lekivánkozott vállamról, s oldalam mellett szaladt tovább. Időnkint
el-elszökkent mellőlem jobbra-balra, hogy virágot tépjen, s azután
zsebembe gyömöszölte. Megtömte minden zsebemet, de végre arra a
következtetésre jutott, hogy zsebeim kissé excentrikus vázák
virágdiszítésre, mert az bizonyos, hogy erre a czélra használta őket. De
ez eszembe juttat valamit. Mikor átöltözködtem, ezt találtam a
zsebemben…
_Az időjáró szünetet tartott, zsebébe dugta kezét s letett a kis
asztalra szó nélkül két hervadt virágot, melyek rendkivüli nagy, fehér
mályvákhoz hasonlítottak. Azután folytatta az elbeszélést._
– Amint ráborúlt a világra az esteli csönd s mi még egyre folytattuk
útunkat a domb tetejére Wimbledon felé, Weena elfáradt s
visszakivánkozott a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld
porczellán-palota távoli ormait s iparkodtam megértetni vele, hogy
menedéket keresünk az ő félelme elől.
– Ismeritek azt a nagy csöndességet, amely az esti szürkület előtt
mindenre ráborúl. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem mindig
várakozó hangulat száll meg az esteli nyugalom idején. Az égbolt tiszta
volt, messze elnyúlt s csak a távol alkonyatban tarkitotta egy pár
vízszintes sáv. Ez éjszaka a várakozás érzete erősebb volt bennem a
félelemnél. Abban a nyugalmas félhomályban érzékeim szinte
természetfölötti módon megélesedtek. Mintha éreztem volna még azt is,
hogy talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, amint a morlockok ide-oda
járnak hangyabolyaikban a föld mélyében s várják, hogy besötétedjék.
Izgatottságomban azt képzeltem, hogy benyomulásomat barlangjaikba úgy
fogják fel, mint hadüzenetet. De mért is vették el időgépemet?
– Igy folytattuk útunkat a csöndességben, s a szürkület lassan átolvadt
az éjszakába. A távolság tiszta kéksége fakóra vált, s egymás után
felbukkantak a csillagok. A föld elsötétedett, a fák megfeketedtek.
Weenát félelem és fáradtság fogta el. Karomba vettem, beszélgettem
hozzá, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, átölelte nyakamat,
lehunyta szemét, s vállamhoz szorította kis arczocskáját. Igy mentünk le
egy hosszú lejtőn a völgybe, ahol a sötétben csaknem beleléptem egy kis
folyóba. Átgázoltam rajta, s felballagtam a völgy túlsó oldalára,
elhaladva egy csomó hálóépület, s egy szobor mellett, amely Faunt vagy
valami efféle alakot ábrázolt. A szobor feje le volt törve. A völgy
lejtőjét csupa ákáczfa borította. Mindeddig nyomát sem láttam a
morlockoknak, de még kora éjszaka volt s a hold keltéig hátra voltak még
a legsötétebb órák.
– A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű erdő terül el előttem.
Feketesége messzire elnyúlt. Habozva megálltam. Sem jobbra, sem balra
nem láttam végét. Nagyon fáradt voltam, különösen kisebesedett lábam
sajgott. Amint megálltam, Weenát óvatosan letettem a vállamról, s
leültem a pázsitra.
– Nem láttam már sehol a zöld porczellán-palotát s nem tudtam
bizonyosan, jó irányban járok-e. Belepillantottam az erdő sürűjébe, s
elgondolkoztam, mit rejthet magában. Az ágak sürű tömkelegébe bizonyára
a csillagok fénye sem hatolt be. Azután ha más veszedelem nem is
leselkedett a rengetegben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak
benne, amelyekben felbukhattunk vagy elvágódhattunk volna. E mellett a
nap izgalmaiba bele is fáradtam rettenetesen. Elhatároztam tehát, hogy
nem vágok neki az erdőnek, hanem a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.
– Weena nagy örömömre mélyen aludt. Beburkoltam ujjasomba s letelepedtem
mellé, hogy viraszszak, mig föl nem kel a hold. A domboldal nyugodt volt
és elhagyott, de az erdő feketeségéből olykor-olykor élő lények
mozdulása hallatszott. Fölöttem csillagok tündököltek a tiszta, derült
éjszakában. Csillogásukban volt valami baráti vigasztalás. A régi
konstellácziók eltüntek az égboltozatról: az a lassu mozgás, amelyet
századok során alig lehet észrevenni, régen ismeretlen uj
csoportozatokba rendezte el a csillagokat. De a tejut még mindig a régi
foszlányos, csillagporral telehintett lobogó volt. Délfelé, ha ugyan jól
tájékozódtam, ragyogó vörös fényű uj csillagot láttam: tündöklőbb volt
sokkal, mint a mi zöld Sziriuszunk. És a számtalan sziporkázó fénypont
között egyetlen fényes bolygó ragyogott szeliden, állhatatosan, mint
valami régi jóbarát arcza.
