Olaszországi utazásomból tértem meg; e földi éden minden szépségeivel és
gyönyöreivel még élénken állt emlékezetemben; előttem feküdt még – az
obcsináról tekintve – az ifju óriás, Trieszt, meglepő kikötőjével, ezer
nagyszerü hajóival, melyek árboczai, mint télen az erdő fái kopaszon
meredeztek ég felé; előttem terült el a végtelen tenger. – Velencze ezen
világ remeke, millio remekével, hajdani nagysága – és jelen
hanyatlásában a mult fényében, tömérdek müvészei, roppant kincse,
rettentő hatalma fényfokán és jelen sülyedésében; a nagy Milano
ragyogása, a villák, zene, és közélet, mind, de mindannyira eltölté
lelkemet, hogy visszatértemkor elhatárzám uj utat teendő, a természet
másik remekét a csodaszép Helvetiát megtekinteni.
Gyönyörü hajnal volt; a derült ég boltozatját egyetlen felhőcske sem
szeplősité, s tiszta kékjét a csendes Balatonnal látszék megosztani,
keblem nyugodt volt mint a Balaton síma tükre, midőn a „Kisfaludy“ czimü
– fénypazarral kiállitott – gőzösre léptem. – Nem érdekelt senki és
semmi, lelkem hol a multtal foglalkozék, Olaszország báj vidékeit
varázsolván elémbe, majd a jövőbe kaczérkodott Schweicz regényes földét
képzelvén el.
Az óra ütött, s a gőzös kerekei a Balaton síma tükrét megtördelék.
Én látcsövet vévén kezembe felléptem a kapitányi állásra, s a vidéket
nézdelém. A nap tiszta fényben ragyogott fel; ez gyönyörü látvány volt!
A szép Füred, szerényen a hegyek s erdők közé vonulva, ugy mosolygott a
Balaton partján, mint szerény ibolya tavaszkor a rét füvei közt; az ős
Tihany, mint sziklavár merészen tekinte alá aristocraticus állásáról, s
a hegyeken elszórt épületek, mint félénk jobbágyok remegni látszottak a
kényur hatalma előtt; a nagyszerü Balaton, a somogyi szép partok, a
szállongó vitorlás hajók és gőzös, a felkelő nap – mind ez, még egy
uzsorás lelkébe is költőiséget áraszthatandott, és hidegen maradhattam
volna-e én? én, kinek ingerlékeny vérét egy szép festvény is
felmelegiti? Többé nem voltam az, ki a hajóra léptem.
Tihanynál egy kanyarulatot tettünk, s Füred eltünt szemeink elől.
Én a hajóra pillanték, válogatott társaság volt a fedezeten Keszthelyre
kirándulást teendő. Oh! csak én ne lettem volna ott! A társasághoz
léptem, s a látcsőt kinálgatám. Mit láttam?! egy hölgyet, kihez hasonlót
legmerészebb képzetem sem vala teremteni képes; hölgyet, minőt nem
láttam még soha; egy alakot, kiben a leggenialisabb müvész phantasiája
megtestesült, kinek egyetlen vonala ugy ragyogott az eddig látottak
közt, mint e pillanatban a nap az egész természet fölött. Ő a látcső
után nyult, én remegve adám át; keze kezemet érinté, s csak az
erőtlenség őrze meg, hogy fel nem kiálték. Ő nézte a szép természetet, s
én őt a természet legremekebbét.
E pillanatban feledém müvészetemet, nem tudtam: festő vagyok-e vagy
költő? Rajzón után nyultam e kedves alak vonalait magamnak feljegyzendő,
és verselésen eszméltem; ugy akartam őt nézni mint müvész, és a nézésben
elkábultam; uti albumomba akarám őt lefesteni, de alakja szivembe
lopódzék. A legildomosb főn egyszerün simitvák a hollófürtök, s a
gyönyörün kiálló homlok kis részét két oldalon negédesen takargatták,
mely sötétség a bőr liliomfehérségével elragadó szép ellentétben volt; a
sokat mondó s üdvsugárt tüzelő kék szempár felett szabályos ivet képeze
a sürü szemöld, s átlátszó finom bőrén bal szeme alatt egy kék erecske
futott szét, mely arczának gyönge pirjában veszett el; orrmetszése nem
romai, nem görög, hanem épen ollyan minő e kedves arczhoz legjobban
illett; ajka a bimbajából feslő rózsához hasonlitott, mely alatt minden
fog egy-egy gyémánt; arczán az ártatlanság zománcza ugy ömlött el, mint
tavaszi virányon a hajnal harmatja. Felséges termetén egy barna battist
utiköntös bájolón hullámzott alá. E hölgy Laura volt.
