koronája a szemhatár peremén. Elhatároztam, hogy kora reggel ott kell
lennem a szfinxnél s úgy terveztem, hogy mielőtt beáll az éjszaka,
keresztül hatolok az erdőn, mely előtte való nap megakasztott utamban.
Éjszaka oly messzire akartam menni, amennyire csak lehet s azután tüzet
akartam rakni, hogy ennek a lángja mellett nyugodtan alhassunk. Útközben
ami száraz ágat és füvet láttam, fölszedegettem s nemsokára megtelt a
karom ezzel a gyujtóanyaggal. Így megrakva, lassabban haladtunk, mint
terveztem s emellett Weena nagyon fáradt is volt. Magam is kezdtem
érezni, hogy már régen nem aludtam. Így aztán az történt, hogy sötét
éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő végén levő bozótos
dombon Weena mindenáron meg akart állni, mert félt az előttünk tátongó
sötétségtől; de engem bántott valami közelgő szerencsétlenség érzete s
ahelyett, hogy éppen azért megálltam volna az erdő előtt, erővel is
tovább haladtam. Két nap és két éjszaka nem aludtam már s nagyon lázas
és ingerült voltam. Éreztem, hogy nyom el mindinkább az álom s hogy
jelennek meg vele együtt a morlockok.
– Mialatt határozatlanul álldogáltunk az erdő előtt, hátunk mögött, a
fekete bokrok közt, kiválva a bokrok sötétségéből, három kuporgó alakot
vettem észre. Csupa bozót és magas fű volt körülöttünk minden s
tartottam tőle, hogy észrevétlenül hozzánk férkőzhetnek. Az út keresztül
az erdőn számításom szerint rövidebb volt valamivel egy mértföldnél. Ha
keresztülhatolhatunk az erdőn fel a csupasz domboldalra, ugy gondoltam,
mindenképpen biztosabb nyugvóhelyre tehetünk szert. Gondoltam, hogy
gyufával és kámforral megvilágíthatom utunkat az erdőn keresztül. De
annyi bizonyos volt, hogy ha gyufákat akartam gyujtogatni, akkor el
kellett hagynom valahol tüzelőfámat; le is tettem végre nagy habozgatás
után. És ekkor az jutott eszembe, hogy barátainkat hátunk mögött
alaposan meglephetem, ha meggyujtom a földre tett gyulékony anyagot.
Később beláttam, micsoda borzalmas ostobaságot követtem el; de akkor
csak az járt az eszemben, minő elmés módja lesz ez visszavonulásunk
födözésének.
– Nem tudom, gondoltatok-e valaha arra, mi az, ha lángnyelv van valahol,
ahol ember nincsen jelen s az éghajlat mérsékelt. A nap melege ritkán
oly erős, hogy gyujtson, még akkor sem, ha a harmatcseppekben
meggyülemlik, ami olykor-olykor megesik a forróbb égövek alatt. A villám
gyújthat ugyan és kormosíthat, de ritkán oka nagyterjedelmű tűznek. Az
is előfordul, hogy az enyészetnek indult növényzet a rothadás melegében
gőzölög, de ez csak a legritkább esetekben tör ki lángba. A hanyatlás
eme korszakában még a tűzcsinálás módját is elfelejtették a földön. A
vörös lángnyelvek játéka, amint nyaldosták a lerakott facsomót, teljesen
uj látványosság volt Weenára nézve.
– Oda akart szaladni és játszani szeretett volna a tűzzel. Azt hiszem,
bele is vetette volna magát a lángok közé, ha idejében vissza nem
tartom. Felkaptam s bár alaposan ellenkezett, merészen nekivágtam vele
együtt az erdőnek. A tűz fénye megvilágította egy darabon a
gyalogösvényt. Amint nemsokára hátratekintettem, láttam a fák sűrűjén
keresztül, hogy az égő facsomóról átcsapott a láng a szomszédos bokrokra
s fölfelé a domboldalon félkörben terjedt a tűz egyre tovább a száraz
gyepen.
