás végződött, s az életrevaló derék

Robin de Bois az igénytelen kedves Mariet nőül nyeré, karomat Adélnek

nyujtva mondám:

– Ha Robin de Bois volnék?

Ő nem válaszolt.

– Lenne-e ön – kérdém szünet után Marie?

Ő földre szegzé szemeit, s bátortalanul igenlé. Hallottad-e? igenlé.

Az est szép volt, s mi gyalog tértünk a várba, a tbiró ur bátyámmal, és

én Adéllel karöltve. Mig a Glacis-t végig sétálók elég bátorságot vettem

Adélnek szerelmem megvallani.

Hat napig szakadatlan együtt valánk, és nem egyszer csókolám le ajkinak

harmatát, ő viszontszeretett. Az öröm, a boldogság majd őrülté tőn, oh!

bár inkább az tett volna azzá, s nem pedig most a kínos fájdalom.

Midőn elváltunk, én fohászkodám, ő könyezett; én esedeztem, hogy irandó

leveleimre válaszoljon: ő kért, hogy minél gyakrabban irjak. – Két év

alatt 37 levelet kaptam tőle, s egytől egyig telvék a legmélyebb

szerelemmel; minden sorbul a hűség olvasható, mindenik esküvel van

lezárva. És e nő megcsalt.

Utolsó öt levelem válasz nélkül maradt.

Ma hallám, hogy hét hó előtt férjhez ment, e tudósitás megtörte

szivemet. Oh! én szerettem, mint nem szeretheté senki más, szeretem most

is, hogy hűtlensége őrüléssel fenyeget, és szeretni fogom még sírom

szélén is! És ő megcsalt!“

Hogy jó szívü vagyok azt még a „Magyarkák“ czimü röpirat is elmondá

rólam, szükségtelen tehát okokkal támogatnom, mennyire hatott kedélyemre

barátom levert helyzete; vigasztalni nem mertem, rajta segítni nem

birtam, mi volt hát egyéb hátra, mint vele versenyt búsulni? és azt

tevém is oly érzékenyen, mintha csak Adél szerelmében compagnisták

lévén, most együtt buktunk volna meg. Na de meg is látszott rajtunk, és

én féltem egy bekövetkezendő nagyobb vésztől; képzeletemben már láttam

Győzőt, minden szerelemhősök csúfjára, s minden hűtlen hölgy rettentő

példájára mint egy kiéhezett lazarónit kétségbeesni, és meghalni.

Szórakozást ohajtott lelkem, szórakozást ajánlott az ész, és én nem

szegültem ellen, s magammal sodortam Győzőt is; minden szép hölgyre

figyelmeztetém őt, hogy szerencsétlen szerelmét valami uj szerencsés

szerelemmel kicserélhetném, – hasztalan szavaim visszapattantak róla,

mint aczél pánczélról a nyilvessző. „Gyógyítson hát az idő!“ gondolám,

és! ki hinné? gondolatom már – már valósult, mert Győző gyakrabban

feledé róla szólani, néha mosolygott, sőt emlékszem egyszer, kitörően

nevetett is; már vigalomról álmodoztam, midőn egy véletlen nyakát szegte

eddigi fáradságimnak, tiz napi kínos munkámat kigunyolá, és reményimet

felhőkbe röpíté: a nemzeti színházban az Ördög Naplóját adák. Csak ez

volt még hátra.

Volt megint keserü napom! Győző az egész bécsi utat, a boldog estét, és

mindent ujra végig beszélt és nekem magam se tudom hányadszor

türelemmel, sőt részvéttel kelle hallgatnom. Reggeltől estig nem

tágitott mellőlem.

Robin de Boist Lendvay játszá; – remekelt.

Én egész lélekkel az előadáson csüggtem.

Győző görcsösen ragadá meg karomat, s a második sor zártszékben egy igen

érdekes nőt mutatott.

– Hogy tetszik? – kérdé, s hallám, hogy szinte fogai vaczognak bele.

