NÁSZAJÁNDOK.

Armin! alig ismerlek ma – mond Elek – éljen a gondüző!

Armin szó nélkül koczinta társával.

Mindketten fenékig üriték Medoc-kal telt poharaikat.

– Nem értelek – kezdé ismét Elek – évek óta a legbensőbb baráti viszony

fűz egymáshoz, ismerem lelked minden gondolatát, szűd legparányibb

vágyait; aggodalmidban résztvevék, fájdalmidban osztozám, hányszor

elhazudtolám kinaimat, csak hogy élted egyetlen perczét se keseritsem.

Armin forrón szoritá meg a beszélő kezét; búskomoly arcza egy pillanatra

kiderült, de mihelyt ajkiról a lekötelező mosoly elvonult, ismét az

iménti gondolkozó kifejezést ölté fel.

Elek kétesen rázta fejét, keserűn ejtvén:

– Titkolódzó kezdesz lenni, nem szeretem.

Armin a tele poharakra inte, némán emelék azokat ajkaikhoz, s midőn

üresen az asztalra tevék, fejbillentéssel üdvözlék egymást.

A fogadó étterme vendégekkel volt telve; a főváros kedvelt zenészei, a

remek Patikárus testvérek a legnyugodtabb kedélyeket is fölizgaták.

Ah! ezek megrészegitik a szivet!

Nem tudom más ember hogy van velök, de nekem tömérdek fájdalmat okozának

már. Szeretném egyszer boldog állapotomban hallani őket, vajjon az

örömet is képesek bennem annyira potencirozni mint a szenvedést? vagy

csak dult kebel olly fogékony, hogy a müvész testvérek elragadó

játékukkal abban vihart idézhetnek elő. Nekem müvészetök nem élv, ha

sirni tudnék, tán könyzáport csalnának ki szemeimből; ha szerelmes

volnék, s kedvesem jelenlétében játékuk mostani lélekállapotomban

találna, tán megőrülnék; és, a mitől olly messze vagyok, ha boldog

volnék, vajjon olly arányban növesztenék boldogságomat mint most az

ellenkezőt? ha igen, ugy sok vagyont óhajtanék mellé, hogy felét nekik

adhatnám… de illy kedéllyel, illy helyzetemben a tulságos feszültség

után hazatértemkor a lefeszültség beteggé tesz. Csak kerülni tudnám

őket!

Hogy mások idegeit sem kimélik az izgatástól, bizonyitja az étterem

jelen vendégeinek viselete: itt zajongás, örömkitörések hallhatók, ott

csendesen méláznak, másutt érzelegnek; egyik fejét tenyerére fektetve

merőn szegzi maga elébe szemeit, másik fürtei közé markolva egy sziszegő

hanggal elszánt pillanatot vet a bohózatra, a harmadik, kezében telt

pohárral áll a zenészek előtt, derült vonásain elégültség látszik.

Szóval: a tömérdek arczokon minden kedélyállapot látható, de közönyösség

nem.

Két ifju a legszélső sarokasztalnál elvonultan merenge. Az egyik

körülbelül 28 éves halvány s érdekes kinézésü volt. Fényes fekete haja

rendetlen árasztá el szabályos fejét, néhány fürt magas homlokán

gyűrűzött alá, mi különben szép, de dult arczával annyira összehangzék,

hogy szenvedélyt szikrázó nagy szemeit odavéve, az egész alak festőinek

mondható. Öltözete divatszerinti, a szinek választása izletes, s

mozdulatai fesztelenek valának. Külsejéről itélve ez ember sok világot

láta és tapasztalt. Ez, kit társa Arminnak szólita.

A másik hasonkoru, kedélyes kinézésü szőke egyéniség. Haja szépen

fürtözött, öltözéke keresettebb, a rajta levő színek kiáltóbbak, s

mozdulatai feszesbek valának. Neve Gyula.

Huzamos hallgatás után Armin órájára tekinte, egy pillanat alatt a

széket maga alól kirugta, kalapját fejébe nyomá s barátjának kezet

nyujtott.