– Nevettem a dolgon s azután ujra az előttem sötétlő fák felé fordultam.
Iszonyú feketeség tátongott előttünk, s Weena görcsösen belém
kapaszkodott. De amint hozzá szokott szemem a sötétséghez, annyi
világosság még mindíg volt, hogy ki tudtam kerülni a fák törzseit.
Feketeség borult ránk a magasból is, csak itt-ott tört át a fák között
egy-egy darabka távoli sötétkék égboltozat. Nem gyujtottam meg egyetlen
szál gyufát sem, mert egyik kezem sem volt szabad. Balkaromon kis
Weenámat czipeltem, jobb kezemben pedig vasrudamat szorongattam.
– Jó ideig nem hallottam mást, csak a galyak recsegését lábam alatt, a
szellő gyönge rezdülését a lombok között, lélekzésemet és fülem
véredényeinek lüktetését. Majd egyszerre mintha topogás hallatszott
volna körülöttem. Dühösen folytattam utamat. A topogás egyre tisztábban
hallatszott, s nemsokára ugyanaz a furcsa zaj és hangegyveleg ütődött
fülembe, amelyet a föld alatt hallottam volt. Bizonyos volt, hogy több
morlock van a közelben, még pedig közvetlenül a hátam mögött. Csakugyan
a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat, s rögtön
rá éreztem valamit a karomon is. Weena szörnyen megrázkódott, azután
egészen elcsendesült.
– Ideje volt, hogy gyufát gyujtsak. De hogy ezt megtehessem, Weenát le
kellett tennem a földre. Le is tettem, s mialatt zsebemben kotorásztam,
nagy küzdelem támadt a sötétségben lábam körül. Weena teljesen néma
volt, a morlockok pedig ugyanazokat a sajátságos gerleturbékoláshoz
hasonló hangokat hallatták, amelyeket már ismertem. Kabátomba és hátamba
is lágy kis kezek kapaszkodtak, sőt meg-megérintették nyakamat is.
– Majd serczegett a gyufa és világosság támadt. Lobogó fénye mellett
láttam a morlockok fehér hátát, amint a fák közé menekültek. Gyorsan
kirántottam a zsebemből egy csomó kámfort, s készültem, hogy amint
gyufám kialvófélben lesz, meggyújtsam. Majd Weenára pillantottam.
– Arczczal a földre borúlva feküdt, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul.
Hirtelen rémülettől megkapatva, föléje hajoltam. Mintha nem is lélekzett
volna. Meggyújtottam a kámfort és ledobtam a földre. Amint szétvált,
lángolni kezdett s visszaűzte a morlockokat és az árnyakat; letérdeltem
s felemeltem Weenát. Hátunk mögött mozgolódás, mormogás hallatszott,
mintha tele volna az erdő morlockokkal.
– Ugy látszott, hogy Weena elájult. Óvatosan vállamra fektettem s tovább
akartam indulni, de ekkor szörnyű való tudatára jutottam. Mialatt a
gyufákkal és Weenával foglalkoztam, többször megfordultam s most
homályos sejtelmem sem volt róla, merre van az én gyalogösvényem; azt
sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porczellán palota felé. Kivert a
hideg izzadság. Gyorsan el kellett szánnom magamat valamire.
Elhatároztam, hogy tüzet rakok s tanyát ütök ott, ahol éppen voltunk.
Letettem Weenát, aki még mindig mozdulatlan volt, egy kis gyepes
mélyedésbe, s azután, mivel az első csomó kámfor már kezdett kialudni,
elkezdtem gyorsan ágakat és lombokat szedni. Itt-ott a morlockok szeme
csillogott rám a sötétségből, mint a karbunkulus.