Én kapva a jó alkalmon, hogy annyi küzdés után Győző szivét szép női

szemek ismét áthatották, a tüzet jobban élesztendő egész elragadtatással

mondám:

– Szép! angyal szép!

– Ő az! – viszonzá Győző.

– Kicsoda? – kérdém remegve a választól.

– Ki más – mond keserű fájdalommal Győző mint a hűtlen Adél.

– Szegény barátom! – sohajtám, s akár hiszik, akár nem, én nagyon

szántam őt, pedig szánandóbb valék magam: Győző hozzám jött fekünni:

vagy többet is mondjak, önöket az alvás lehetlenségéről meggyőzendő? – –

Volt végtelen kifakadás, s én merő barátságból egész éjen át oly

hosszukat ásitoztam, mint egy jámbor öreg Nagypénteken.

E váratlan csapás Győzőt tökéletesen beteggé, engem pedig gondolkozóvá

tőn. Na hiszen nem is gyült baja még annak sem ki előre felteszi

magában, hogy fél év mulva bukást hirdet, mint meggyült uri személyemé.

Két ember sorsáért emészteni magát a 19-ik században? még is csak

hallatlan! – – – de nem fogom magamat dicsérni, nem akarom elmondani,

hogy minő tervek fordultak meg fejemben és miért buktak meg azok saját

gondolkozásom itélőszéke előtt – – elég az hozzá, hogy végre – azaz

háromheti tervezés után – belebotlottam a módba, miként szólhatna Győző

ismeretlenül Adéllel, ez tán külömben is megeshetett volna de egy uttal

barátom kigyógyulásának módját hittem feltaláltnak; – és örvendettem

mint hét heti bőjt után első ünnepnek a vakhitű. – – Rohantam, és

cselekedtem.

Nehogy keserü sorsomban más is osztozzék, s a gondolkozás sulya alatt

annyit izzadjon mint én, megsugom, miért találtam Győző számára oly

kedvező találkozást Adéllel; mert – – – mert szerencsére a farsang

nyakunkon nyargalt, és akkor természetes, hogy minden bohóskodásnak

nyilt mezeje van. Futottam tehát a szabóhoz és két egyenlő Robin de Bois

ördögi álarcz-öltönyt készitteték, Győző tudta, és akarata nélkül.

Már bérkocsiban ültünk A...ra utazandók, midőn tervemet közlém. Barátom

örvendett, csókolt, és fele jutalmam nyerve volt.

A...n nagyszerü álarczos tánczvigalom tartatott a német szinészek

felsegélésére, ez nem csoda, hisz A... magyar város, és ámbár a magasb

osztály két harmada Schillert, vagy Göthét nem érti; a német szinház

mindig megtölt, hálátlanság lett volna a lelkes közönségtől meg nem

jutalmazni a ponyvamüvészeket, kik a genialis Nestroy salon-műveivel oly

jó izlést szórtak e művelt város műértő közönsége közé, – még ellenben a

nem rég ott fáradozott magyar szinészek előadásai közönség hiánya miatt

többször elmaradván, felsegélés nélkül kinlódtak ki a város hosszu

utczáján. Ez csak mellékesen megjegyzendő a bál kedveért, hova Győzővel

oly igen készültünk.

Termetre hasonlitánk egymáshoz, ez Győzőnek nem nagy dicséretére válik,

de hadd legyen barátomról fogalmuk azoknak, kik engem ismernek, s kik őt

ismerik, tudjanak engem is képzelni, hát biz én csak kimondtam az

igazat, nyakra főre készültünk, s midőn az ördögi diszöltöny rajtunk

volt, s az álarczot feltevők hozzá, alig birtuk magunkat egymástól

megkülömböztetni. Az óra ütött, mi nagy csatára készek a tánczterembe

indultunk. A folyosón ácsorgó nép rémülve futott tőlünk, mi egymásnak

utasitásokat adtunk, s különösen engem néhány egyén titkaival bizott meg

Győző, miután e városban egész ismeretlen valék.

A terem ajtaja felnyilt előttünk, s Győző érdeklett uraimat és

hölgyeimet megmutatva alattomban tőlem elvált, s a minket körülzajongó

tömeg közé vegyült.