– Távozol? – kérdé Elek.

Armin fejével igent inte.

– Látom valamiben töröd fejedet – mond az imént szóló – ohajtom jól

üssön ki, viseleted bizonyitja, hogy a kaland mellyre készülsz, nem

köznapi.

– Igaz – viszonzá Armin – kalandra megyek, de soha aggódóbb lélekkel és

nyugtalanabb szivvel mint ma. Előérzetem valami roszat sejtet.

– Hát ne menj.

– Gyáva legyek?

– Az még nem következés.

– Mivel mentsem elmaradásomat?

– Majd kigondolunk valami okosat.

– Hazudjak?

– Azt épen nem, de… de…

– De még is csak ollyasmit.

– Ha rosz sejtelmid vannak, tanácslom, maradj.

– És egy nőt várni hagyjak? ez lovagiatlanság. Történjék a mi akar, én

megyek.

– Tehát isten veled.

Kezet szoritva elváltak.

Armin az utczára érkezvén, egy lámpa alatt levélkét olvasa el. Darabig

határzatlan tekinte a lapra, azután összehajtva azt zsebébe rejté s

gyors léptekkel távozott.

– A tigris szálloda 20-ik számu ajtajánál kissé megállapodék,

körültekinte, s habozás nélkül benyitott.

Egy nő lépett elébe.

– Az egekre nagysád! – álmélkodék Armin, kalapját kezéből kiejtve.

– Nem engem vélt itt találni ugy-é? – mond epedő szelid hangon a nő.

– Inkább halálomat. De mi véletlennek köszönjem e szerencsét?

– Ön valóban szerencsének, s szivből nevezi igy?

Armin elpirult.

– Lelke mélyébe látok.

– Nagysád igaztalan.

– Nem szándokom önt faggatni – mond a nő, s széket jelöle, maga pedig a

pamlagon foglalt helyt.

A nő érdekes volt: huszonkét, huszonhárom évre mutatott kinézése,

azonban arczán egy neme az elvihatlan fájdalomnak olvasható. Hátra

fésült szőke hajára pongyolán volt egy sötét csipkekendő vetve, melly

fehér arczbőrén végig futva, álla alatt hanyagul köttetett össze; szemei

érzelgő kékek, s ajkai rózsapirosak valának; hamuszín öltönyét derékig

érő, s ugyanazon szövetből készült gömbölyü gallér fedé. Kecsteljes

mozdulatai, élénk taglejtése és mérsékelt magassága gyönyörű termetet

árulának el.

– Ön azt kérdi, mi hozott ide? ön kérdi Armin? hát nem ismeri szivemet?

– Mert alig merék hinni szemeimnek – kezdé Armin az első meglepetés

zavaraiból kibontakozva – azt sem tudom mit szóltam, hisz e váratlan

öröm… e nem remélt találkozás az első perczben kiforgatott önmagamból,

de most látom, hogy nem álom e drága jelenet; kezem kezét érinti, érzem

lehelletének melegét, hallom szavának csengését, és – boldog vagyok.

Igy, igy! e hang részegité meg lelkemet. Armin! én önt hallva, a világ

minden egyéb örömeit feledem.

– Mert szavaim szivből fakadnak, mert lelkem kegyed szerelme után

sovárg, s mert körében a mennyet élvezem. Örökre tied!

– Örökre, örökre!? – ismétlé a hölgy – e vallomás édenbe ragadna, ha – –

– Ha?

– Ha köztünk s érzelmink közt választó fal nem emelkednék.

– A melly – mond egy harmadik – e perczben leomlott.

– Férjem! – kiált a nő, s tenyerével arczát elfedé.

– Ön itt? – kérdé Armin gépileg felegyenesedve.

– Elég illetlen tőlem – viszonzá eléggé jól szinlelt nyugodtsággal a

férj – átlátom, de mit tehetek róla, hogy sejtelmem merészen teljesült,

hogy előérzetem megcsalni nem tudott. Nőm viseletében rég tapasztalám a

változást, de okát e perczig eltalálni nem tudtam. Darab idő óta

lépteire figyeltem, s utjaiban árnyékként követém, igy juték a furcsa

jelenethez.