– Amint a csillagokra néztem, egyszerre csak eltörpült minden bajom s a
földi élet minden nyomorusága. Mérhetetlen távolságukra gondoltam s arra
a mozgásra, amely ellenállhatatlanul ragadja őket az ismeretlen multból
az ismeretlen jövendőbe. A napéjegyennek százados előnyomulására
gondoltam, arra a körmozgásra, melyet a föld tengelye végez. S ez a
hallgatag mozgás összesen negyvenszer ismétlődött csak azalatt a száz
meg százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam. S mig ez a néhány
mozgás történt, az alatt minden tevékenység, minden hagyomány, a földi
szervezetek komplexuma, a nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a
törekvések, sőt annak az embernek, amelyet én ismertem, még az
emlékezete is elveszett, kipusztult nyomtalanul. S helyébe támadtak ezek
a törékeny teremtések, akik hatalmas elődeiknek emlékét sem őrizték meg
s támadtak azok a fehér valamik, akik rémületet oltottak belém. Majd
eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt egymástól elválasztja
s ekkor hirtelen megborzadva, először ötlött elmémbe világosan az a
gondolat, mi lehetett az az eledel, amit láttam. De ez a gondolat
túlságosan borzalmas volt! Rátekintettem a kis Weenára, aki ott aludt
mellettem, arczára, amely fehér volt és szeliden csillogott, mint a
magasban a csillagok s kivertem fejemből nyomban azt a gondolatot.
– Azon a hosszu éjszakán iparkodtam gondolataimat, amennyire csak
tellett tőlem, távol tartani a morlockoktól. Azzal töltöttem az időt,
hogy az égboltozat uj bonyodalmában keresgéltem nyomait a régi
konstelláczióknak. Az égbolt, kivéve valami ködös felhődarabfélét,
nagyon tiszta volt. Néha-néha valószinüleg el is szundikáltam. Végre
hosszu virasztásom után derengeni kezdett a keleti égboltozat, mintha
valami szintelen tűz verődött volna vissza rajta s feltünt a hold vékony
sarlója, fehéren, sorvadozva. S nyomában azonnal, lebirva, elfojtva a
holdat, megérkezett a hajnal, eleinte sápadtan, majd pirosodva, meleget
hozva. Morlockok egész éjszaka nem közeledtek hozzánk. Nyomukat sem
láttam a domb tetején. Az ujuló nap felébresztette önbizalmamat és
csakhamar szinte úgy tetszett, hogy félelmem oktalan volt. Felálltam s
ekkor éreztem csak, hogy lábam, amelyen a rossz sarku czipő volt,
bokában megdagadt s talpam sajog. Ujra leültem hát, lehuztam mind a két
czipőmet s elhajítottam.
– Felébresztettem Weenát s bementünk az erdőbe, amelynek kellemes
zöldjében nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Találtunk
benne gyümölcsöt is s lecsillapítottuk éhségünket. Nemsokára
találkoztunk egy csomó apró emberkével, akik nevetgéltek, tánczoltak a
napfényben, mintha az, amit éjszakának mondunk, nem is volna a
természetben. S ekkor ujra eszembe jutott az a hus, amit láttam. Most
már bizonyosan tudtam, mi volt, és szivem mélyéből szánni kezdtem azt az
utolsó gyönge kis patakot, ami az emberiség hatalmas folyamából
megmaradt. Világos volt előttem, hogy az emberi hanyatlás hosszu
korszakában a morlockok tápláléka valamikor nagyon összezsugorodott.
Talán patkányokból s más eféle férgekből éltek. Ma is sokkal kevésbbé
válogatós az ember a táplálékában, mint hajdanta volt, sokkal kevésbbé,
mint bármelyik majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem természete
mélyén gyökerező ösztön. És igy az embereknek emez emberietlen fiai…!