– A kámfor utolsót lobbant, azután kialudt. Gyufát gyújtottam s ekközben
két fehér alak, amely Weenához közeledett volt, gyors iramodással
szaladt visszafelé. Az egyik úgy megvadult a világosságtól, hogy
egyenesen nekem szaladt; éreztem, amint öklöm csapása alatt csontjai
összetörtek. Rémült ordítást hallatott, támolygott egy darabig s azután
összerogyott. Meggyujtottam egy másik darab kámfort s folytattam a
tüzelőanyag gyüjtését. Egyszerre csak észrevettem, mennyire szárazak
fölöttem a falombok. Mióta ugyanis az időgépen megérkeztem, tehát
körülbelül egy hét óta, egy csöpp eső nem volt. Igy aztán, ahelyett,
hogy ide-oda járjak a fák között a lehullott galyakért, egyet-egyet
ugrottam s egész ágakat lerántottam. Csakhamar fojtós, füstös lánggal
lobogott a zöld fa és a száraz ágak, s kimélhettem kámforomat. Ezután
odafordultam, ahol Weena feküdt a vasdorong mellett. Megpróbáltam minden
tőlem telhetőt, hogy életet öntsek belé, de Weena olyan maradt, mint a
halott. Arról sem tudtam megbizonyosodni, lélekzett-e vagy nem.
– Egyszerre csak felém csapott a tüz füstje s hirtelen elbágyasztott. E
mellett tele volt a levegő a kámfor gőzével is. A tüzet vagy egy óráig
nem kellett éleszteni. A nagy erőfeszitésbe szörnyen bele is fáradtam,
leültem tehát. Az erdő mélyéből is altató zümmögés hallatszott, amelynek
eredetét nem értettem.
– Egy pillanatra mintha elbóbiskoltam volna. Kinyitottam a szememet. De
mély sötétség borult rám, és éreztem, hogy a morlockok rám tették
kezüket. Kirántva magamat rámtapadó ujjaikból, gyorsan zsebembe nyultam
a gyufaskatulyáért – de nem volt benne. A morlockok ujra megragadtak s
szorongatni kezdtek. Egy pillanat mulva tudtam már, mi történt.
Elaludtam, s ezalatt kialudt a tüzem, s ránehezedett lelkemre a halál
keserűsége. Mintha az erdő égő fák szagával lett volna tele.
Belekapaszkodtak nyakamba, hajamba, karjaimba s húzni kezdtek lefelé.
Iszonyú volt ott a sötétben, amint éreztem, hogy nehezednek rám ezek a
puha kis teremtések. Mintha valami óriási pók hálójába akadtam volna.
Nem bírtam velük: lehuztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték
harapdálni nyakamat. Fordultam egyet a földön s eközben ráakadt a kezem
vasrudamra. Ez új erőt öntött belém. Talpra ugrottam, leráztam magamról
az emberi patkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem csapkodni vele
oda, ahol azt hittem, hogy arczuk lehet. Éreztem, amint ütéseim alatt
foszladozott a nedves hús, recsegett a csont, s egy pillanatra csakhamar
megszabadultam.
– Az a különös mámor fogott el, amely rendes kisérője a kemény
küzdelemnek. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem, de elhatároztam,
hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal lakomájukat. Hátammal egy
fának vetettem magam s a vasrudat körben forgattam magam előtt. A
morlockok mozgolódása és kiabálása felverte az egész erdőt. Igy múlt el
egy percz. Mintha hangjuk az ingerültség tetőpontjára emelkedett volna,
mozdulataik pedig egyre gyorsabbak lettek volna. De annyira egyetlen egy
sem közeledett hozzám, hogy vasrudam érhette volna. Ott álltam,
belebámulva a sötétségbe. Majd hirtelen remélni kezdtem. Hátha a
morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Mintha
a sötétség derengeni kezdett volna. Elmosódva látni kezdtem magam körül
a morlockokat – három leterítve lábamnál feküdt – s csakhamar azt vettem
észre, de nem akartam hinni szemeimnek, hogy a többiek futásnak eredtek
s amint látszott, hátam mögül mint hömpölygő ár özönlöttek az előttem
elnyúló erdőn keresztül. És hátuk nem fehérnek látszott már, hanem
vörösesnek. Amint elbámészkodva álltam, kis vörös sziporka nyomult
keresztül egy csillagfényes, nyiláson a lombok között s azután
elenyészett. És ekkor egyszerre megéreztem az égő erdő szagát, az elhaló
morajt, amely most már viharos recsegő zúgássá erősödött, a vörös fényt
és a morlockok menekülését.