Nem láttam többé senkit és semmit; a vidék érdektelen, s az utazók
unalmas társaság lőn előttem. Hiába kiáltozák: „ott van Badacson, im
látszik Csobáncz, nem messze van Szigliget!“ én végtelenül csak Laurát
ohajtám látni, s minél tovább néztem, szemeim annál több bájt fedeztek
fel benne. El akartam magammal hitetni, hogy csak müvészi elragadtatás,
s meglehet hogy még akkor csak az volt, – hogy egy más szép alak, vagy
remek kép hasonló hatást gyakorolt volna rám, hogy egy szép szobort is
igy tudtam volna csodálni, erőt vettem magamon, s elforditám róla
szemeimet; de önkénytelen ismét rá tapadtak. Többé nem voltam ura
akaratomnak.
Csipős éjszaki szél csapott felénk, s fokonként erősbülni érzém.
– Nagysád! – kezdém Laurához.
Ő rám tekintett – e tekintet! e szemek!! mellyik isten angyala
kölcsönözheté e szemeknek varázsbájait? Ajkaim remegtek, s alig birám
kidadogni.
– Az idő hüsül, óvja magát.
Ő tündérmellén kendőcskéjét összevoná, s mosolygva inte köszönetet.
A hajó mindig jobban és jobban kezde inogni, én ismét a kapitányi
állásra léptem, s merőn szegzém tekintetemet a perczenként növekedő
hullámokra. Két óra előtt és most?! istenem: minő különbség! Akkor is
itt álltam, nyugodt kebellel, eltelve a vidék szépségeivel, és a hajnal
kellemeivel; most keblemben veszett orkánként zajlott egy leirhatlan
neme az érzelemnek; akkor boldog, most szánandó valék. A mindig erősbülő
hullámok kiméletlenül pofozgaták a hajót, s az utazók egyes kiáltása
hangzott a kürtölyön átfütyülő szél közé. A dolog több kezdett lenni
tréfánál, a hajó négy-öt lánczádát vágott az elébe tornyosuló hullámokon
át egymás után, ugy hogy némely pillanatban azt lehete képzelni, mintha
a hajó orra egyenesen a fenékre törekednék, majd ismét ég felé
emelkedett, s akkor oldalról ugy vágta egy-egy hullám, hogy kereke, a
légben pergett. Az emberek eszmélet nélkül potyogtak össze, s a férfi
szitkok közé női sirás vegyült. Tökéletes tengeri betegség állott be.
Engem, kit a tengeri vész már megedzett, a Balaton játéka nem zavart, és
hasonlitgatni kezdém a sors kegyenczei s üldözöttjei közti türhetési
erőt a Balaton és a tenger viharához; azon apró baj, melyet az üldözött
észre sem vesz, a kegyenczet lesujtja.
Laurát halványulni láttam; villámgyorsasággal teremtem mellé,
balkezemmel kezét fogám meg, s jobbommal karcsu derekát gyöngén
átölelém. Istenem! mit éreztem e pillanatban… Oh! csak az ne történt
volna soha, vagy bár azon kéjperczben, melyhez hasonlót ez életben nem
érezhetendek, meghaltam volna. Én őt a hajószobába vezetém, s feje alá
vánkost illesztvén, mint orvos őrködtem felette. Czitronyost késziték
számára, s kezem reszketett, mint méregkeverőé. Valahányszor az italból
megkináltam, gyermeki engedelemmel elfogadá, s ha illyenkor rám veté
szemeit, érzém, hogy tekintete éget, mint midőn forró nyári időben a nap
perczekre a fellegek közül előbukkan. Ekkor láttam, hogy végem van, én
szerettem miként nem szerettem soha, szerettem végtelen lángjával azon
kebelnek, mely hasonló érzelemre még egy szikrát sem fecsérelt.
A dühöngő vihar nőttön nőtt, az utazó társaság kisebb-nagyobb mértékben
szenvedett, a legbetegebb még is én valék, nekem lelkem szédült el, s
esésemben véresre sebzém szivemet.
Tizenegy után Keszthelynél kikötöttünk, s a szárazon a felépült társaság
egymást kaczagá, egyedül én valék, ki nem kaczagtam.
Laura te nekem egy élettel tartozol, lelkem szebb részét, a jó kedvet
elsodortad, s ezt csak veled nyerhetem vissza, vagy örökre veszve marad.