Igyekeztem tudományos szempontból vizsgálni a dolgot. Bizonyos, hogy
sokkal kevésbbé emberek és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint
három-négyezer év előtti emberevő őseink. S az értelem, amely a
dolgoknak ezt a rendjét elviselhetetlenné tette volna, megszünt. Miért
bántana a dolog? Hiszen ezek az eloik tulajdonképpen nem is egyebek,
mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga
számára. S mig így tépelődtem, a kis Weena ott tánczolt vigan mellettem!
– Majd, hogy meneküljek a borzalomtól, mely önkéntelenül elfogott,
megpróbáltam olybá venni a dolgot, mint az emberi önzés szigoru
büntetését. Az ember nem törődött azzal, hogy kényelmét és gyönyöreit
embertársának verejtékén vásárolja meg, a kényszerűség jelszavát
hangoztatta kifogásul s az idők teljével végre ránehezedett saját magára
is a kényszerűség. Még arra is ráfanyalodtam, hogy, mint Carlyle,
gúnyolni próbáltam ezt a nyomorult, hanyatlásnak indult arisztokracziát,
de azért lehetetlen volt elmémet megnyugtatnom. Bármily mélyre sülyedt
is értelmi képességük, az eloik mégis csak sokkal inkább emberek
maradtak, semhogy számot ne tarthattak volna rokonszenvemre, s akaratom
ellenére osztályosává lettem hanyatlásuknak és félelmüknek.
– Akkortájt nagyon határozatlan gondolataim voltak még csak arról, amit
tenni fogok. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom s rajta
kellett lennem, hogy valahogyan szert tegyek ércz- vagy kőfegyverekre.
Ezekre volt szükségem legelőször. Azután reméltem, hogy szerzek majd
valahogyan tüzet, hogy legyen fegyverül a kezem ügyében valami fáklya,
mert azt már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen.
Azután ki kellett eszelnem valami utat-módot arra, hogy a fehér szfinx
alatt levő bronzajtókat betörhessem. Valami faltörő-eszközön törtem a
fejem. Az a meggyőződésem volt, hogy ha bemehetek ezen az ajtón s
vihetek magamnak világító fáklyát, ráakadok az időgépre s megmenekülök.
Azt sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockoknak lett volna ahoz
való erejük, hogy a gépet messzire elvigyék. Föltettem magamban azt is,
hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. S efféle terveket forgatva
fejemben, folytattam utamat Weenával afelé az épület felé, amelyet
képzeletemben lakóhelyünkül szemeltem ki.
XI. A zöld porczellán-palota.
– Dél felé járt az idő, mikor a zöld porczellán-palotához közeledtünk. A
palota elhagyatott volt és romladozó. Ablakaiban csak töredezett
darabkák maradtak meg az üvegből s a megrongált érczoromzatról egész
rétegekben levált már a zöld burkolat. Nagyon magasan épült, pázsitos
fensikon. Mielőtt beléptem az épületbe, északkelet felé tekintettem s
meglepetve láttam, hogy ott ahol Wandsworthnak vagy Batterseanek kellett
valamikor lennie, széles torkolat vagy inkább öböl van. Az jutott ekkor
eszembe, bár azután nem gondolkoztam tovább a dolgon, mi történhetett
vagy mi történhetik a tengerben élő lényekkel?
– Mikor megvizsgáltam, kitünt, hogy a palota csakugyan porczellánból
épült, s homlokzatán ismeretlen betűkből feliratot vettem észre. Elég
bolondul azt gondoltam, hogy talán Weena segitségével megfejthetem a
felírást, de hamarosan megtudtam, hogy az irásnak a puszta gondolata sem
fordult meg soha kis agyvelejében. Azt hiszem, egyáltalán véve sokkal
emberibbnek tartottam a kis Weenát, mint valójában volt, talán azért,
mivel kedélyében oly sok emberi vonást találtam.
– A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, s össze voltak töredezve.
Belépve, a megszokott csarnok helyett hosszu folyosóba jutottunk,
amelybe számos oldalablakon hatolt be a világosság. Első gondolatom az
volt, hogy muzeumba jutottunk.
– A cseréppel kirakott padozatot vastag porréteg borította, s ugyanilyen
szürke takaró vonta be a legváltozatosabb dolgok gazdag gyüjteményét.