– Elmozdúltam a fától, melyhez háttal támaszkodtam, s hátratekintve,
láttam a közeli fák fekete oszlopsora között az égő erdő lángolását.
Majd Weenát kerestem; nem volt sehol. De a sistergés és ropogás hátam
mögött, a robbanásszerű csattogások, mikor a tűz belekapott egy-egy új
fába, nem sok időt engedett az elmélkedésre. Megmarkolva vasrudamat,
követtem a menekülő morlockokat. Furcsa egy versenyfutás volt. A
lángtenger oly gyorsan terjedt jobbfelől, hogy amint futottam, egyszerre
csak megelőzött a tűz, ugy, hogy át kellett csapnom balra. Végre egy kis
tisztásra jutottam ki. Ide érve, egy morlock tántorgott felém s
elhaladva mellettem, egyenesen belerohant a lángok közé!
– S most oly borzasztó látvány tárult elém, amelynél azt hiszem,
szörnyűbb dolgot nem láttam ott a jövendőben. Az egész tisztás oly
világosságban úszott a tűz visszaverődő fényében, mintha nappal lett
volna. A közepén sírhalomféle kis emelkedés volt, amelyet kiszáradt
galagonyabokor borított. A tisztáson túl szintén égett az erdő; sárga
lángnyelvek csavarodtak belőle a magasba, tűzsövénynyel kerítve be
teljesen a kis teret. A domboldalon harmincz-negyven morlock húzódott
meg. A fény és a meleg elkábította őket s vad rémületükben össze-vissza
támolyogtak, egymásba gabalyodva. Eleinte nem vettem észre vakságukat s
amikor közel jutottak hozzám, rémült dühhel közéjük csaptam vasrudammal,
egyet megölve s néhányat megnyomorítva. De amikor láttam, hogy kuporodik
le az egyik a galagonyabokor tövében s mily bambán mered a vörös égre, s
hallottam nyöszörgéseiket, meggyőződtem róla, hogy teljesen
gyámoltalanok az izzó fényben, s ezután nem bántottam többé a
nyomorultakat.
– Hébe-korba egyenesen nekem jött egyik-másik. Ilyenkor rémülten
összeborzadtam s gyorsan kitértem útjából. Egyszerre csak halódni
kezdett a láng némileg s már féltem, hogy az ocsmány teremtések észre
fognak venni. Éppen az járt eszemben, hogy megkezdem a küzdelmet,
mielőtt észrevesznek, s megölök közülök néhányat; de a tűz csakhamar új
erőre lobbant s ütésre emelt kezemet újra leeresztettem. Körüljártam a
dombot köröttük, gondosan kerülve őket, s kerestem Weena nyomát. De
Weena nem volt sehol.
– Végül leültem a kis domb tetejére s néztem ezt a hihetetlenűl furcsa
vak társaságot. Ide-oda támolyogtak, esetlen hangokat hallatva, amint a
tűz fénye végig-végigcsapott rajtuk. A füst csavarogva szállt a magasba
s a vöröses mennyezet foszlányain átragyogtak messziről, mintha valami
más világegyetemhez tartoznának, az apró csillagocskák. Két, vagy három
morlock nekem támolygott, mire remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal
visszaűztem őket.
– Ami az éjszaka többi részét illeti, meg voltam győződve, hogy
lidércznyomás nehezedik rám. Harapdostam magamat és sikoltoztam
szenvedelmesen, kivánkozva az ébredés után. Kezemmel csapdostam a
földet, fölkeltem, leültem, járkáltam ide-oda s újra leültem. Majd
nekiestem szememnek, elkezdtem dörzsölni és Istenhez fohászkodva
könyörögtem, ébreszszen fel. Három ízben láttam, hogy több morlock
végvonaglásban lehajtva fejét, belerohant a lángok közé. De végre a tűz
halványuló pirossága, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt
kormos fatönkök és az elmosódó teremtmények egyre kisebbedő serege
fölött megjelent a nappal fehér világa.