– Semmisitsen meg uram! – zokogá a nő.

– Sőt ellenkezőleg, boldogitandom.

– Hagyjon fel a szinleléssel – türelmetlenkedék Armin – s teljesitse

szándokát, mert hisz ok nélkül csak nem aljasult kémmé.

– Ej, ej! végre hármunk közt még én vagyok a jellemtelen?

Armin ajkiba harapott.

A nő könyekben kerese menedéket.

– Tudja-é ön – kérdé a férj erősen ragadva meg Armin kezét – mi teendője

van?

– Igen uram, önnel a város végére sétálni.

– Átkozottul téved.

– Tehát gyáva?

– Nem, hisz ön egészen hatalmamban van, ha vérrel akarnék boszulni,

összetörhetném itt.

– Ugy hát távozom.

– Elég lovagiatlan volna vétkes társát, egy nőt a férj első boszujának

védtelen kitenni? pfui!

– Uram! türelmem fogyni kezd.

– Lassan, lassan, e hang engem illetne.

– Szóljon hát, mit kiván tőlem?

– Csekélységet, e lap aláirását.

– Mit tartalmaz?

– Elvíhatlan valót.

– S az?

– Elismerése annak, hogy önt ezen nap illy órában itt nőmmel egyedül

találám.

– Nem fogom aláirni.

– Ugy tanukat kell összehivnom – s az ajtó felé indult.

Armin utját állotta e szókkal:

– Botrányt akar ön elkövetni?

– Ki, én? ez mulattató, olly órában, mellyben a föld kerekén csak nekem

volna jogom nőm szobájába lépni, idegent találok ott, s nyugodt

viseletem mellett a botrányt mégis én követem el. Minő fogalma van önnek

a botrányról?… irja alá.

– Nem, soha.

A férj utjából félre taszitá Armint, s az ajtót megnyitá.

A nő kétségbeesetten esenge Arminnak, hogy ne vonakodjék a férj

kivánatát teljesítni.

Armin engedett, s az okirat alá lőn irva.

– Most még egyet – mond a férj – a válópert azonnal megkezdendem, adja

ön becsületszavát, hogy annak lefolyta után e hölgyet nőül veendi.

– Becsületszavamra, igen.

– Elég, isten önnel. Asszonyom! még ön nevemet viseli, fogadja el

karomat.

A nő ingadozó léptekkel közeledék, remegve ölté karját férjeébe és

zokogott.

– Uram! – kezdé komoly hangon Armin – kivánatit teljesitém, engedje hogy

én is kérjek öntől valamit.

– S az?

– Igérje, hogy mig hatalmában áll, e nőn boszuját nem töltendi, ez

eseményt vele éreztetni nem fogja, s kellemetlenségeket neki nem

okozand.

– Becsületemre, nem.

Armin meghajtá magát, a férj nejével távozott.

Alig hagyák el a szobát, s Arminnal minden keringeni kezdett. Szédelgő

fejét könyökére fekteté és hosszasan merengett. – ‚Megtörtént!‘ – kiáltá

helyéről felpattanva – ‚nincs szabadulás‘ – s villámgyorsan siete vissza

a fogadóba, hol barátját elhagyá.

– Egészen kikeltél arczodból – mond Elek az érkező Arminnak – s

tekinteted zavart.

– Jó – viszonzá a megszólitott – hogy még hasonlítok magamhoz, mert

többé nem vagyok az, ki valék.

– Nos?

– Vőlegény vagyok.

– Micsoda?

– E perczben lettem azzá.

– Nem értem.

– Azt meghiszem, magam is alig értem.

– Beszélj hát.

– Dehogy beszélek, dehogy beszélek, hanem iszom. Ferkó lelkem! reggelig

szivszaggató nótákat, s pinczér! jégbe hűtött pezsgőt! ti ketten

kábitsatok el, s ha lehet, fosszátok meg eszemtől.