Majd észrevettem, hogy a terem közepén valami óriás csontváz alsó része
van elhelyezve. Furcsa rideg látvány volt. A ferde lábakról
megállapítottam, hogy valami a megatheriumhoz hasonló kipusztult lény
lehetett. A koponya a felső csontokkal mellette hevert a földön a vastag
porban s egy helyütt, a hol a mennyezet hasadékán behullhatott az eső,
mélyen ki volt vájva az egész csontváz. Távolabb a folyosón egy
brontosaurus hatalmas csontváza volt. Jól sejtettem, hogy muzeumba
jutottam. Közelebb menve az oldalfalhoz, ferde állványokra bukkantam s
mikor a vastag porréteget elsöpörtem, észrevettem a mi korunk ismert
üvegszekrényeit is. Bizonyos, hogy légmentesen voltak elzárva, mert
tartalmuk jórésze szépen megmaradt.
– Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington végső napjainak romjai közé
jutottunk! Itt bizonyára a muzeum őslénytani tára volt, melyben
mindenesetre nagyon gazdag gyüjteménye volt az ásatag állatoknak, bár az
enyészet elkerülhetetlen folyamata, amelyet egy időre sikerült
megakadályozni, s amely a baktériumok és a gombák kiölése következtében
erejének kilenczvenkilenczedrészét elvesztette, végtelen lassan, de
végtelen biztosan emésztette a gyüjtemény összes kincseit. Néhol ott
volt a nyoma kis emberkéimnek is a ritka ásatagok között, amelyek
összetördelőztek és elfoszladoztak a támasztó sodronycsövek fölött. S
itt-ott, ha jól sejtettem, a morlockok merészen kimozdították helyükből
a szekrényeket is. A folyosón még csend uralkodott. A vastag porrétegben
eltompult lépteink zaja is. Weena, aki egy ideig megállt bámulni az
egyik szekrény üvegfenekén levő tengeri sünt, mialatt szerteszét
nézegettem, hirtelen mellettem termett s megállt, nyugodtan megfogva
kezemet.
– Eleinte annyira meglepett egy értelmes korszaknak ez az ősrégi emléke,
hogy nem is gondoltam rá, mi mindenre nyujthat alkalmat ez a gazdag
lelet. Egy ideig szinte megfeledkeztem még az időgépről is.
Tovább vizsgálódva rövid másik folyosóba jutottunk, mely az elsőt
keresztezte. Ugy látszik, ebben ásványtár volt, s amint megláttam egy
kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem tudtam salétromot,
vagy valami salétromos sót találni. A mineralogiában nem vagyok
specialista s ezért csakhamar tovább folytattam utamat egy
romladozófélben levő oldalfolyosóban, mely párhuzamosan futott azzal a
csarnokkal, melybe legelőször beléptem. Ez nyilvánvalóan a
természetrajzi tár volt, de a benne levő gyüjtemény réges-régen a
felismerhetetlenségig elváltozott. Ránczos, fekete csomók, melyek egykor
kitömött állatok lehettek; kiszáradt mumiák a hajdanta spirituszszal
telt, de most már üres korsókban; barna porhalmok kipusztult növények
emlékekép: ez volt minden! Ezután egy valósággal kolosszális méretű
folyosóba értünk, mely azonban nagyon rosszul volt megvilágítva. Arról a
végéről, ahol belejutottunk, szelid lejtéssel futott lefelé. Egyenlő
távolságokban fehér gömbök lógtak alá mennyezetéről (legnagyobb részük
hasadozott, töredezett volt), jeléül annak, hogy a folyosót eredetileg
is mesterséges uton világitották. Itt már inkább elememben voltam, mert
jobbra-balra hatalmas géptömegek nyultak a magasba. Mind nagyon meg volt
rongálva, sok össze-vissza volt törve, de volt egy pár szép, teljes gép
is közöttük. Arra gondoltam, hogyha szerkezetökkel megismerkedem, szert
teszek oly erőre, amelyet eredménynyel felhasználhatók a morlockok
ellen.
– Egyszerre csak mellettem termett Weena. De oly egyszerre, hogy szinte
megijesztett. Ha ez nem történik, talán észre sem vettem volna, hogy a
folyosó mindvégig lejtős volt. Az a vége, ahol beléptem, egészen a föld
szine fölött volt, s néhány hasadékszerű ablakon nyert világosságot. De
amint tovább haladtunk a folyosón, a föld egyre közelebb jutott ezekhez
az ablakokhoz, ugy hogy a vége felé valósággal nem volt egyéb a folyosó,
mint egy üreg, amelynek peremén keskeny vonalban szürődött keresztűl a
nap fénye. Már jó előre jutottam a folyosóban, tapogatva a gépeket, s
annyira elmerültem a vizsgálódásba, hogy a fény fokozatos gyöngülését
észre sem vettem, mig Weena egyre növekvő félelme rá nem vonta
figyelmemet. Ekkor észrevettem, hogy a folyosó egyre lejtősebb lesz s
végül sűrű sötétségbe vesz bele. Megálltam, s körülnézve, láttam, hogy a
porréteg is vékonyabb s nem oly egyenletes, mint a folyosó elején volt.