Podgyászomat a legközelebbi fogadóba vitetém, s ismét a hajóhoz siettem,
Laurát még egyszer látni, miután a társaság az nap Füredre volt
visszatérendő. Déltájt a Balaton megcsendesült, s jó kedvel indultak
vissza; én magamat a hajón feledém, min legkevésbé sem boszankodám.
Sokat – felette sokat akartam Laurának mondani, s midőn elébe léptem
mindent feledék.
A hajón többi közt egy ifju is volt, kit jövetelemkor észre sem vevék,
ennek látása kellemetlen hatást tett reám. Magas volt, mint egy
statarium, s hosszu lőcslábai ugy fityegtek idomtalan testén, mint
zsibvásárra kirakott ruharongy; kordovánszín arczán látszék, hogy nem
nap-barnitotta, hanem legfeljebb is saját származási typusának színzete.
Iszonyu bulldog-pofa volt! ökölnyi nagyságu gömbölyü szemeiből
megtestesült ostobaság rítt ki, szélesre lapult ajkiról sületlenségek
hangzának le; szakálla deszka-keménységü vatermörderek közé volt
átkozva. És ez embercse egész tartásában valami követelő szemtelenség
tünt ki. Mi legjobban boszantott, gúnyos lenéző tekintete szünetlen
rajtam függött; ha Laurához közeledém, ő a hajó túl oldaláról egyet
lépett, s köztünk terme. Ördög vigyen el, ha nem volt kedvem őt
megusztatni.
– Ön, festő ur! – kezdé brutalis hangon leirt egyénem, midőn Laurával
társalgám
– Nevem Imrey Jenő – vágék szavába, nem legnyájasb hangon.
– Az enyém pedig Üszöky Zakariás – viszonzá ő.
Tuskóból válik az üszök, gondolám – e nevet méltán hordja.
– Tehát ön Imrey ur – folytatá Üszöky – tovább szándékozott utazni.
– És azt teendem holnap.
Laura rám nézett.
– Nem restel visszahajókázni.
– Akár gyalog tenném ez utat, csakhogy őt lássam.
Laura megértett, mert rólam elkapván szemeit, maga elé süté.
– És ki ő? – faggata Üszöky keserün harapván ajkába.
– Az még előtte is titkom, ha csak rokonszenvből meg nem érté.
Laura ismét rám emelé bájoló szemeit, mit boldogságomra értelmezék.
– Pedig kár idejét vesztegetni – jegyzé meg a fekete arszlán.
– Független vagyok, uram – viszonzám türelmetlenül – időmmel tetszésem
szerint rendelkezhetem.
Ez, azt hittem, elég hogy elhallgasson, de ő folytatni akará, azonban
válasz nélkül hagyám állni.
Asztalhoz szólitának, ő mintegy eltaszitva engem, Laurának nyujtá karát.
Én némán követém.
Ebéd közben a hajó négy-öt lökést kapott olly erőset, hogy a lepottyant
edények cserepeit alig győzték a szolgák szedegetni.
Üszöki Laurát a női szobába vezetendő karánál, s derekán átfogta.
Szemeim kápráztak.
Ismét egy hatalmas lökés, s az arszlán egyensulyt vesztve lerogyott,
magával rántva védenczét is.
– Ügyetlen! – kiáltám s Laurát felkaroltam.
Egy kifejezhetlen tekintettel válaszolt, szavakat látszott keresni engem
megtámadandó, mit azonban nem volt időm bevárni.
Fonyódnál a hajót legjobban megszokta hányni a Balaton, s épen ott ért a
legnagyobb vihar, igy a véletlen meggátolá arszlánomat velem
összezörrenhetni, mert midőn visszatértem az ebédhez, őt egy matróz
ápolása alatt lelém. Füredig orvosi szerepet vittem. A gőzös kikötött,
én Laurát karöltve szállására vezetém, s kezére egy hévcsókot nyomván, a
sétányra sieték.
Este a felső teremben táncz volt, én egy francziával Bouzy-t és Chateau
Laffitte-t üritgeték, mert Lauráék nem voltak jelen. Midőn a társaság
szétoszlott, a zenészeket imádottam ablaka alá állitám, s válogatott
darabokkal ohajtám őt szép álomba ringatni. Bús komolyan hagyám el
ablakát, keblem lángolt, velőm égett. Vállamat érinté valaki, én
visszatekinték – Üszöki volt. Sejteni kezdtem valamit.
– Uram! – mond ő – én t… szolgabiró vagyok.
– Az uram nem az én hibám – viszonzám.