– Újra fürkészni kezdtem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt,
hogy szegény kis testét ott hagyták az erdőben.
Le sem irhatom, mennyire megnyugtatott az a gondolat, hogy elkerülte azt
a szomoru végzetet, amely, ugy látszik, rá is várakozott. Amint ezen
töprengtem, valami csaknem arra ingerelt, hogy lássak neki ujra a
körülöttem álldogáló gyámoltalan szörnyetegek lemészárlásának, de erőt
vettem magamon.
– A kis domb, amint már említettem, kis szigetféle volt az erdő
mélyében. Tetejéről most már elláttam a füstös ködön keresztül a zöld
porczellán-palotához, s megtudtam állapítani, merre van a fehér szfinx.
Igy aztán elhagytam azt a pár elátkozott lényt, aki még megmaradt s
nyöszörögve ide-oda támolygott az egyre erősülő nappali világosságban.
Körülkötöttem fűvel a lábamat s biczegni kezdtem a füstölgő zsarátnok és
a belülről még egyre égő fekete fatönkök között az időgép rejtekhelye
felé. Lassan haladtam, mert nagyon ki voltam merülve, alaposan
megbénultam s a kis Weena borzasztó halála szörnyű leverően hatott rám.
Lesujtó csapás volt. Most is ebben az ismerős szobában inkább olyan,
mint valami álom szomorusága, s alig tetszik valóságos veszteségnek. De
azon a reggelen ujra teljesen magamra maradtam – iszonyu
elhagyatottságban. Eszembe jutott ez az én házam, tűzhelyem, egypáran
közületek s ily gondolatok közben oly epedő vágy fogott el az otthon
után, amely minden kinnál kinosabb volt.
– De mialatt a ragyogó reggeli égboltozat alatt a füstölgő hamuban
haladtam, fölfedeztem valamit. Nadrágzsebemben volt egypár gyufaszál. A
skatulya bizonyára kilyukadt, mielőtt elvesztettem.
XII. A kelepcze.
– Reggel nyolcz-kilencz óra tájban ugyanahoz a sárga fémpadhoz értem,
amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutott,
micsoda elhamarkodott következtetéseket vontam le akkor este s nem
tudtam megállni, hogy keserűen ne nevessek könnyenhivőségemen. Ugyanaz a
szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a buja növényzet, ugyanazok a
fényes paloták és nagyszerű romok, ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny
partok között. A szép kis emberkék pompás ruhái meglebbentek a fák
között. Egypáran fürödtek éppen azon a helyen, ahol pár napja a kis
Weena fuldoklott. Ezt látva, éles fájdalom nyilallott keresztül
lelkemen. Szerte-széjjel, mint apró foltok a tájon, látszottak a föld
alá vezető utak kupolái. Most már értettem, mi rejlett a föld feletti
emberkék szépsége mögött. Kellemesen teltek napjaik, épp oly kellemesen,
mint a barmoknak, nekik sem volt tudomásuk ellenségeikről, s nem
gondoltak a holnappal. S végük is épp olyan volt, mint a barmoké.
– Elszomorodtam, arra gondolva, mily rövid álom volt az emberi értelem.
Valósággal öngyilkosságot követett el. Állhatatosan törekedett a
kényelmes nyugalom, egy békés egyensulyba jutott társadalom felé,
melynek biztosság és állandóság a jelszava. Reményei meg is valósultak,
de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor el kellett már érnie az
életnek és a tulajdonnak a teljes biztosság állapotát. A gazdag
biztosságban élvezte vagyonát és kényelmét s a munkás biztosságban élt
és dolgozott. Bizonyos, hogy abban a tökéletes világban probléma,
társadalmi kérdés nem maradt megoldatlanúl. S erre hosszu nyugalom
következett.
– Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket:
hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok
jutalma. Az oly állat, amely tökéletes összhangzásban van környezetével,
tökéletes mechanizmus. A természet csak ott szorul rá az értelemre, ahol
a megszokás és az ösztön használhatatlan. Ahol nincs változás s ahol
nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly
állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe
keverednek.
