Nyolcz órakor Győzőt pipereasztalhoz állitám, s kilenczig tetőtől talpig
ki volt csinositva.
– Menj – mondám neki – Adélhez, most tanu nélkül szólhatsz vele. Rám
vár.
Győző ingadozott.
– Tehát én megyek.
– Nem, nem! – kiáltá Győző – tükröt kell elébe tartanom – és elrohant.
Képzelem Adél meglepetését, midőn engem hideg szavakkal ostromlandó
várt, azonban felpattan az ajtó, Győző belép, és mondja: „én voltam
Robin de Bois.“ Mit gondolnak édes szépeim! megzavarodik-e ilyenkor a
hűtlen?
Én utazási készületekkel foglalkozám, kocsisunk befogott, és Győzőt
vártam. Kissé késett, de mégis eljött.
Midőn a városból kiértünk, Győző kétértelműleg rázta fejét, és
mosolygott.
Szünet.
Később szivarra gyujtva ismét mosolygott. Végre kitört belőle a szó,
egész örömmel mondván:
– Barátom! terved isteni volt, győztél, én meggyógyultam!
– És a kis zárdanövendék? – kérdém neki bátorodva.
– Kaczér nő lett. Mint férje járt, ugy járhattam volna én is. Szegény
férje!
Valóban?
– Tudod – kérdé szünet után Győző – hányat ütött az óra?
– Gyanitom.
– Tizenegyet – viszonzá kitörő kaczajjal óráját tekintve. És e nevetés
nem volt a kétségbeesés hangja.
Mi többé e tárgy felett nem búsultunk.