I.

Tanitsatok feledni! Egykor hosszu emlékezetért imádkozám, most átkozom

őket, kik ez ösztönt belém korbácsolák. Napjaim egyszerün, s nyugodtan

folytak le, de a véletlen közibe sodort egy napot, szépet, végtelenűl

szépet, egy napot boldogsággal és mennyel telvét; egy napot, mely ugy

áll eddig leélt napjaim közt, mint óriási sivatagon egy bájoló rózsa. És

e szép nap megzavará lelkemet. – Boldogtalan én! kinek olly kevés szép

jutott az életben, hogy még azon egyetlen, – azon tündéri nap

szépségeire csak kinnal emlékezhetem; de mikor vágyakat ébreszte bennem,

szilárdságomból és eszméimből kiforgatott, akaratomat meghajtá… átko…

nem, áldott legyen emléke, hisz e nap nélkül alig tudnám elképzelni,

minő lehet a valódi boldogság? Óh de azért kelle őt látnom, hogy ismerni

tanuljam: mennyire kopár vala eddigi éltem, s minő boldogtalan leendek

ezentul? Ily keserű tapasztalásra szükségem nem vala. E napot, ez

egyetlent ohajtnám emlékezetemből kitörülni.

Laura! téged, angyal vonásidat, hóditó szemeidet, arczod ifjusági

harmatát, zeneszerű hangodat is felednem kellene? Oh ugy nem akarok

feledni semmit, és ha az emlékezet emésztő lángja csikorgó kinok közt

minden perczben éltem – egy évét gyilkolandja is meg, feledni nem akarok

semmit! Laura! én láttalak és imádlak, Laura én láttalak s ha a lélek

halhatlan, örökkön – örökké fog élni emlékezeted.

Borzasztó volt az elkárhozott angyalok büntetése, ők a mennyet birták –

sokáig birták s élvezék; de a kéj, öröm és boldogság közepéből

kitaszitattak, – én csak láttam a mennyet, s mióta nem látom, keblemet a

pokol lángja emészti. Szegény bukott kegyenczek! mit ti a túlvilágon

szenvedtek, én e világon szenvedem.

Csendesülj szivem; sziv? mi az mit emberi nyelven igy neveznek? Sokszor,

mindig hallám, azon érzőtag, melyet öröm, fájdalom, részvét, és szerelem

érint, és én hittem mert hallottam. Boldogok! még a fájdalomban is

irigylendő boldogok ti, kiknek a szerelem kinai csak egyetlen tagukat

gyötri, ti más lények lehettek, mint én; vagy megőrültem? mert nem

tudom, hol fáj, nekem mindenem fáj; vagy minden tagom, minden csepp

vérem, még lelkem is sziv; mindenem fáj, mióta őt láttam, vagy mióta őt

nem látom. És nem éreztem-e egész testben és lélekben üdvet, midőn

először Laurát megpillantám? Hol hát a sziv, mely képes örömet és

fájdalmat érezni, a nélkül hogy egész lényünket megzavarná.

Illy tartalmu napló, s egy remek – bevégezetlen női arczkép hevert Jenő

előtt midőn Ákos az ifju müvészhez belépett.

Jenő mellre lankasztott fővel szendergett s arczából bánattenger vala

kiolvasható, álmán sok éji nyugtalanság utáni lélekfáradtság inkább,

mint nyugalom mutatkozék.

Ákos végig tekinté barátját, a naplót átfutá, s az arczképet

szemlélgeté.

– Fáradt vagyok – mond Jenő s bágyadtan törölgeté homlokát.

– Más bajod van, édes barátom – jegyzé meg Ákos.

– Ah! te itt – riada fel Jenő, s az asztalra kapkodott az elszórt

tárgyakat elrejtendő.

– Gyönyörü, remek arczkép! – kiálta fel Ákos

– Hitvány mázolás – viszonzá Jenő, s az érdeklett arczképet Ákos kezéből

kivette

– Bolonditni akarsz? – enyelge Ákos

– Együgyü világ! – kiálta fel Jenő – elhiteted velem, s magaddal, hogy

müvész vagyok? hahaha! Oh barátom! ha ismernéd az eredetit – igaz: e

szem, száj, orr, homlok és minden hasonlit hozzá; de még is nem tudom:

az öszhangzásban hiányzik a kifejezés, a lélek, s ez engem kétségbe ejt,

megöl

– Szerelmes vagy – mond Ákos kétkedve.

– Szerelmes? minő köznapi kifejezés! Szerelem? mit neveztek ti igy? ha

az ifju időtöltésből udvarol egy csinos hölgynek, s a hölgy hogy ne

unatkozzék, vagy hogy hiuságát kielégitse, szivesen hallgatja az ifju

sujtásos hizelgésit; örvendnek ha egymást látják, mert egymást látják,

feledik egymást ha mást látnak; a társaságot nem kerülik, vigságban

szórakozást találnak; ez önbolonditás; vagy ha szerelem, mi hát az, ha a

lélek tengerré válik? viharos és hullámzó tengerré, mely csak akkor

csendesül, ha villám, dörgés, s a sötétség felé indulatosan tornyosuló

hullámok küzdései után az elemek kifáradván, pillanatnyi lankadtságban

az eget tisztulni, s azon egy csillagot ragyogni álmodjuk: s mihelyt

szemünk zárja felpattan, a tengeri vész ismét előáll. Az érzelem benne

buvár, mely életveszély közt fenékre törekszik kincset keresendő, s e

kincs az imádott rokonérzelme. Mi hát az midőn fájdalom és szenvedély a

lelket indulatosan megrohanván, nem törünk ki kétségbeesett szitkokkal,

hanem önkénytelenül vonul el ajkinkon egy édes-keserü mosoly, s azt ki e

kint okozá, még lázrohamunkban sem átkozzuk. Mondjátok hát nevét e lelki

állapotnak.

– Betegség – mond komolyan Ákos – melynek orvosa az idő

– Igen betegség melynek orvosa a halál

– Tapasztaltam rajtad e változást, de nem akartalak faggatni; ámde most

kérlek, szólj

– Legyen.

Ákos szivarra gyujtván, egy kényelmes karszékbe veté magát. Jenő

keresztbe veté karjait, s kinos emlékezettel látszék küzdeni.

Degré Alajos novellái (1. kötet) · 第 7 / 42 题