– A földfelettiek gyönge henyeségük felé haladtak, a földalattiak
merőben mechanikus munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban
hiányzott valami a mechanikai tökéletességhez, hiányzott – a teljes
állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint telt az idő, a föld alatt, bármint
szerezték is, meggyérűlt a táplálék. A szükség, amelyet száműztek pár
ezer esztendőre a földről, visszajött ujra, még pedig a föld alatt
jelent meg. A földalatti világ, amely gépekkel volt összeköttetésben s
igy bármily tökéletesek voltak is a gépek, a megszokáson kivül kénytelen
volt valahogyan mindig gondolkozni is, természetszerűen többet megőrzött
a vállalkozó szellemből a földfelettinél, ha máskülönben kevésbbé maradt
is emberi, minden tekintetben.
– S mikor ott lenn fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra,
amitől eladdig eltiltotta őket a régi megszokás. Mondom, igy láttam a
dolgokat az utolsó éjszaka a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő
világában. Lehet, hogy oly helytelen magyarázat, aminőt emberi elme
egyáltalán véve kieszelhet. De a dolgok igy alakultak ki akkor elmémben,
s másképen nektek sem mondhatom el.
– Az elmult nap fáradalmai, izgalmai és rémülete után, bár nagyon el
voltam szomorodva, az üldögélés, a nyugodt szemlélet és a meleg napfény
nagyon jólesett. Fáradt voltam és álmos, s elmélkedésem csakhamar
szundikálásba ment át. Nem is ellenkeztem álmosságommal, hanem
elnyujtóztam a pázsiton s hamarosan hosszú, üditő álomba merültem.
– Alkonyat felé járt az idő, mikor felébredtem. Biztositva lévén most
már az ellen, hogy el találok aludni s a morlockok hatalmába jutok,
nyujtózkodtam egyet s azután lesiettem a dombról a fehér szfinx felé.
Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezem pedig a zsebemben
levő gyufaszálakkal babrált.
– S most váratlan fordulat következett. Amint közelebb értem a szfinx
talapzatához: a bronz ajtószárnyak nyitva voltak. Lecsúsztak az alsó
csatornás szegélyzetbe.
– Amint ezt láttam, megálltam s gondolkoztam, bemenjek-e?
– Belülről szűkes helyiség látszott, s az egyik sarokban emelkedettebb
ponton ott volt az időgép. A kis emeltyűk zsebemben voltak. A fehér
szfinx tehát, annyi gondos előkészület után a harczra, könnyen megadta
magát. Eldobtam a vasrudat, szinte sajnálva, hogy nem vehetem hasznát.
– Hirtelen eszembe ötlött valami, amint meggörnyedve befelé mentem a
nyiláson. Egyszerre megértettem, miben törik fejüket a morlockok. Nagy
kedvem lett volna nevetni, de erőt vettem magamon. Átléptem a bronz
szegélyzeten s felmentem az időgép mellé. Meglepett, hogy gondosan meg
volt olajozva és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanitom, hogy a
morlockok talán szét is szedték darabokba s igy próbálták bambaságukban
rendeltetését megfejteni.
– Amint ott állva vizsgálgattam, gyönyört találva találmányom puszta
megérintésében, az történt, amit előre sejtettem. A bronz-lapok hirtelen
a magasba gördültek s erős csattanással belekapcsolódtak a felső
szegélyzetbe. S én ott álltam a sötétben, – tőrbe ejtve. Legalább a
morlockok azt gondolták. Én azonban vidáman felkaczagtam.
– Hallottam is már mormoló nevetésüket, amint közeledtek felém. A
legnagyobb nyugalommal gyufát akartam gyujtani. Csak az emeltyűket
kellett a gépre illesztenem, hogy eltünhessek, mint a kisértet. De egy
dologról megfeledkeztem. Gyufám abból az utálatos fajtából való volt,
amely csak a skatulyán gyulad meg.
