Tanitsatok feledni! Egykor hosszu emlékezetért imádkozám, most átkozom
őket, kik ez ösztönt belém korbácsolák. Napjaim egyszerün, s nyugodtan
folytak le, de a véletlen közibe sodort egy napot, szépet, végtelenűl
szépet, egy napot boldogsággal és mennyel telvét; egy napot, mely ugy
áll eddig leélt napjaim közt, mint óriási sivatagon egy bájoló rózsa. És
e szép nap megzavará lelkemet. – Boldogtalan én! kinek olly kevés szép
jutott az életben, hogy még azon egyetlen, – azon tündéri nap
szépségeire csak kinnal emlékezhetem; de mikor vágyakat ébreszte bennem,
szilárdságomból és eszméimből kiforgatott, akaratomat meghajtá… átko…
nem, áldott legyen emléke, hisz e nap nélkül alig tudnám elképzelni,
minő lehet a valódi boldogság? Óh de azért kelle őt látnom, hogy ismerni
tanuljam: mennyire kopár vala eddigi éltem, s minő boldogtalan leendek
ezentul? Ily keserű tapasztalásra szükségem nem vala. E napot, ez
egyetlent ohajtnám emlékezetemből kitörülni.
Laura! téged, angyal vonásidat, hóditó szemeidet, arczod ifjusági
harmatát, zeneszerű hangodat is felednem kellene? Oh ugy nem akarok
feledni semmit, és ha az emlékezet emésztő lángja csikorgó kinok közt
minden perczben éltem – egy évét gyilkolandja is meg, feledni nem akarok
semmit! Laura! én láttalak és imádlak, Laura én láttalak s ha a lélek
halhatlan, örökkön – örökké fog élni emlékezeted.
Borzasztó volt az elkárhozott angyalok büntetése, ők a mennyet birták –
sokáig birták s élvezék; de a kéj, öröm és boldogság közepéből
kitaszitattak, – én csak láttam a mennyet, s mióta nem látom, keblemet a
pokol lángja emészti. Szegény bukott kegyenczek! mit ti a túlvilágon
szenvedtek, én e világon szenvedem.
Csendesülj szivem; sziv? mi az mit emberi nyelven igy neveznek? Sokszor,
mindig hallám, azon érzőtag, melyet öröm, fájdalom, részvét, és szerelem
érint, és én hittem mert hallottam. Boldogok! még a fájdalomban is
irigylendő boldogok ti, kiknek a szerelem kinai csak egyetlen tagukat
gyötri, ti más lények lehettek, mint én; vagy megőrültem? mert nem
tudom, hol fáj, nekem mindenem fáj; vagy minden tagom, minden csepp
vérem, még lelkem is sziv; mindenem fáj, mióta őt láttam, vagy mióta őt
nem látom. És nem éreztem-e egész testben és lélekben üdvet, midőn
először Laurát megpillantám? Hol hát a sziv, mely képes örömet és
fájdalmat érezni, a nélkül hogy egész lényünket megzavarná.
Illy tartalmu napló, s egy remek – bevégezetlen női arczkép hevert Jenő
előtt midőn Ákos az ifju müvészhez belépett.
Jenő mellre lankasztott fővel szendergett s arczából bánattenger vala
kiolvasható, álmán sok éji nyugtalanság utáni lélekfáradtság inkább,
mint nyugalom mutatkozék.
Ákos végig tekinté barátját, a naplót átfutá, s az arczképet
szemlélgeté.
– Fáradt vagyok – mond Jenő s bágyadtan törölgeté homlokát.
– Más bajod van, édes barátom – jegyzé meg Ákos.
– Ah! te itt – riada fel Jenő, s az asztalra kapkodott az elszórt
tárgyakat elrejtendő.
– Gyönyörü, remek arczkép! – kiálta fel Ákos
– Hitvány mázolás – viszonzá Jenő, s az érdeklett arczképet Ákos kezéből
kivette
– Bolonditni akarsz? – enyelge Ákos
– Együgyü világ! – kiálta fel Jenő – elhiteted velem, s magaddal, hogy
müvész vagyok? hahaha! Oh barátom! ha ismernéd az eredetit – igaz: e
szem, száj, orr, homlok és minden hasonlit hozzá; de még is nem tudom:
az öszhangzásban hiányzik a kifejezés, a lélek, s ez engem kétségbe ejt,
megöl
– Szerelmes vagy – mond Ákos kétkedve.
– Szerelmes? minő köznapi kifejezés! Szerelem? mit neveztek ti igy? ha
az ifju időtöltésből udvarol egy csinos hölgynek, s a hölgy hogy ne
unatkozzék, vagy hogy hiuságát kielégitse, szivesen hallgatja az ifju
sujtásos hizelgésit; örvendnek ha egymást látják, mert egymást látják,
feledik egymást ha mást látnak; a társaságot nem kerülik, vigságban
szórakozást találnak; ez önbolonditás; vagy ha szerelem, mi hát az, ha a
lélek tengerré válik? viharos és hullámzó tengerré, mely csak akkor
csendesül, ha villám, dörgés, s a sötétség felé indulatosan tornyosuló
hullámok küzdései után az elemek kifáradván, pillanatnyi lankadtságban
az eget tisztulni, s azon egy csillagot ragyogni álmodjuk: s mihelyt
szemünk zárja felpattan, a tengeri vész ismét előáll. Az érzelem benne
buvár, mely életveszély közt fenékre törekszik kincset keresendő, s e
kincs az imádott rokonérzelme. Mi hát az midőn fájdalom és szenvedély a
lelket indulatosan megrohanván, nem törünk ki kétségbeesett szitkokkal,
hanem önkénytelenül vonul el ajkinkon egy édes-keserü mosoly, s azt ki e
kint okozá, még lázrohamunkban sem átkozzuk. Mondjátok hát nevét e lelki
állapotnak.
– Betegség – mond komolyan Ákos – melynek orvosa az idő
– Igen betegség melynek orvosa a halál
– Tapasztaltam rajtad e változást, de nem akartalak faggatni; ámde most
kérlek, szólj
– Legyen.
Ákos szivarra gyujtván, egy kényelmes karszékbe veté magát. Jenő
keresztbe veté karjait, s kinos emlékezettel látszék küzdeni.