Nagyobb libavásárt életemben nem láttam! a bámulókat egy keringő

szelleme szélvészkint sodorta el mellőlem, s most magam is

körülnézheték:

Egy tetszelgő koros nő, utasitásomban áll.

– Lásd, lásd, hogy változnak az idők – szólitám meg őt. – Tizenöt év

előtt, és most.

– Igazad lehet csúf ördög.

– Nálad is letünt a szépség időszaka, emlékszem, midőn udvarlók, hódolók

és imádók vettenek körül; most elhagyatva vagy, mint gazdátlan kert.

– Vakmerő!

– Na, na, hisz az ördög csak tudhatja, lásd te a magadnál szebb, és

ifjabb hölgyeket rágalom és koholt hazudsággal törekszel alacsonyitani,

ez még a pokolnak is sok, azért vigyázz, mert mi ördögök a jól vegyitett

festék alatt is látjuk az arczokat elhalaványulni.

A nő egy kopott arszlán karjai közé veté magát, honnan czáfolólag

tekinte rám, és rohant a keringőben vén fejét jobban megszéditni.

– Jó éjt mult szépség!

Kevés percz mulva egy uracs vállamra ütvén megtámada:

– Ördög, panasz van ellened.

Rá tekinték, emberem volt, szinte Győző által kijelölt.

Vidd közgyülés elé – viszonzám.

Egy urhölgyel udvariatlankodál.

– Csekélység! azt hittem bitang pénzek miatt, bizonyos szolgabirói

eljárás.

Ő egyet mormogott, mint Pál fordulásakor odujában a medve, tetőtül

talpig megmért, és elsompolygott.

Én rá kiálték.

– Barátom lisztes vagy!

Győzőt is láttam ide s tova ugrálni, egyiktől másikhoz rohanni s a

honnan csak távozott, mérges tekintet villámlott utána. Mi egymással

mindig ellenkező irányban működtünk. Fél óra mulva az egész bál az

ördögrül beszélt, engem az ő, őt az én csipőségeimért vontak feleletre

nem egyszer.

De hogy első meglepetésemre visszatérjek, ujra feljajdulok; soha

életemben nagyobb libavásárt! nézzünk szét.

Négy hölgy karöltve; fejeiken egy egész erdő csinált-virág, mely minden

fejmozdulatra ugy zörög, mint őszi szélben a száraz falevél.

– Hallatlan boszuság! – mond az egyik – mindent utánunk majmolnak,

utójára nem is öltözködhetünk.

– Már az igaz – válaszolák egyhangulag mind hárman.

– Láttátok – folytatá az imént szóló – az X–i tisztartó leányát, egészen

úgy öltözött, mint a mult vigalomban én valék.

– Minő merészség!

– Pedig még sem tünik fel egész estén át, még egy katona sem tánczolt

vele.

– Nincs is nevelése lelkem adta – jegyzé meg a második – mindig magyarul

beszél. – És magok is ugy morzsolták azt a német nyelvet, mint második

iskolás a diákot.

– És szépsége is – tevé hozzá a harmadik – olyan parasztos.

Ezekkel jó laktam; lássunk másokat is.

Im egy csinos hölgy oldalánál jobbra egy katona feszeleg, balra egy

simára nyalt ifju sompolyog.

– Ah! – sohajtá a hölgy – minő különbség egy katonatiszttel (élénk

tekintet) és egy (megvető pillantás) czivilistával társalgani. Mon Dieu!

A tiszt öntetszőleg egyengeté magát. A jámbor ifju – ki mint később

hallám fülig szerelmes volt a hölgybe – ugy forgatá szemeit a

hallottakra, mintha incognito Hugo Victor lévén, magát istenitetni

hallotta volna.

– Az a gyöngéd bánásmód – folytatá a hölgy – terjedt olvasottság, uri

izlés, világ és emberismeret kizárólag csak katonában található fel.[1]

Bennem a vér epévé forrt, s egy ügyes ugrással előttök termettem e

szókkal:

– Az ördög nem alszik asszonyom!