– Közelebb a sötétséghez pedig úgy látszott, hogy számos keskeny kis
lábnyom van benne. Erre hirtelen megelevenedett bennem az az érzés, hogy
a morlockok közvetetlen közelünkben vannak. S ekkor lejebb a folyosó
távoli sötétségében sajátságos topogást hallottam s ugyanazt a különös
zajt, amelyet ismertem már a kút mélyéből.
– Kézen fogtam Weenát. Majd hirtelen gondolattól megkapatva,
eleresztettem Weena kezét s odafordultam egy géphez, melyről egy
emelőrudféle nyult ki. Felkapaszkodtam az állványra s megragadva az
emelő rudat, teljes erőmből lefelé kezdtem húzni. Egyszerre csak Weena,
akit az oldalfolyosó közepén hagytam, siránkozni kezdett. Nagyon
pontosan ítéltem meg az emelőrúd erejét, mert a rúd egy percznyi
erőfeszítés után letört s mire visszamentem Weenához, oly dorong volt a
kezemben, amely nagyon is elég volt bármely morlock koponyájának, akivel
esetleg találkozhattam. Neki is indultam volna egyenesen a folyosó
sötétségének s lemészároltam volna azokat a fenevadakat, akik ott
mozgolódtak, de nem volt szivem Weenát magára hagyni, aztán meg arról is
meg voltam győződve, hogyha nekilátok vérszomjam csillapításának,
könnyen időgépem vallhatja a kárát.
– Nos tehát, félkezemben a vasdoronggal, félkezemben Weenával
visszaindultam, ki ebből a folyosóból s beléptem egy másikba, egy még
tágasabba, amely első pillanatra rongyos zászlókkal teleaggatott katonai
kápolnára emlékeztetett. De csakhamar láttam, hogy a barna
megszenesedett rongycsomók, amelyek oldalfalain fityegtek, elpusztult
könyvek maradványai voltak. Réges-régen darabokra foszladoztak már ezek
a könyvek s a nyomtatásnak nyoma sem maradt meg rajtuk. De itt-ott
meggörbült táblák és töredezett ércz-lapok voltak, amelyek ékes
némasággal hirdették a könyvek történetét…
– Majd szűk lépcsőhöz értünk, mely ujabb folyosóra vezetett, hol
valamikor a technikai vegyészet osztálya lehetett. Ide érve nagyban
kezdtem bizakodni, hogy hasznos fölfedezésekre lesz alkalmam. Kivéve az
egyik szögletet, ahol a mennyezet beroskadt, ez a folyosó ép állapotban
maradt meg. Mohó kiváncsisággal léptem oda minden egyes feltöretlen
szekrényhez. S végre egyikben, amely kétségkivül légmentesen volt
elzárva, egy skatulya gyufát találtam. Mondhatatlan kiváncsisággal
próbáltam meg a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek.
Odafordultam Weenához.
– Tánczolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén, – mert most már csakugyan
van fegyverem azok ellen a borzalmas teremtések ellen, akiktől félünk.
– S erre ott, az elhagyatott muzeumban, a vastag, puha porszőnyeg
fölött, Weenának rengeteg örömére, eljártam ünnepiesen egy bonyolult
tánczot, fütyörészve oly vigan, amint tőlem tellett, a _The Land of the
Leal_ melódiáját. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót,
részben körtánczot, részben eredeti mozdulatokat is kevertem tánczomba.
Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember
vagyok.
– Ha elgondolom, elég különös dolog, hogy ez a skatulya gyufa annyi
beláthatatlan esztendőn keresztül megmenekült az enyészettől. De bármint
volt, rám nézve óriási szerencse volt, hogy így esett.