Ferkó nem kéreté magát, a pinczér sem várt uj parancsot, egy percz alatt

minden ugy lőn, mint Armin ohajtá.

A zene meglágyitá szivét, a bor megoldá nyelvét, s ő barátjának mindent

elbeszélt; midőn a nőt megnevezé, Elek székéről felpattant.

– Mi lelt? – kérdé Armin.

– Semmi,… a bor nem elég hűs. Pinczér! jobban meg kell a jégben forgatni

az üvegeket. Károly! ide mellém, hadd sírjon az a hegedű.

E percztől a két pajtás elnémult, s csak a Patikárus testvérek

hangszerei beszélgettek, de oly hangon, minőn az angyalok is megértik

egymást.

Az éj viharos küzdelmek közt folyt le.

Hajnalban egy szivmetsző sohajjal vőn bucsút Armin a zenészektől,

üvegekkel halmozott asztaltól s mint maga is hivé, a legényi élettől.

– Mikor látlak – kérdé Elek hosszu kézszoritással.

– Nem tudom.

– El fogsz utazni?

– Nem tudom.

– Mik hát terveid?

– Nem tudom. Kérlek ne ostromolj kérdésiddel, hisz láthatod, hogy

öntudatom elvesztém.

– Élj boldogul.

– Isten veled.

E percztől kezdve Armin elzárkozott és mélázó lőn.

A válóper lefolyt, s Armin násza küszöbén állott, a nélkül hogy mint

boldog vőlegénynek e perczet siettetni, vagy óhajtani eszébe jutott

volna.

Ő egészen megváltozék, eleinte kétségbeesett, később vigasztalni kezdé

magát, majd a véletlen viszony teljes befolyásának tulajdonitá esetét,

végre… végre mint minden kellemetlent megszokunk, az eszmével, nősülni,

nemcsak kibékült, de pillanatonként elég merész volt jövő életében

fénypontokat fedezni fel.

Az elhatározó nap bekövetkezék, Armin oltárhoz vezeté aráját.

A nő tündérien szép volt. Armin halvány arczán komoly elhatározottság

ült.

Az ünnepély vendégei még együtt valának, midőn Arminhoz levéllel kezében

szolga lépett.

Armin a levélre tekinte – ismeretlen vonások – dörmögé redőzött

homlokkal, s a mellékterembe vonult. A pecsét ujjai közt elpattant, a

levélben egy parányi aranykulcs volt következő sorok kiséretében:

„Tisztelt ur! Senkinek sincs több joga szerencsét kivánni, mint nekem.

Fogadja e kulcsot nászajándokul. Neje hálószobájában egy ébenszekrényt

találand ön, ez megnyitja zárját, ha tökéletes boldogságot ohajt, ne

késedelmezzék hozzájutni.“

– Nyomorult! – kiálta fel Armin, s a levelet görcsösen gyűrte össze –

nem olvasom tovább – néhány lépést tőn a terem felé, s ismét megállt, a

lapot kiegyengeté s reszkető kék ajakkal folytatá:

„Ön felette szerencsés, irigylendő neje önt véghetlen boldoggá teendi;

mást elhagyott érttem, engem megcsalt ön miatt, s önhez, mielőtt nejévé

lett volna, hűtlen.“

– Hazug ördög! a féltés kigyóját akarod keblembe taszitni? tévedsz.

Szünet után tovább olvasá:

„Megölhettem volna önt midőn nőmnél találtam; e boszút keveslettem;

éljen, de megcsalatva, szerencsétlenül mint én. Vigasztalja magát azzal,

hogy nem egyedül van

sorsosa. Lormi.

Armin erőtlen roskadt a pamlagra, s homlokát tenyerére fektetve keserű

kaczaj közt szemlélte a levelet. Huzamosb idő után lelki erejét

összeszedé, s a társaságba vegyült.