Fidonc! ki ez?

– Mondám már, hogy ördög vagyok! és te – folytatám a tiszthez fordulva –

kérdem rojtodra, és katonai becsületedre, hiszed-e, s beleegyezel-e

mindazokba, mit e szép hölgy monda?

– Nem – válaszolá a tiszt kis szünet után – s a müvelt polgári rend

rovására dicsértetni nem is akarok soha – a tiszttel békülő kezet

fogtam.

– Nos asszonyom – kérdém – megtanultál pirulni? – az imádó ifjunak pedig

odavetőleg mondám – Gyáva fegyverhordozó mulatságot! –

És ő mély alázattal megrázta fejét.

Én tovább álltam.

Ismét négy hölgy együtt, szorosan összebujva egyikről másikról

itélgettek, pedig a naiv teremtéskéknek csak tűkörbe kell vala nézniök,

s egymás beszédét mérlegelni, tehát magukról annyi szólandót

találhattak; hogy másra még sor sem került volna. Nyomunkban három ifju

libapásztorkodott. Azt hallottam, hogy imádójok, de ezt pasquilnek

hiszem.

Egy állványon a magasrendüek, u. m. egy kimaradt alispán neje, a főbiró

két leánya, és egy városi tiszt életüdve leszemüvegezték az arra

sétálókat és a sok üdvözletet hideg fejbillentéssel alig győzték

viszonozni. – Oda is felléptem.

– Nos ördög! – kérdé az alispánné – mit akarsz itt?

– Fáradt vagyok, s haza jöttem pihenni.

– Az ördög nem fáradhat el – kezdé a városi tiszt neje, – kin a tömérdek

illatár daczára is keresztül tört a timár-bűz. Ő is valami okosat akart

mondani.

– Nagy vállalatba fogtam – felelém – egy a....i röpiratot irok,

„Zeitgeist“ czim alatt, s a kiadó vállalkozókat majd hozzád küldöm, mint

e város szelleméhez, ki azt oly angyalilag kormányozza. – Kedvem lett e

felfuvalkodott népet kissé megcsipkedni, de Győzőt e pillanatban Adélhoz

láttam közeledni, egy szögletbe vonultam, honnan a beállandó párbeszédet

kihallgathatom.

Győző Adéllel szemközt állt, karjait keresztbe veté, s fejét mélyen

mellére sülyesztve szigoruan tekinté Adélt.

– Te – kezdé Adél – engem igen édes estére emlékeztetsz.

– Annál keserűbbre magamat – viszonzá Győző.

– Hát ez öltöny előtted is bir némü varázszsal.

– Igen Adél!

– Hát ismersz?

– Én, az ördög? hahaha!

– Reméllem, nem tartozom kijelöltjeid közé.

– Választottaim között az első vagy.

– Köszönöm a bókot.

– Adél! emlékszel-e a bécsi Robin de Bois-ra?

– Mindig édesen.

– És a pestire?

– Szinte.

– Minő lélekkel nézted az elsőt, tudom, minő lélekkel a másodikat azt

magadtól szeretném hallani?

– Nevezd meg elébb magad, és elmondom.

– Robin de Bois.

– Mernéd is te, mint ő az álarczot letenni.

– Azt nem, de letépem a tiedet.

– Menj, menj – mond Adél – te nem vagy udvarias mint ő.

– Pedig tőle tanulám szerepemet, s miután te már Marie nem lehetsz, a

marquisnő szerepét néhány perczre nem lennél szives elvállalni.

– Lehetlen – viszonzá Adél könnyelmü zavarral – e tánczra el vagyok

igérkezve.

– Na, na! hát a marquisnő nem volt a parancsnokkal eligérkezve, hisz jól

tudom, a szép nőknél az ördög győzni szokott.

– De igen vastagon űzöd tréfádat.

– Tréfa? oh nem! én egykori szerelmedről akarok szólni.

– Hiába fárasztod magadat.

– És ha bécsi utadat, bizonyos szerelmes leveleidet hoznám föl.

– Honnan birod mindazt?