– Elképzelhetitek, hogy odalett rögtön nyugodtságom. A kis fenevadak már
mellém értek. Az egyikök meg is érintett. Feléjük suhintottam a sötétben
az emeltyűkkel, s aztán iparkodtam mielőbb a gép nyergébe jutni. Majd
belém kapaszkodott egy s utána egy második kéz. Valósággal viaskodnom
kellett kitartó újjaikkal emeltyűimért, mialatt tapogattam a kis
rudakat, melyekre az emeltyűket rá kellett illesztenem. Az egyik
emeltyűt csaknem elragadták tőlem. Amint majdnem kicsuszott már
kezemből, fejemmel kellett egyet taszítanom a sötétben, hogy
megkaphassam. Hallottam, hogy roppant a morlock koponyája. Mondhatom, ez
az utolsó kapaszkodás keményebb dolog volt az erdei küzdelemnél.
– De végre ráerősítettem az emeltyűket s nagyot rántottam az egyiken. A
morlockok tapadó ujjai lesiklottak rólam. A sötétség csakhamar eloszlott
körülöttem. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zugásba jutottam,
amelyet már lefestettem.
XIII. Uj látomás.
– Beszéltem már az időutazással járó kellemetlenségről és zavarról. S
ekkor nem is ültem jól a nyeregben, csak féloldalt, bizonytalanul. Nem
tudom meddig, csak lógtam az ide-oda lengő és vibráló gépen, nem ügyelve
arra, hogyan haladok. Mikor végre rá tudtam nézni a mutatóra, szinte
elhültem, látva hová utaztam. Az egyik mutató napokat, a másik a napok
ezreit, a harmadik a napok millióit s a negyedik a napok milliárdjait
jelezte. Nos, ahelyett, hogy visszafelé szorítottam volna az emeltyűket,
lenyomtam őket ugy, ahogy a jövendőbe kell velük utazni, s amikor
ránéztem a mutatókra, láttam, hogy az ezres mutató oly gyorsan forog,
mint a zsebóra másodperczmutatója – előre a jövendőbe. Amint haladtam,
különös változás történt a tüneményeken. A vonagló szürkeség egyre
sötétedett. Majd – bár csodálatos gyorsasággal utaztam, visszatért a nap
és éj csillanó váltakozása, ami rendszerint a lassúbb mozgást jelezte s
a fény egyre élesebben elvált a sötéttől. Ez eleinte nagyon
megdöbbentett. Az éj és a nap váltakozása egyre lassabbodott, a nap is
egyre lassabban futott keresztűl az égbolton, végre ugy tetszett, hogy
egy-egy változás századokig eltart. Végül állandó szürkület borult a
földre, melyet csak hébe-korba szakított meg egy-egy üstökös, mely
vakító fénynyel rohant keresztül a sötét boltozaton. A fénysáv, amely a
napot jelezte, régen eltűnt; mert a nap nem végezte többé rendes útját,
hanem egyszerűen nyugaton mozgott fel s alá, s egyre nagyobb és egyre
vörösebb lett. A holdnak teljesen nyoma veszett. A csillagok keringése
szünet nélkül lassult s a fénykörök helyét lassan haladó fénypontok
foglalták el. Végül, mikor már megállni készültem, a nap hatalmas vörös
gömbje mozdulatlanul csüggött a horizont fölött, mint valami bágyadt
meleget sugárzó óriási boltozat, amely olykor-olykor egy-egy pillanatra
elsötétült. Egyszerre csak egy kis időre újra élénkebben kezdett
ragyogni, de csakhamar ujra visszanyerte komor vöröses tüzét. Lassú
mozgásából megállapítottam, hogy a föld egyik felével folyton a nap felé
van fordulva, ugy, mint napjainkban a hold a föld felé.
– Visszaemlékezve első zuhanásomra, óvatosan kezdtem lassítani
haladásomat. Óraművem mutatói egyre lassabban keringtek, míg végre az
ezres mutató szinte mozdulatlannak tetszett, s az egynapos mutató
mozgását is egyre jobban kivehettem.