– Kettőnk közt nagy a külömbség.
– Csak hogy ön is átlátja.
– E szerint barátok nem vagyunk, s nem lehetünk.
– Épen ez az én véleményem is.
– Pedig – folytatá ő magasra emelt hangnyomattal – ön ollyat mondott a
gőzösön, mit ha barátom mond: tréfa; ha más sértés.
Épen jókor gondolám – ebből párbaj lesz. Egykedvüen viszonzám:
– A mint tetszik.
– Na hát fejezé be gőgösen – imádkozzék istenének, hogy járásomba ne
vezesse. – Ezzel elrohant.
E neme az elégtételnek annyira meglepett, hogy feledém őt összezúzni.
Elébb boszankodám, később egyet kaczagtam és feledém az egész embert.
A Balaton partjára mentem; a fák közt gyenge szél suhogott, s az ágak
olly gyöngén hajlottak össze, mintha egymással titkot, vagy csókot
váltanának; a hold kaczér játékot üzött a viz felett elvonuló, s
perczenként más-más alakot öltő fellegekkel, s ezüstsugárai a Balaton
óriási tükrén ragyogó fényben törtek meg. Ébren, vagy is ábrándok közt
töltém az éjt.
Reggeli öt órakor ismét a boldog emlékezetü gőzösön valék – midőn
Keszthelynél megállapodánk, lefutottam s megtekintém a helyet, hol Laura
feküdt. Mit éreztem? Emlékszem gyermekéveimben, midőn az anyai háztól
először iskolába vittek, hasonló érzemények közt váltam el, csak hogy
akkor zokogtam, s most keblembe öltem a fájdalmat.
Azóta bejártam Stayert, Tirolt és Helvécziát, de szórakozást nem
találtam, a bánat és Laura emléke mindenütt velem volt. Rohicsot
tömérdek vendégei daczára üresnek, Graeczet unalmasnak, Ischlit
érdektelennek, Salzburgot élénktelennek, és Insbruckot holtnak találtam;
az isteni Genfet, Chamonuixl és Monte Blancot csak ugy tekintém, mint
egy a dunapartra kiállitott panorámát.
Szélgyorsasággal futottam át mindent. Gondolatom, imám és álmam Laura
volt, látni vágytam őt.
Tegnap megérkezém s láttam őt. Oh nem tudom mit kivánjak: el innen
tengereken túl? vagy ismét látni őt? – – Láttam őt de láttam oldalánál
Üszökyt is, kit más szemmel kezdék tekinteni, mint az előtt. Gyaniték
valamit, s ez őrültséggel fenyegetett.
Laurát lelkem mélyéből üdvözlém, ő kétséges fejbillentéssel fogadá,
azután kérdőleg tekinte körül, ha őt illeti-e üdvözletem? Üszöky pedig
felkaczagott.
Harag és szégyenpir futott el s minden csepp vér fejembe rohant. Alig
eszméltem, már hallám, hogy Üszöky százezret örökölt egy marhakereskedő
bátyja után, s Laura arája.
Illyen embereknek osztogat a sors százezreket, kik parányiságukban nem
ismernek sem istent sem embert a gőg miatt. Sors! te igazság pasquilje
vagy, téged a természet részegségében alkotott, s most Noe fiaiként
szemtelenül kicsufolod azt.
Laura Üszöky arája! hát a menny összebékülhet a pokollal.
A hölgyek szerelemre alkotvák, a természet rájok pazarlá minden
szépségeit, s ők abból vásárt ütnek; ez nem volt igy a teremtés óta;
XIX-ik század! ez a te müved.
Laurám angyalom! bocsáss meg, fájdalom csikarta ki belőlem ama keserü
itéletet, te nem lehetsz ollyan, s ha a világ minden hölgyeire rá
illenék is, te kivétel vagy, a te léted nem köznapi; annyi fenség, annyi
szellem mutatkozik arczodon, hogy mosollyal magát a kétségbeesést
elölhetnéd, ily arcz nem hazudhat, vagy ha igen, azzal a menny
őrangyalait is megcsalhatni.
Szólnom kell veled, Laura, s ha érzelmimet megveted, ártatlan itéltetém
pokolra. Igen, igen! én merni fogok, én merek mindent, én, ki nem
ártottam még soha senkinek, ma ártani fogok. Üszöky őt nem szeretheti
ugy, mint én; hisz igy szeretni kiégett kebel, s durva lélek nem képes.
Laura a vigalomba ma, igen: ma!
Ezzel a sétányra sietett.