– Azonban, különösnek elég különös, találtam ennél még váratlanabb
dolgot is: kámfort. Lepecsételt korsóban akadtam rá, melyet annak
idején, azt hiszem tiszta véletlenségből, valósággal légmentesen
pecsételtek le. Eleinte azt hittem, hogy finom viaszk s hogy
megbizonyosodjam, óvatosan széttörtem az üvegedényt; de szaga
félreismerhetetlenül rávallott a kámforra. Ez az illó anyag véletlenül
megmenekült az általános pusztulásból talán több százezer esztendőn
keresztül. Már-már eldobtam, de egyszerre eszembe jutott, hogy gyulékony
és ragyogó lánggal ég, egyszóval, hogy kitünően beválik gyertyának s igy
aztán zsebembe dugtam. Robbanó anyagokat nem találtam, sem olyasmit,
mely alkalmas lehetett volna a bronzajtók betörésére. A vas emelőrúd
volt a legmegfelelőbb eszköz, amire rábukkantam. De azért nagy
önbizalommal távoztam ebből a folyosóból.
– Nem mondhatom el most nektek az egész hosszu délutánnak a történetét.
Nagy megerőltetésembe kerülne most visszaidézni emlékezetembe
vizsgálódásaim részleteit s elbeszélni mindent a maga helyén. Emlékezem
egy hosszu folyosóra, mely tele volt megrozsdásodott fegyverrakásokkal.
Ebben a folyosóban sokáig haboztam, mit vigyek magammal: emelőrudamat,
bárdot vagy kardot?
– Valamennyit nem vihettem el s végre úgy gondoltam, hogy a bronzajtók
betörésére legalkalmasabb lesz a vasrúd.
– Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosóban. A legtöbb nem
volt már egyéb, mint merő rozsda, de volt egy csomó fegyver, mely valami
új érczből készült s még csaknem egészen ép maradt. De a töltések és a
lőpor bizonyára réges-régen porrá rothadozott. Az egyik szöglet
össze-vissza volt töredezve s meg volt szenesedve. Valószinű, hogy az
ott fölhalmozott anyagok valamikor fölrobbantak.
– Egy másik helyütt nagy bálvány-gyüjteményre akadtam. Volt ott
polinéziai, mexikói, főnicziai, egy szóval a föld minden részéből való
bálvány, amit csak elgondolhattam. S itt ellenállhatatlan vágyamnak
engedve, ráirtam a nevemet egy Dél-Amerikából való szteatit szörnyeteg
orrára, mely különösen megragadta képzeletemet.
– Amint esteledni kezdett, csökkent érdeklődésem is.
Folyosóról-folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok
között. Sok helyütt csupa rozsda volt minden, vagy meg volt kövesedve,
de itt-ott maradtak épebb tárgyak is. Egy helyütt hirtelen egy kis
ónbánya modelljére akadtam s mellette tiszta véletlenségből fölfedeztem
egy légmentesen elzárt üvegburában két dinamit-töltést! Felkiáltottam
örömömben: Heuréka! s azután izgatottan összetörtem a burát. De akkor
kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Majd kiszemelve egy kis
oldalfolyosót, kisérletet tettem. Soha nagyobb csalódás nem ért még
életemben, mint akkor, várakozva öt, tiz, tizenöt perczig a robbanásra,
amely nem akart bekövetkezni. Utánzat volt az egész, amit rögtön
sejthettem volna. Ha azonban nem így lett volna, komolyan azt hiszem,
hogy nyomban elrohantam volna s levegőbe röpítem az egész szfinxet, a
bronzajtókkal együtt s elvágom magam előtt végképp az útját annak (amint
később megtudtam), hogy gépemet megtaláljam.
Ezután történt, azt hiszem, hogy egy kis nyilt udvarra jutottunk a
palotában. Gyepes volt s volt benne három gyümölcsfa. Itt megpihentünk s
jóizűen megebédeltünk. Alkonyat felé elkezdtem latolgatni helyzetünket.
Közeledett az éjszaka s megközelíthetetlen buvóhelyet még mindig csak
keresnem kellett. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezem
között oly valami, ami talán a lehető legjobb védelmi eszköz a morlockok
ellen – volt gyufám! Aztán meg ott volt a zsebemben a kámfor is, ha
esetleg lobogó lángra lett volna szükségem.
– Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az
éjszakát s tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az
időgépet. Erre a czélra eddigelé nem volt még egyebem a vasdorongnál. De
most már, tudásban megszaporodva, egész más érzésekkel gondoltam a
bronzajtókra. Eleinte ugyanis huzódoztam attól, hogy erővel törjek be
rajtuk, főleg a mögöttük levő titokzatosság miatt. Az első pillanatban
láttam, hogy nem tulságosan erős ajtók s azt reméltem, hogy vasrudam
teljesen alkalmas lesz az ajtók bezúzására.
XII. A sötétségben.