Ki rá figyelt észreveheté, hogy valami rendkivüli érte. A társalgásokban

részt nem vőn, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt, arcza a

szokottnál dultabb, tekintete zavartabb volt; helyét egy perczig sem

találá. Tévedezései közt egy mellékterembe nyitott, Elekkel sugdosó

nejét pillantá itt meg. A volt férj levele, jóslatai és átka egyszerre

átczikázák lelkét, észrevétlen vonult vissza, s őrültként rohant a nő

hálóteremébe.

Az ajtót maga után zárá, s rövid kutatás után az ében szekrényre talált;

fölnyitá, halmozva volt levelekkel. Armin reszkető kezekkel nyult bele,

egy köteget kivőn, végig tekinté, mind Elektől irvák; szerelem, hűség,

sors és eskü fő jelleme még csak a tegnapelőtt irottaké is.

Kétségbeesett mozdulatot tőn, mely elárulá, hogy kettejök közől

bármelyiket találandá maga mellett, felindulásának áldozata lett volna.

Sírt és kaczagott, fejétől szivéhez kapkoda, mig végre iszonyu lázát

leküzdve erőt érze alakoskodni, ekkor a társasághoz visszatért, a talált

leveleket zsebébe rejtvén.

Jó kedve mindenkit meglepett, darab idő óta át lőn alakulva; ötletei

nevettetők, elmésségei csipősek, s itéletei talpraesettek valának.

Mindenkinek mondott lekötelezőt, barátaival szives, s nejével enyelgő

volt. Irigylendő boldognak hivék őt, pedig keblében borzasztó vihar

dult. Kedélyével felvillanyozá a már lankadó társaságot, sokoldalu

beszéde uj derültség magvát hinté el a zajongók közt, és viseletével

átalános élénkséget idéze elő.

Csak rövid idő még, s a vendégek ezer szerencsekivánat közt oszlani

kezdének.

Azon arányban, mint a vendégek ritkultak, Armin is mindig komolyabb lőn,

s az utolsó kézszoritás után egészen elnémult.

Darabig heves léptekkel járt fel s le a kiürült teremben, neje lángoló

tekintettel kiséré lépteit. Huzamos hallgatás után Armin komornyikjára

csengetett. Az belépett.

– Ferencz! – mond Armin – tegyen készületeket utazásra, két óra mulva

indulunk.

– Hova?

– Külföldre.

Nő és szolga kérdő tekintetet vetének a szólóra.

– Én is készüljek? – kérdé a nő.

– Nem.

– De uram…? – kétkedék a komornyik.

– Évekig fogunk elmaradni – esék szavába Armin – szaporán dologhoz.

A komornyik távozott.

– Armin! – kezdé a nő – mit jelentsen ez?

– Hallá, hogy utazni fogok.

– Nélkülem?

– Nagyon természetes, miután öntől ohajtok menekülni.

– Megőrült ön?

– Akkor midőn szavamat adám, hogy önt nőül veendem.

– Ez kiállhatlan! ön engem megcsalt, ah szörnyeteg, megölöm magamat.

– Ugy legalább biztos leendek, hogy nevem a botránytól megmentetik.

– Ez sok! igy bánni velem, törvényes nejével a nász éjelén. Nem, nem

uram! ön tréfál.

– Életemben komolyabb nem valék.

– Oh én szerencsétlen! miként fog velem bánni jövőre?

– Ne essék kétségbe, mi nem látandjuk egymást többé soha.

– Armin, az egekért!

– Két óra mulva válni fogunk. Örök emlékül fogadja el kegyed tőlem ezt –

s a leveleket zsebéből elővonva átadá.

A nő elhalványult, merész szemei könybe lábadtak, ajka elnémult, s egész

lényében megsemmisülve esett térdre férje előtt.

– Adja isten – mond Armin – én legyek az utolsó kit megcsalt. Éljen

boldogul – és elrohant.

A nő felemelkedék, két lépést tőn a távozó után s erőtlen rogyott össze.

Midőn hajnalban az utazószekér a kapun kirobogott, egy férfi kalapemelve

kiálta: szerencsés utat!

Armin kihajolván köszönni: megrázkodék s ajkiba harapva daczosan veté

magát a kocsi párnái közé. Az üdvözlőben Lormira ismert.