Füreden Anna nap körül roppant élénkség uralg; vidor ifjuság, szép,
szebb és legszebb hölgyek; kedv, zaj, öröm, pezsgő élet, fénypazar,
zene, játék, szerelem, elmés társalgás és táncz olly bőségben található,
hogy a bánatnak az ember itt tökéletesen sirját véli találni; oh! de
csak az tudja, kinek valódi bánata van, mennyire nem élvezheti mindazt,
s az örömek látása élvezhetés nélkül kettős gyötrelem. Igy volt Jenő,
látott vidor arczokat, boldog szerelmeseket, tarkaságot; de mind ez nem
érdeklé, s ugy járt fel s alá, mint egy börzehős ki kétes pillanatban
remegve várja a tudósítást, ha milliomos lőn-e, vagy koldus.
A vigság órája ütött, s a tánczterembe fényes közönség gyülekezett.
Jenő beléptekor körültekinte, s egyetlen ragyogó öltözeten vagy feltünő
szépségen sem akadt meg szeme. A zene csábhangjai is hatástalan maradtak
rá nézve. Jenő az ajtóban állt, hogy minden belépőre figyelhessen. Egyik
csapatocska a másikat érte, és Jenő mindig várt, már reménye hanyatlott,
midőn egyszerre Lauráék beléptek.
Jenő üdvözlé.
Laura édesen fogadá, s füzérkéjéből egy rózsát elejte. Jenő felragadá s
frakkjára tüzte. Laura mintegy helybenhagyólag mosolygott.
Üszöky e jelenetet látva, tetőtől talpig mérte Jenőt tekintetével s
boszusan harapott színe-hagyott ajkiba. „Tönkre teszlek“ susogá magában
s a tömegbe vegyült.
Most vagy soha! gondolá Jenő, s Laurához közeledék.
– Nagysád! – alig ejté ki e szót, s Üszöky mellette termett – mindenütt
ez ember!
Üszöky Laurát tánczra kérte.
– Ha még nincs mindenre elfoglalva, esedezném – mond Jenő.
Laura az elajánlott tánczok jegyzékét tartalmazó könyvecskét nyujtá
Jenőnek e szókkal:
– Jegyezzen – s azzal Üszöky tánczba ragadá.
Jenő hirtelen ezt irá bele: „Kegyedet imádom. Tagadó válasza egy
tour-keringő, igen-je a füzértáncz“ Remegve nyujtá vissza Laurának a
könyvecskét.
Laura beletekintvén elpirult.
Jenő halálsápadt lőn.
Istenem, minő pillanat! ugyanazon szenvedély mennyire különböző oldalról
ostromolt két kebelt… Csak egyetlen szó, mitől az egyik rettegett, s a
miért imádkozék; – csak egyetlen szó, mit a másik kimondani szeretett
volna, s még is félt…
Laura még egyszer tekinté könyvecskéjét, s remegő halk hangon mondá:
– A füzértánczra.
– Igen – i-gen – lihegé Jenő, s a fuladásig összeszorult mellét hirtelen
ugy megtágulni érzé, hogy ijedtében oda kapott, s eddig annyira
megkinzott szive most örömdobogásra lázadt. Szólni nem tudott, s ugy
érzé, mintha a menny minden üdve keblébe szállt volna; szeme Lauráéval
találkozék, s e forró pillanat összeölelkezésében egy szentnek dicsköre
fénylett.
Jenő lélekéberségét, s férfi erejét a vészek közepett sem érzé
hanyatlani, de most ájulás környezé. A szabadba rohant, s ott
összekulcsolt kezekkel hálálkodék teremtőjének. Az eddig hidegséggel
vádolt holdat most nyájasnak, s a csillagokat ragyogóbbaknak találta.
A várva várt füzértáncz végre megkezdetett. Jenő karját Laurának
nyujtván, a körbe álltak.
– Nagysád – kezdé Jenő – megértett?
– Már nehány hét előtt.
– S bejegyzett kérésemre.
– Szivből válaszolék.
Jenő tán térdre esett volna, ha e pillanatban Üszöky nem lép hozzájok.
– Laura kisasszony! – mond Üszöky – egy tourra kérem. Laura Jenőre
mutatott.
Üszöky ez intést fel sem véve, Laurát átkarolta, s vele tova lejtett.
Ez még is szemtelenség! gondolá Jenő, s Üszökyt rendre inteni készült;
Üszöky azonban Laurával egész más irányban állt meg. Jenőben a vér epévé
fort.
– Uram! – mond Jenő, Üszökyhez közeledvén – ha ön irányomban
gyöngédtelen is, viseltessék lovagiassággal tánczosnőm iránt. – Ezzel
karját Laurának nyujtá!
– Jöttment kalandor! hitvány mázoló! te leczkézel.
– Ezért elégtételt várok – mond Jenő méltósággal.
– Elégtételt? adok – gunyolódék Üszöky, s Jenő melléről a rózsát
lekapván, szeme közé dobta.
Laura egy sikoltással elfutott.
Az ifjuság zugott, Üszöky czimborái kaczagtak.
– Egyikünk meghal – mond Jenő síri hangon.
– Keresd a törvény utján – viszonzá a gyáva gaz.
– Törvény utján! – hol az a törvény? – fuldoklá Jenő, s körültekintett
valamit Üszöky fejéhez sujtandót találni. – Korcsmahős! e szót nyögve
erejét veszté.
Átalános zavar lőn, a táncz félbe szakadt, Jenőt eszmélet nélkül vitték
szállására. Üszökyt az előbbkelő ifjuság közül öten hivták párbajra, a
nyomoru gyáva egyet sem fogadott el.
– Én – mond ő – nem vivhatok; elvem ellen van.
Jenő ájulásából kétségbeesésre ébredt.
„Ki mossa le rólam e gyalázatot!? igy megbecstelenitve! és előtte kit
imádok! előtte, épen üdvöm küszöbénél! ez rettenetes! veszve minden,
futnom kell… őt többé nem látni soha, soha! mivé lettem?“
Vigasztalásra nem hallgatván környezőit eltávolitá s tollat ragadott
következőt irandó:
„Kedves Ákosom! Ily esemény után itt többé nem élhetek. Laurát kérd
bocsásson meg, az életben csak kevés perczekig voltam boldog, azt is
neki köszönhetem – naponként imádkozandom boldogságáért, de ő feledjen,
mert neki s a világnak meghaltam. Isten veletek. – Jenő.
Ő eltünt, hiába volt minden keresés.
Üszöky csakugyan megkérte Laurát, de a bál utáni napon kosarat kapott,
indokoltatván egyszerüen az elkövetett botrány által. Ő találván magához
illő pajtásokat, Cliquot-val fájdalom nélkül vigasztalá magát.