– Honnan? egy ördög, egy szegény ördög Holdváry Győző naplójából.

– Ő elárult volna?

– És te megcsaltad. Mi van ebben?

A bál hőse, egy ifju eskütt enyelgő könnyüséggel sietett Adél felé őt

tánczba viendő.

– Nem fog tánczolni – mond határozottan Győző.

– Ki vagy te, ki itt…?

– Ki vagyok – vága szavába Győző – kérd meg az alispánnét, birótársadat,

e szép nőt, kérd meg az egész társaságot, ki vagyok? hát ördög vagyok!

– Szemtelen vagy!

– Tán utitársamul akarsz szegődni a pokolba, vigyázz, mert előre

küldelek.

– Ah! – dühönge az eskütt – az egész világ panaszkodik e nyomorultnak

botrányos viselete ellen… le kell tépni álarczát. He! – kiáltá a

társasághoz fordulva.

Adél esdőleg ragaszkodott karjába.

Győzőről a figyelem egy pillanat alatt a hősieskedő esküttre esett; én

használva a perczeket, Győző mellé surrantam, s őt visszataszítván,

helyébe én álltam.

– Uraim! uraim! csak közelebb – harsogá az eskütt.

Adél elhalványult.

A közönség körülvett, s a zene elnémult, s e dicsőséges zavarban, miután

Győzővel sikerült magunkat kicserélni, jobban érzém magamat, midőn

láttam, hogy ő az ajtón kiillan.

– Halljuk! lássuk! mi az? – zugá annyi torok.

– Egy szemtelen álarczos – mond az eskütt – engem öltönyön ragadva.

– Le az álarczczal, le az álarczczal! – kiáltá az egész gyülekezet,

kiváncsiak lévén, ki az, ki titkaikat ismerve oly kiméletlen szórta az

igazat.

Eskütt barátom álarczám felé emelé kezét, a közönség előre nyomult.

Én övemből két pisztolyt ragadtam ki, a felém tolakodókra szegzém, és

sikoltva, jajgatva nyomultak vissza, én egyedül álltam.

– Im most megmutatom ki vagyok! mondám a megrémült közönséghez, s az

álarczot letettem, közbámulás, közzugás, és közmeglepetés, egy lélek sem

ismert.

Én a czukrász készitette egyik pisztolyom csövét leharaptam, s a másikat

több darabba törvén belőle a hölgyeket kinálgatám. Ezt kitörő nevetés

követte.

Roppant érdekkel kérdezősködtek kilétem iránt, s kiváncsiságukat főfokra

csigázá, hogy senkitől sem tudhatták meg. Engem ezer kérdéssel

ostromoltak, s én az ördög naplóját tökéletesen kizsákmányoltam a

lehetőségig onnan halászva el a legügyesb válaszokat. A nők

körülenyelegtek, a férfiak deli ördögnek neveztek, és valami ördöngös

fogalmuk volt is felőlem, – szivesen, és mégis tartózkodólag társalogtak

velem.

Alig nyilt egy pillanatnyi rés s Adélhez vonultam.

– És ön mindent tud? – kérdé tőlem.

– Szórul szóra – viszonzám.

– És a levelek? – –

– Mind a 37 kezeim közt.

– Higye el ábránd, gyermekjáték az egész, én tapasztalatlan ifju valék,

Győzőt soha sem szerettem.

E nyilatkozatra minden csepp vér fejembe szökött.

Holnap reggeli kilencz órakor egyedül várandom önt. A leveleket ne

feledje elhozni. – Ezzel eltünt.

– Majd – gondolám magamban – megfoglak lepni.

A vigalom kitünőbbjei lakomára hivtak meg, pezsgő közt akarták

kicsikarni nevemet – nem sikerült.

Egy zarándok öltönyü álarczos érinté vállamat, s titkon tudakozódék a

kaland kimenetéről.

Győző volt, kit helyzetem iránti aggodalom üzött vissza. Ő ismét elment,

én reggelig vigadtam. Midőn a társaságtól elbucsúztam, „éljen!“ zaj

hangzott utánam.